Ez a poszt tegnap lett volna aktuális, de hát nekem olyan sanyarú a sorsom, hogy a munkahelyemen néha dolgoznom is kell... Szóval:

Délután bejött egy plusz munka, ezért tovább kellett maradnom az irodában. Ez némileg elkeserített, mert mindenképp haza akartam érni, még az elsötétítés és a kijárási tilalom előtt (a papírjaim némi kívánnivalót hagynak maguk után). Így nem tudtam elmenni K-hoz, pedig reggel kaptam egy biztosnak tűnő tippet a házmestertől, hogy tőle lehet lisztet szerezni. Már épp indulni akartam, amikor megszólaltak a szirénák. Mire lefújták a légiriadót, esélyem se volt, hogy odaérjek K-hoz. Aztán újabb öröm: tudtam ugyan, hogy a híd fel van robbantva, ezért kerültem egyet, de kiderült, hogy a villamost is kilőtték. Gyalog vergődtem haza (épp hogy megúsztam az igazoltatást). A kapualjban összefutottam a házmesterrel, aki mondta, hogy nézzek más forrás után, ha lisztet akarok, mert délután K. egész családját elhurcolták. Őt magát lelőtték, mert cirkuszolni próbált...

...Hát, valahogy így blogoltam volna én kb. 62 évvel ezelőtt. Meg kell hagyni, elég izzadságszagú a fenti szöveg. Ha máshol olvasnám, akkor is jó eséllyel rájönnék, hogy a szerzőjének fogalma sincs arról, hogy háború. Olvasott róla, filmeket is látott, de nincs személyes tapasztalata. Ez van. És az is van, hogy én tökéletesen elégedett vagyok e hiányosságommal.

Nem én vagyok az a valaki, akit meg kell győzni arról, hogy az egész civilizációnk gyári hibás, magyarán úgy szar, ahogy van. (Bővebben lásd: Izmael) Továbbá, noha nem éltem át az ötvenes éveket, sem az 56 utáni megtorlásokat, nem kell meggyőzni arról sem, hogy 45 után Magyarországon diktatúra volt (kemény is, puha is). Az utórezgéseit kamaszként még volt szerencsém megtapasztalni. Azt is tudom, hogy idegen hatalom megszállása alatt állt az ország; énekeltem én eleget gimnazistként, berúgva, hogy „Ellopták az oroszok a tyúkot, megbaszták a béna nagymamát...” (Apró megjegyzés: liberálisként számomra minden hatalom eleve idegen). Tudom, hogy a rendszernek nagyon sok halálos, még több mentális áldozata volt; tudom, hogy gazdaságilag tönkrement az ország (ahogy a táborban a többi barakk is). Ezt mind tudom.

A mai rendszer egyik politikai alaptétele, szinte dogmája, hogy 1945-ben nem felszabadulás történt, hanem szovjet megszállás. Ocsmány és/vagy stupid kommunista bérenc, de minimálisan is „politikailag inkorrekt” aki 1945 tavaszával kapcsolatban kiejti a száján a „felszabadulás” szót.

A képből csak az marad ki, hogy 1945 óta (néhány véres napot-hetet leszámítva) Magyarországon gyakorlatilag béke van. Ha máshonnan nem is, a fenti fiktív naplórészletből kiderül: a háborúban is lehet kialakítani modus vivendit. Az ember meglehetősen adaptív állat ahhoz, hogy egészen szélsőséges viszonyok között is képes legyen létezni. Mégis, én nem tudom, nem akarom egy napon említeni a háborút és az – akár erőszakkal is fenntartott – békét.

Igaz, jobb a torta tejszínhabbal, mint anélkül. És jobb az ebéd tortával, mint anélkül. Sőt, jobb a nap étkezéssel, mint anélkül. Lehet lefelé haladni az igények, szükségletek hierarchiájában, egészen a vízig és oxigénig. Ebben a hierarchiában azonban – legalábbis ami az én személyes rendszeremet illeti – a béke mint állapot (ismétlem: az akármilyen béke is, beleértve akár a gondolatrendőrség által fenntartott békét is!) feltétlenül és nagyságrendekkel felülmúlja a háború állapotát.

Nem akarok emellett érvelni. Lehet, hogy másoknak más szükségleteik vannak. Az viszont tény, hogy Magyarországon ma a bukott forradalmaknak (egyúttal össznemzeti vérfürdőkenk), a tartalmilag nehezen definiálható „magyarnak-lenni”-ségnek van ünnepe – annak a nagyon konkrét, kézzel fogható dolognak viszont, hogy ezen a földön évtizedek óta, tartósan békében élünk – annak nincsen. Pedig nemrég még volt.

Hülyén érzem magam évek óta, minden április 4-én. Pontosabban hiányérzetem van. Nem a piros zászlókat hiányolom, nem a „felszaba-dítónk-hősine-vééét” dicsőítő énekeket és a díszszemléket. De úgy gondolom, nagyon nagy baj van abban az országban, amelyben politikai okokból nem lehet ünnepelni azon egyszerű tényeket, hogy nem kell hozzászoktatnunk magunkat az ellőtt lábú, kilőtt szemű stb. veteránok látványához; hogy az „elesett a fronton” kifejezés lassan ugyanolyan idegen és avítt már, mint pl. a „hűbéreskü” hogy nem fognak az utcán legéppisztolyozni sem engem, sem a családomat; hogy nem kell félni attól, hogy hazaérve a házunk helyén csak egy bombatölcsért találok; hogy nem fenyeget a gázkamra ... – egyszóval nem lehet nyilvánosan, teljes társadalmi konszenzussal ünnepelni és örülni a békének.

Itt a blogomban, nagy titokban, pironkodva bevallom: én azért magamban ünneplem ezt, és örülök neki. És most lehet elmagyarázni a kommentekben, hogy miért hibásak az érzéseim, és miért hagyjam abba az örülést.

Címkék: Politika, Ünnep

---