A buzi anyós esete a vak zsidóval
Az előző post kapcsán kaptam egy privát levelet. A szerzője (ha akarja, majd itt felfedi magát) nem akart nyilvánosan bekommentelni, én a soraiból úgy olvastam ki, hogy az irántam való tapintatból, amit ezúton is köszönök. Ennek ellenére ez megint olyan eset, amikor úgy ítélem meg, hogy a négyszemközti üzenet témájánál fogva megérdemli a nyilvános választ. Remélem, nem sértek határt a nyílt színi töprengéssel.
A kifogás a posztomat záró két viccet érte: egy anyósviccről és egy vakságról szóló viccről van szó. A levélíró véleménye szerint az anyósviccek ugyanolyan méltánytalan sztereotípiákra építenek, mint a buzi-, zsidó- és cigányviccek. A vakról szóló viccről külön indoklás nélkül mondta, hogy a maga részéről kihagyná.
A vaksággal való élcelődés a könnyebbik eset. A gyermekparalízises, két bottal járó anyám beteg lába családon belül standard poénforrásnak számított. Számára is, számunkra is. Amikor együtt néztünk focimeccset, és valaki botrányosan kihagyott egy tuti gólhelyzetet, anyám megjegyezte: „Ezt még én is berűgtam volna!” Apám a Tarisznyában a tenger indiános fejezetében anyámnak simán kiosztotta a Lassú Őz nevet. Amikor ezt először hallottuk, anyám meg én hatfelé dőltünk a röhögéstől.
A fogyatékosság nem vicces. Nagyon is nem az. Kevés olyan dolog van, ami élhetőbbé tud varázsolni egy amúgy nagyon is szenvedésről szóló élethelyzetet. E kevés dolgok egyike a humor. A logoterápia megteremtője, Viktor E. Frankl a saját lágerélményeit feldolgozó ...mégis mondj Igent az Életre! c. könyvében leírja, hogy a humor Auschwitzban is jelen volt: a foglyok életben maradásának egyik eszköze volt, hogy karikírozták önnön sorsukat.
Az inkriminált (egyébként szó-)viccet, amelynek poénja a vak ember kiszolgáltatottságát idézi, nem l'art pour l'art gépeltem be, apropó nélkül. A saját helyzetemből, a saját helyzetemről szóltam: arról, hogy félszemmel meredek a monitorra, arról, hogy az ikszedik fájdalomcsillapítót vettem már be, és arról, hogy kerülhet az ember olyan szituációba – és én most ilyenbe kerültem –, amikor a legelemibb rutinműveletek elvégzése is nehézségbe ütközik. Az, hogy „viccet csinálok” az átmeneti (fél)vakságomból, nem az önmagammal (és a vakokkal) szembeni együtt-nem-érzésem kifejeződése; ellenkezőleg: a helyzet zsigerekig történő átélésére adott önvédelmi reakció.
Ez átvezet a másik témához, az anyósvicchez. Pontosabban előtte meg kell nézni a zsidó-, cigány- és buzivicc műfaját. Úgy gondolom, a bármilyen kisebbséghez való tartozás értékítélet nélkül nevezhető – mutatis mutandis – egyfajta „társadalmi fogyatékosságnak”. Fogyatékosság annyiban, hogy a többségtől való kényszerű, nem választott különbözést jelent, amely adott helyzetekben felhívja magára a többség figyelmét, és gyakran gerjeszt suta, ügyetlen, olykor kifejezetten bántó megnyilvánulásokat. Ilyen értelemben nincs különbség aközött, hogy valaki vak, zsidó, buzi vagy féllábú. Egyik sem az emberséget minősítő kategória, a közgondolkodásban mégis gyakran „külön állatfajként” jelenik meg. Ebből adódik, hogy az önvédelem eszközei is hasonlóak, beleértve a humort, az öngúnyt. A cigánykérdésben nem vagyok otthon, de az, hogy a legjobb zsidóviccek zsidó eredetűek, a legjobb buzivicceket pedig melegektől lehet hallani, egyrészt a fenti összefüggéseket tekintve teljesen indokolt, másrészt (ugyanezért) ordas nagy közhely.
Vannak persze olyan viccek is, amelyek látványosan kívülről származnak: amelyek direkt módon, otrombán bántják a kisebbséget, és kizárólag arról árulkodnak, hogy a vicc szerzőjének és mesélőjének fogalma sincs az adott kisebbséghez való tartozás tényleges élményéről. Ezek tartalma többnyire kimerül a nyers (fizikai vagy szellemi) erőszakban. Ha mégis frappánsak, ha nevetésre ingrelnek, ha (jobb érzésünket félretéve mégis arra kísértenek, hogy továbbadjuk őket), akkor ez nem ezért van, hanem ennek ellenére. Például azért, mert – túl a primer rasszizmuson vagy agresszión – ügyesen csiklandozza az ember igényét az abszurditásra vagy a váratlanságra. Egy példa:
A cigány odamegy a skinheadhez, aki nagy gonddal és nagyon látványosan glancolja az új csodaautója kilincsét. Megszólítja:
– Na mi van, mire vágsz fel, skinhead?! – Amaz válaszol (mutatva):
– Ilyen apró darabokra!
Ez, a látszat ellenére nem csupán egy öncélú cigányellenes vicc, hanem – emellett – egy frappáns szóvicc, amelynek fókuszában nem a cigányság áll, hanem a magyar nyelv felvág igéjének homonim (többjelentésű) mivolta. Ha valami, hát ez tudja megvédeni és a jobb érzésű emberek emlékezetében is életben tartani az ilyen vicceket. Ebbe a kategóriába tartoznak a nőket kipellengérező viccek is: legtöbbjük a szexista, fallokratikus társadalom önigazolásai, amely a nők (mint szociológiai értelemben vett kisebbség) rovására, kívülről poénkodik. Ennek ellenére akadnak köztük valódi nyelvi és logikai lelemények. Ezek ugyan nem közömbösítik a társadalmilag egyébként romboló hatást, mégis – paradox módon – valamilyen jelleggel (teljesen más vonalon) értéket képviselnek. Az ilyen viccek mesélése ellen az énem egyik része bőszen tiltakozik, a másik engedélyezi, de „csak nagykorú felügyelete mellett”.
Azonban az anyós, a szőke nő vagy a rendőr (és egyéb foglalkozások) rovására történő poénkodással szemben nincsenek bennem ellenérzések. Ezeket minőségileg különbözőnek tekintem a kisebbségekről szóló viccektől, a követkzők miatt:
A kisebbségek sérülékenységének fő oka az elszigeteltség, és az ebből adódó információhiány. Az „emberek” nem tudják, hogy mit csinálnak sabbatkor a zsidók, nem tudják, hogyan szeretik egymás a melegek, nem értik, mi működteti a roma közösségeket, nem tudják, hogyan lehetséges a mindennapi életvezetés vakon, süketen vagy lábak nélkül. Ide tartozik: az uralkodó férfiak valójában nem értik meg a férfiakétól többnyire teljesen különböző kognitív módszereket alkalmazó nőket. A nemtudásukat fantáziákkal pótolják, ha szükségét érzik; ezek a fantáziák jobb esetben szar viccekben, rosszabb esetben összeesküvés-elméletekben végződnek.
Az anyós, a szőke nő és a rendőr azonban nem kisebbség. Nincs benne semmi titokzatos. Viccfigurává nem azért váltak, mert létező vagy fantáziált furcsaságokat testesítenek meg. E viccekben ők egyáltalán nem furcsa, hanem nagyon is jól ismert személyiségvonások hordozói. Olyan vonásokról van szó, amelyek mindnnyiunkban jelen vannak, de számunkra (az én-ideálunk számára) elfogadhatatlanok. Ezért kivetítjük őket, pontosan ugyanazzal a karakterképzéssel, ahogy őseink a mítoszok és népmesék sztereotíp (tehát egyáltalán nem életszerű!) karaktereit megformálták. Az agressziónk és rosszindulatunk számára kiváló projekciós felület a mítikus, fellengzősen mondhatni: archetipikus anyósfigura; önnön ostobaságunkat és logikátlanságunkat (amelynek rendszeresen vagyunk kárusultjai) pedig szívesen látjuk (nyilvánvalóan felnagyítva) a szőke nő vagy a rendőr alakjában.
És a lényeges különbség: a viccek által közölt információ a jövőre nézve nem módosítja a valóságészlelésünket és az egyes emberekhez való hozzáállásunkat. A szőke nős viccek miatt nem fogjuk leértékelni a velünk szemben ülő klienst a hajszíne miatt; ha pedig ugyanezen kliensről megtudjuk, hogy a gyermeke házasságban él (vagyis ő maga anyós), nem változtatjuk meg eddigi hozzáállásunkat az anyósviccek miatt. A viccek nem helyettesítik a valóságot, hanem – a meséhez hsonlóan – egyfajta alternatív valóságot kínálnak. Szemben a kisebbségekről szóló viccekkel: ott a viccek által közölt tartalom valóban szolgálhat a hallgató számára elsődleges információforrásként.
A viccbeli anyóst senki nem fogja azonosítani az általa ismert valóságos anyósokkal. A viccbeli buzit azonban (egyéb információ híján) könnyen azonosíthatja az általa ismert valóságos melegekkel.
És mellesleg ezért nem mindegy, hogy milyen közegben hangzik el az adott vicc: az illető kisebbségen belül (ahol épp ezért nem válhat dezinformáció forrásává), avagy kívül, ahol, mint láttuk, szélsőséges következményekre vezethet.
Címkék: Humor, Kisebbség, Szemműtét