A fenti kifejezés fordítása: „az imádság törvénye [ugyanaz, mint] a hit törvénye”. E mondat a keresztény ókorból származik, és az egyház önértelmezésének egyik legfontosabb tézise. Azt jelenti, hogy a liturgiában nem ad hoc módon hordunk össze szentimentális és szubjektív hülyeségeket, hanem amit imádkozunk, az egyenes következménye annak, amit hiszünk. Lehetne úgy is fogalmazni: a liturgia valójában nem más, mint gyakorlatra váltott dogmatika.

Ez a szoftver nálam aránylag ösztönös módon fut, már elég régóta. A szemináriumban a májusi litániák alkalmával pl. demonstratíve összeharapott szájjal kussoltam, amikor a többiek énekelték a rózsaszínű, habos-babos népéneket:

„...Hallja a bűnös és zokog,
Hogy elhagyta a hajlokot,
Melyben a legszentebb ima:
Ó üdvözlégy, Mária!

Ó tudjuk: május estelén
Az égben is több lesz a fény
S zengőbb az angyalok dala:
Ó üdvözlégy, Mária!”

Harciasan érveltem boldoggal-boldogtalannal, hogy – noha én nagyon szeretem a Szűzanyát – a legszentebb ima még véletlenül sem az Üdvözlégy, hanem a Miatyánk; a mennyei liturgia pedig nem függvénye a földinek, úgyhogy májusban az angyalok dala, hiába litániázunk mi gyönyörűségesen idelent, egy kicsivel sem lesz zengőbb odafönt...

Ezt történetesen ma is így gondolom, de már korántsem vagyok ilyen görcsös. A lex orandi lex credendi elvével ma is messzemenőkig egyetértek, de nem érzem katasztrófának, ha történetesen marhaságot kell imádkoznom. Igaz, amikor Öt Kenyérben egy taizéi imaalkalmon valaki olyan (egyházi kiadásban megjelent!) imát olvasott föl áhítattal a lobogó mécsvilágnál, amely Krisztust Isten teremtményének nevezte, akkor némileg kizökkentem az áhítatból és fölment a vérnyomásom, de ez nagyon kirívó.

Tegnap – noha szubjektíve egyáltalán nem volt nagyböjtöm, vagyis jószerével nulla rákészüléssel indultam a templomba – lélekben valahogy mégis sikerült megérkeznem a vigíliára. Nagyon szépen végezték a liturgiát: tűzzel, vízzel, 9 olvasmánnyal stb. Még a prédikáció is teljesen rendben volt – szóval kezdtem igazán otthonosan érezni magamat. Amikor a kánonban „Benedek pápánkért” imádkoztunk, akkor gondolatban gyorsan hozzávettem a többi püspököt, a keleti pátriárkákat stb., és így már sokkal fogyaszthatóbb volt számomra az egész.

A végén azonban csak eljött egy pont, ahol begörcsöltem. Tényleg a végén. Már az áldás után. Elkezdődött a pápai himnusz, és nem tudtam, mitévő legyek. Nem szeretek (most már) tüntetőleg nem imádkozni valamit (na jó: ha véletlenül Szózatot énekelnek körülöttem a templomban, akkor dafke csöndben maradok), de itt tényleg nem tudtam, mi lenne a helyénvaló. Aztán beugrott, hogy elvégre a keresztény norma szerint az ellenségekért nemcsak lehet, de kell is imádkozni. Én ugyan nem tekintem ugyan ellenségemnek Joseph Ratzingert, ő viszont olyan masszív homofóbia-kampányt folytat, hogy kiderül belőle: ő viszont engem mint meleget Isten, az egyház és önmaga ellenségének tekint. Ennek az áldatlan agyrémnek szomorú vonzata, hogy nekem személy szerint jó két éve nincs pápám.

Ezek a gondolatok a bevezető ütemek alatt lefutottak bennem, majd nyeltem egyet, és elkezdtem a többiekkel együtt:

„Hol Szent Péter sírba téve
És Rómának dobog szíve,
Ezrek ajkán ezer nyelven
Hő ima zeng édesdeden:...”

...és itt, becsületszavamra mondom, hogy nem szándékosan, de a torkomon akadt a szó. Nem akartam cirkuszolni, de egyszerűen képtelen voltam folytatni azzal, ami a kettőspont után következik a szövegben. Így csak hallgattam – a húsvéti örömbe lopakodó enyhe keserűséggel, magányosan – a többieket magam körül:

„...Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat,
Krisztusnak helytartóját!”

...Mindazonáltal Krisztus valóban feltámadt (alleluja); a csülök és a sonka nagyon finom: egy nap alatt visszaszedtem vagy három kilót.

Címkék: Gasztro, Melegség, Súlyos, Ünnep, Vallás

---