Néhány napja Vas József Pál Egy elmeorvos tévelygései – Gondolatok a pszichoterápiáról c. könyvét olvasom. Nem mindig könnyű, de nagyon izgalmas olvasmány, alkalmasint nemcsak szakembereknek, hanem érdeklődő laikusoknak is (pl. nekem).

Részletes könyvismertetőt nem akarok, nem is tudnék írni, hiszen még csak a felénél vagyok. De egy gondolatról szeretnék említést tenni, amiről egyébként kedd este már beszélgettünk is baráti körben. Ez pedig három témának: a magzati létnek, a pszichózisnak és a hipnózisnak a közös nevezőre hozása. Meghaladja a tudásomat, hogy pontosan reprodukáljam a szerző gondolatmenetét. Ami számomra fontos ebből: a hipnózis jelenségét vizsgálva és megértve közelebb lehet kerülni egyrészt az emberi élet kezdeteihez, másrészt ahhoz, hogy mit jelent „bolondnak lenni”. E témát Freud kezdte megpiszkálni azzal, hogy feltételezte: a neurotikusok (szemben a korabeli orvosi felfogással) nem „szimplán hülyék”, hanem a tüneteik (pl. a kényszeres kézmosás, dadogás, a hisztériás vakság vagy bénaság stb.) igenis konkrét jelentéssel bírnak. Mi több (ó, borzalom), még az álmok – mindaddig tudományosan irrelevánsnak tartott – világát is vizsgálat alá vonta. Igaz, Dávid véleménye szerint az álomfejtéshez speciel kurvára nem értett, de a kezdeményezés vitathatatlanul az övé.

Mára az elfojtás és tudattalan szavak megszűntek szakkifejezések lenni. Az olyan, hajdan nagyon is támadott állítások, hogy ha valaki pl. elfelejti felhívni az anyját a születésnapján, vagy elfelejt válaszolni egy levélre, egyáltalán nem véletlen – pszichológiai közhely. De továbbra is kérdés, hogy a skizofrének pszicotikus tünetei (az üldöztetéses téveszmék, az összefüggéstelen beszéd)„szimplán hülyeségek”, amelyektől elektrosokk, antipszichotikum vagy épp szenteltvíz segítségével simán meg kell szabadítani a pácienst – vagy mindez egy létező, önmagában (tehát a saját vonatkoztatási rendszerében) értelmes belső világ megnyilvánulásai – ugyanolyan szokatlan nyelven elmesélve, amilyen szokatlan tudatos énünk számára az álom nyelve.

A könyv (számomra maximálisan elfogadható) állítása szerint a pszichózis és a hipnózis világa hasonló: mindkettő regresszió, azaz visszalépés az emberi lét egy korábbi, mondhatni: ősibb állapotába. Egy olyan világba, ahol a valóság megragadásával nem szavak és fogalmak közvetítésével próbálkozunk, hanem elemi erővel, csontot-velőt átható módon megtapasztaljuk azt. Ilyen tapasztalatunk pedig valamennyiünknek van, annak is, aki nem élt át pszichózist és nem is hipnotizálták: méhen belüli életünk során szereztük első, alkalmasint egész életünket legintenzívebben meghatározó tapasztalatainkat. Ebből a védett környezetből eredeztethető az ősbizalom átlélése, de innen származhatnak a leküzdhetetlen életfélelmek is. (Kósza gondolat: az emberiség Aranykor utáni vágya vajon nem az egyes embereknek az anyaméh biztonságába való visszavágyódásának kollektív megfogalmazása?)

Ezek a tapasztalatok a végletekig saját tapasztalatok. Saját: azaz elidegeníthetetlen és megoszthatatlan. Ha a magzati lét e világába felnőttként spontán módon találunk vissza, egyúttal el is vágjuk magunkat a szavakra-fogalmakra-logikára épülő élettől, elidegenedünk embertársainktól. Amit átélünk, nem tudjuk érthetően közölni a környezetünkkel, amit mégis közlünk, az érthetetlen, összefüggéstelen, ijesztő. És ugyanígy nem értjük meg mi sem a környezetünk kommunikációját: ebben a regresszióban az emberek viselkedése számunkra az érthetetlen, összefüggéstelen és ijesztő. Ez a pszichózis.

A hipnózis pedig az a helyzet, amikor az egyén egy másik ember értő és érző támogatásával (mondhatni: biztosítókötéllel) ereszkedik bele a képeknek e világába. A hipnotizőr, ahogy mondani szokták, „a realitásban horgonyoz”, de lépésről-lépésre kíséri a hipnotizáltat az irrealitás világában. Így az illető szert tehet az említett elemi erejű tapasztalatokra, de védett helyzetben: úgy, hogy azok őt ne eltemessék, hanem gazdagítsák; a személyiségét ne lebontsák, hanem segítsék a további integrációját.

A pszichoterápia – és ezen belül kifejezetten a hipnózis – az emberi életnek az a kivételes helyzete, amelyben a megoszthatatlan megosztható.

Úgy gondolom, két hasonló helyzet lehetséges még: az egyik az anya-gyerek kapcsolat. A másik a kipróbált, szeretetté beért szerelem.

Titok Mama soha nem nevet ki engem. Neki elmondom az álmom. Ő is elmeséli a titkait, és nem csodálkozik, hogy csigabiga-háton az Óperenciáson túlra jött velem. Van, amire emlékszik is... (Birtalan Ferenc)

Címkék: Könyv, Pszicho, Vers, Világ+ember

---