Nem megosztani a megoszthatót
Megint önálló posztban reagálok egy kommentre, fontosnak tartom ugyanis a benne fölvetett gondolatot. Fernandeltől idézek, kiemelés tőlem.
Ahogy elnézem, a kommentezés kapcsán három réteggel van dolgod.
1) Az empatikusan melletted álló, téged dicsérő és biztató barátok. Ez jó, az ilyen barátoknak mindenki örül.
2) Habzó szájú mocskolódók, ezeket magas intelligenciával, elegánsan helyre rakod.
3) Téged szerető, ugyanakkor (jóindulattal) bírálók. Úgy tetszik, ezekkel nem tudsz mit kezdeni. Ilyenkor beszélsz projekcióról meg gyalázod magad a másik szavaival.
Én pedig úgy képzelem, az, aki nem mondhatja meg bármilyen előjelű véleményét valamely (kommentezhetően posztolt) dolgodról, az nem barát, legföljebb hódoló, jobb esetben tanítvány.
Még egy gondolat: az okos megjegyzések természetesen nem a múltbeli ügyre vonatkoznak, mintegy visszamenőleges hatállyal, hanem egy - belátom, vélelmezett - hiba megismétlése elleni prevencióul szándékoznak szolgálni.
A fenti hármas felosztással van egy elvi problémám. A megfogalmazás pozitív korrelációt sugall az empátia, ill. a dicséret és biztatás között. Mintha ezek szükségszerűen együtt járnának. Természetesen szabad így gondolni, de én történetesen másként gondolom.
Az én szótáramban az empátia nem babusgatást, ajnározást jelent, hanem elsősorban jelenlétet. A másik ember valahogyan van: az érzelmeivel, testi érzéseivel, fogalmaival, emlékeivel, fantáziáival, téveseszméivel egyetemben. Én akkor vagyok empatikus vele, ha én is vagyok, méghozzá ott, vele, benne, ebben az egész kulimászban. Ez nem jelenti azt, hogy igaznak tételezem fel a téveseszméit, nem jelenti azt, hogy az öngyilkossági gondolatait átvéve én is öngyilkos akarok lenni. Nem jelenti azt, hogy egyetértek, csupán azt, hogy együtt vagyok vele. Emellett simán fölismerhetem, hogy pl. az illető viselkedése maladaptív, hogy a kommunikációja kontraproduktív, vagy hogy egyszerűen kognitív tévedésben van. DE: ha empatikusan állok mellette, akkor képes vagyok azt is felismerni, hogy mikor alkalmas és mikor alkalmatlan, hogy mindezeket közöljem vele. „Ideje van a hallgatásnak és ideje a szólásnak” – áll az ókori zsidó egzisztencialista, a Prédikátor könyvében. És ennek semmi köze a valláshoz: ez pszichológia.
Úgyhogy visszatérve a felosztáshoz: számomra többet mond az a leírás, hogy
1.) van, aki empátiával próbál közeledni a másikhoz (és a körülmények függvényében vagy megosztja az ellenvéleményét vagy félreteszi akkorra, amikor megoszthatóvá válik);
2.) van, aki jóindulattal próbál közeledni a másikhoz, de nem empátikusan (ezer és egy okból);
3.) van, aki nem is próbál közeledni a másikhoz, csak mondja a magáét, véletlenül épp a másik jelenlétében.
A harmadik kategóriába tartozik az is, aki Fernandel felosztásában "habzó szájú mocskolódó"-ként szerepel. De az is, aki magabiztos igazságokat nyilatkoztat ki, függetlenül attól, hogy van-e rá befogadó. A kettő között nem attitűdben van különbség, hanem vérmérsékletben és/vagy intelligenciában.
E harmadikkal valóban nem tudok mit kezdeni. Pontosabban tudok, és azt is csinálom vele: lehetőség szerint ignorálom.
A második eset nehezebb. Ez az, amikor a kis úttörő átkíséri az öreg nénit a zebrán, holott az nem is akart átmenni. A jóindulat vitathatatlan. Ha arra kaptam volna égi megbízást, hogy morálisan minősítsem az így cselekvőt, ugyanannyi piros pontot adnék neki, mint annak, aki empatikusan van jelen. De nem vagyok moralista. Ez színtiszta utilitarizmus: a nyújtott segítség vagy hatékony, vagy nem hatékony. Ha a néni a forgalmas úttest túloldalán találja magát, akkor a könynekig meghatódhat ugyan a kis úttörő segítő szándékán, ugyanakkor frusztrált lesz, mert az eredményt tekintve rosszabb helyzetben van, mint korábban volt.
Számomra közhely, hogy „a Birtalan nem bírja a kritikát, vele nem lehet vitatkozni”. Közhely, s mint ilyen, unalmas is. Milliószor vágták a fejemhez. Emellett pedig tárgyszerűen téves. Életem során rengetegszer és rengeteg módon változtattam véleményt, nyilvánvalóan külső behatásokra. Ez azt jelenti, hogy kifejezetten nyitott vagyok a bírálatra – akkor, ha az bizonyos paramétereknek megfelel. Egyrészt lehetőség szerint legyen igaz. :) Másrészt tudjak is meggyőződni a bírálat igazságáról, különben megette a fene. (Az kétségtelen, hogy hangoskodással és arroganciával még senki nem győzött meg; nekem ehhez érvek kellenek.) A harmadik, hogy a bírálat legyen megfelelően csomagolva, különben nem lehet befogadni. Síkosító nem csak a dugáshoz szükséges.
Ami az okos megjegyzések témát illeti („nem a múltbeli ügyre vonatkoznak, mintegy visszamenőleges hatállyal, hanem egy hiba megismétlése elleni prevencióul szándékoznak szolgálni”), ez szerintem féligazság. Pontosabban: racionalizálás. (Gyk.: racionalizálás: tudattalan elhárító mechanizmus, amelynek során az ösztön- vagy érzelemvezérelt cselekedeteinket utólag magasabb rendű, „értelmes” okoknak igyekszünk tulajdonítani.)
Csak egy tesztkérdés: vajon milyen eséllyel fog még egyszer az életben előfordulni velem az az abszurd történet, hogy az interneten valahol rábukkanok egy versemre, amely fölött – nyilvánvaló tévedésből – egy másik költő neve szerepel? Ki mekkora összegben fogadna erre, hogy megismétlődik ez az eset?
Szóval nem. Az okos megoldások adása nem prevenció. Hogy is néz ki a paradigma?
A: – Borzasztóan érzem magam, mert...
B: – Azt kellene csinálnod, hogy...
A lényeg, hogy a pontok helyére bármi behelyettesíthető. A megoszt B-vel egy érzést. A-n ak arra lenne szüksége, hogy B empatikusan elfogadja azt, hogy márpedig ő most borzasztóan érzi magát. B számára azonban kényelmetlen ez a helyzet: megijed tőle, nyomasztja, esetleg magára vonatkoztatja: úristen, mi lenne, ha velem történne ez... És a diszkomfort érzésétől úgy próbál szabadulni, hogy ignorálja a borzasztóságot. Ennek legegyszerűbb módja, ha gyorsan felsorol tizenhat megoldási javaslatot (még abban a végletesen abszurd esetben is, ha A mondatában a „mert” után múlt idejű, lezárt történet szerepel), hogy mit is kellett volna vagy kéne csinálnia A-nak: tulajdonképpen mindegy is, csak strukturálódjon át a szituáció. Azzal, hogy „borzasztó”, nem tud mit kezdeni. Ahhoz empátia kéne, és az nem szerepelt a tananyagban. A tananyagban az szerepelt, hogy helyzetek megoldása, hibák fölismerése, felelősök keresése stb. Ha sikerül erre evezni, akkor B máris hazai pályán találja magát. És boldog lehet: egyrészt hatékonyan sikerült elkerülnie, hogy bevonódjon a borzasztóság érzésébe (holott A-nak erre és csk erre volt szüksége az adott szituációban). Másrészt a megoldás megfogalmazásával – amely adott esetben lehet, hogy valóban okos és hatékony! – saját magának narcisztikus kielégülést okoz, és bezsebelhet saját magától egy jutalompontot.
De ismétlem: a kis úttörő eredendő jó szándéka felől kétség sem merülhet fel.
Címkék: EMK, Kommunikáció, Kopipészt, Pszicho, Világ+ember