Van az a izé, ni, ott a lépcsők aljában, ahogy mész le a metró aluljáróba; na, az a böhöm vasrács, egy lépcsőfok szélességben, ami elvileg arra való, hogy belefolyjon a víz, gyakorlatilag arra, hogy frusztálja a csikkszedőket.

Szóval van az a rács.

Már amikor van.

Ma nem volt.

Újpesten mentem a metró felé, munkából haza, és beleléptem a lépcső alján a rács (helye) alatti gödörbe. Akkorát estem, mint tavaly a forint az euróhoz képest. Egy pillanatra nem tudtam, hogy most mi van, aztán megpróbáltam fölállni. Aztán nem ment: a jobb lábam kevéssé diszkréten közölte velem, hogy akkor ő most inkább nem szeretné, ha ráállnék.

Nyugi, nem tört el, meg semmi ilyesmi. Saját lábon jöttem haza. És csak azért blogolom le, hogy elmondhassam: hirtelen hárman is odaszaladtak hozzám segíteni: egy fiatal lány, egy fiatal srác és egy középkorú hölgy. Föltámogattak, tartottak, amíg kiderült, hogy tudok-e végül is állni meg járni. Aztán a srác segítségével visszahelyeztem a rácsot a helyére (nem lopták el: még csak arról sincs szó, hogy kellett volna valakinek, csupán félre volt húzva), közben a nő beszólt a segélykérő telefonon a forgalmi ügyeletre. Hogy a forgalmista mit csinált, nem tudom, mert fölszálltam a bejövő metróra (talán hálát adott az összes istenének, hogy kurvára megúszott egy följelentést). A lány eltűnt, a srác és a nő támogattak, leültettek. A végén szinte már kínosan is éreztem magam, mert jobban aggódtak, mint én. A nő szerényen megemlítette, hogy energetikai gyógyászattal foglalkozik, és ha szeretném, odaül mellém és „megkezel”. Én meg nem akartam kozmológiai vitákba bonyolódni, és egyébként is, rég volt az, amikor én minden ilyesmit kapásból a démonok hatáskörébe utaltam. (A fenti szókapcsolatot úgy is lehet hangsúlyozni, hogy rég volt ilyen, de úgy is, és erre kevésbé vagyok büszke, hogy rég volt ilyen.) A nő, egyébkéntmellőzveminden teátralitást, odahelyezte a jobb kezét a térdem fölé, és pár percigkedvesen beszélgetett velem, mondta, hogy nézessem meg orvossal stb. Közben leszállt a srác, két megállóval odébb aztán leszálltam én is. Megköszöntem mindkettejüknek, hogy segítettek.

Nem tudom, hogy vannak-e kézen át áramló energiák. Azt viszont tudom, hogy akkor, amikor nagyon nagy szükségem volt segítségre, és arra, hogy ne legyek egymagam, adatott mellém három ember is. Ismeretlenek, akik ugyanazzal az erővel tovább is mehettek volna, de nem mentek. És ez a – voltaképpen bagatell – tapasztalat többet gyógyított rajtam, mint amekkorát az eséstől sérültem.

Címkék: Sztori, Világ+ember

---