Lótetű
Szombaton megláttam a Tescóban, és gyorsan be is raktam a kocsiba a Le a cipővel! c. gyerekfilmet. Kb. 30 éve láttam, de még mindig a fülemben, ill. szemem előtt vannak a szállóigévé vált mondatok: „Enyim kulup!”, „A követ minden követ követ”, és a talán legnagyobb klasszikus: „Gazsi bácsi lótetű!”
Tegnap megnéztük Tomival a filmet, és tényleg nagyon jókat vihogtunk rajta. A 70-es években tudtak a magyarok jó gyerekfilmeket csinálni. Nem tudott azonban a film kapcsán nem eszembe jutni egy gimnáziumi élményem. Valamikor év közben kaptunk egy új matektanárt, Kovács Csaba volt a neve. Fiatal pasi volt, kicsit őrült, meglehetősen egyedi stílussal. A röpdolgozatokhoz az öt percet egy borzalmas hangú tojásfőző órával mérte; volt, hogy behozta a gitárját órára és A Gyűrűk Ura megzenésített verseit énekelte nekünk; időnként előadott néhány viccet vagy anekdotát, olyan idétlenkedéssel kísérve, hogy szanaszét gurult az egész osztály a röhögéstől. Kétségtelenül jó volt a humorérzéke, de emlékeimben eléggé szangvinikus alakként él: meglehetősen hangulatember volt, és tudott csúnyán hisztizni. Az első óráján úgy mutatkozott be, fülig érő szájjal, hogy „aki még nem ismerne, én vagyok a jóságos Csabi bácsi” (mint említettem, fiatal volt, akkoriban szerintem harmincon innen). Szembe többnyire tanáruraztuk, mint mindenkit, de a háta mögött ezek után szinte egyöntetűen csabibácsiztuk. Volt, hogy szerettük, volt, hogy utáltuk; volt, hogy szeretett engem, volt, hogy utált. Emlékszem, volt, amikor ő volt számomra az első számú közellenség, de összességében szeretettel emlékszem rá. Nem tudom, mi van vele; utoljára 1992-ben találkoztunk, amikor egy karizmatikus misén beugrott gitározni, és én tartottam neki a kottát; akkor már tegeződtünk.
Amiért most eszembe jutott, az egy órai emlék. Volt a termünkben valahol hátul egy faliújság, amolyan dühöngő, szellemes és szellemtelen rajzok és szövegek számára. Valaki egy frusztrált pillanatában kiírta a Le a cipővel! híres mondatának parafrázisát: Csabi bácsi lótetű! Nem túl nagy betűkkel, de ott volt a faliújságon, már mióta. Aki látta, vagy röhögött rajta, vagy megbotránkozott, de nem volt téma; ott volt a mondat, ezer másik társaságában.
Egyik óra közben Csabi bácsi magyarázott, a default jókedvével előadva magát, és közben mászkált fel-alá a teremben. Meg-megállt hol itt, hol ott – és egyszer csak látom, hogy ott áll a faliújság előtt és rámered. Máig meggyőződésem, hogy az osztályból a többiek nem vették észre, mi történt, mert csak egy pillanatra akadt el a beszédben, aztán folytatta, aztán vége lett az órának, aztán jött a következő óra stb. De abban a pillanatban láttam az arcát, és ma is látom. A csalódottság, a döbbenet, a hálátlansággal való szembesülés, az elkeseredettség és a tehetetlenség keveredett a vonásaiban. Mondom, egy pillanat volt az egész, de abban az egy pillanatban borzalmasan éreztem magam: szégyenkeztem, azon ismeretlen valaki helyett, akitől az ominózus graffiti származott, és önmagam „helyett”, hogy nem csináltam vagy csinálok semmit, és úgy egyáltalán. Azóta bennem van ez a rossz érzés, amely messze túlmutat azon közhely megtapasztalásán, hogy „a tanár is ember”.
Csaba, ha véletlenül erre az oldalra tévedsz, szeretném, ha tudnád: akkor, húsz éve, abban a megalázó pillanatban nem voltál teljesen egyedül!
Címkék: Emlék, Film