Névtelen szerint:

Balázs!

Meglehet, hogy nekem nincs empátiám, vagy csak minimális.

De a magam részéről jobban szeretném, ha egyszer (ne adj'Isten!) a látásomban hirtelen rosszabbodás állna be és ott toporognék a járda szélén és lenne legalább egyvalaki, aki átkísér anélkül is, hogy kérnem kellene a mellettem tucatjával közömbösen elhaladó emberek közül.
Ha hasraesnék a nyilt utcán és valaki azonnal felsegítene, ahelyett hogy azt feltételezné, hogy keresek valamit, vagy éppen részeg vagyok.
Ha balesetből adódóan vérző sebem lenne azonnal bekötözné és nem arról biztosítana, hogy mennyire megérti és átérzi a fájdalmamat és ijedtségemet.

Annak valóban igen kicsi a valószinűsége, hogy az adott eset a verseddel mégegyszer előforduljon veled.
De annak már igencsak nagy, hogy egy bármilyen más nézeteltérést ne jópofisággal reagálj le az első kanyarban, hanem néhány nyílt és konkrét szóval valósan tisztázd. Meglehet, a jövőben célravezetőbb lenne és emiatt kevesebb csalódás és szomoruság érhetne.
Ennyit az "okoskodásról".


De megint tanultam valamit.
Nem vagyunk egyformák és van aki nem segítséget kér, hanem együttérzést.
Valóban szükségeltetik empátia ahhoz, hogy erre ráérezzen az ember szavak nélkül is.
De nem vagyunk egyformák. Én a segítségre vagyok ráálva. Tudod, a "kis úttörő" ahol tud, segít.
Az empátiát inkább másokra hagyom, akiknek több van belőle. Cipész maradjon csak a kaptafánál.

Kata

 Balázs szerint:

Kata, a soraidból én aggodalmat hallok ki. Aggódás valami olyasmi miatt, hogy ha mindenki csak átérezné a másik problémáját, de a konkrét segítségnyújtás büdös lenne, akkor mennyire kiszolgáltaott helyzetbe kerülnénk mi valamennyien (te is).

Sajnálom, ha a posztomnak van olyan olvasata is, amely ezt az aggodalmat erősítheti. Határozottan úgy gondolom, hogy az empátia és a segítségadás nem egymás ellen kijátszható fogalmak, nem egymás alternatívái, és nem úgy áll a dolog, hogy e két tevékenység kiosztható az emberek között, hogy "én empatikus vagyok, te meg segítesz".

Úgy gondolom, hogy az empátia és a segítségnyújtás egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Az az "empátia", amelyből nem következik szükség esetén a konkrét segítség nyújtásának legalább a szándéka: az valójában nem empátia (hanem mondjuk érzelgősség).

És viszont: az a segítségnyújtás, amelyet nem alapoz meg a megsegítetthez való empatikus odafordulás: az valójában nem segítségnyújtás (hanem mondjuk szolgáltatás, vagy, ahogy írtam, önvállveregetés).

Ha anélkül akarok segíteni, hogy előtte meggyőződnék a másik valós szükségletéről, akkor könnyen megtörténhet velem, hogy este jóleső, elégedett sóhajjal térek nyugovóra: ma rengeteget segítettem: eloltottam egy tüzet az utcán (csak épp nem vettem észre, hogy filmforgatás volt, és tönkretettem egy egész stáb munkáját); kimentettem a vízből egy szerencsétlen jószágot (csak ez történetesen egy ponyt volt); odamentem egy tétova kisgyerekhez az utcán, hogy útba igazítsam, sőt haza is kísértem (arról már nem értesültem, hogy az apja meglátott az ablakból, és két hét büntetést sózott a kölyök nyakába, mert szóba állt az utcán egy idegen felnőttel)...

A Brian élete c. filmben van egy roppant frusztrált ex-béna, aki panaszkodik, hogy Jézus csodát tett vele: meggyógyította, és ezzel oda lett a fix megélhetése.

G.B. Show így fordítja vissza a bibliai Aranyszabályt: "Amit akarsz, hogy veled cselekedjenek, azt NE cselekedd mással -- lehet, hogy a másiknak más az ízlése."

Más, másoknak is címezve.

Ami a "tanulságot" illeti. Egyrészt a levelezésből csak részleteket közöltem a blogban, úgyhogy az olvasók nem láthatták át annak minden árnyalatát. (És amit idéztem, úgy látszik, azt se sikerült teljesen befogadni: kaptam tanácsot arra nézve, hogy linkeket kellett volna írnom az első levélben, holott ott áll a posztban, hogy elküldtem a szükséges linkeket.)

Másrészt azonban ismételten meggyőződtem arról, hogy az embereknek gyorsabban jön a szájára (billentyűzetére) az ítéletet hordozó kijelentő mondat, mint a homályos részleteket tisztázni szándékozó kérdő. Szemlátomást többen úgy gondoljátok, hogy pontosan tisztában vagytok azzal, mi az oka, hogy az első levelemet ironikusan fogalmaztam meg. És ezt az okot, ha jól olvasom a soraitokat, az "öncélú jópofizás szándékában" vagy valami hasonlóban vélitek fölismerni. Szabad így gondolnotok. Csak javaslom, hogy amennyiben ezt a szándékot elemzitek és elmarasztaljátok, közben legyetek tisztában azzal, hogy ez a szándék a ti fejetekben született meg rólam, és egyikőtökben sem merült föl, hogy ezt a kiagyalt magyarázatot megkérdőjelezze, és esetleg megpróbálja a legautentikusabb forrásból (tőlem) megerősíttetni, mondjuk így: "Balázs, voltaképpen miért ilyen stílusban írtál?"

Ez, bevallom, először bosszantott, mert frusztrált, hogy mást olvastok ki a posztomból, mint amit én leírni szándékoztam. A bosszúság és a frusztráció helyét azonban az utóbbi pár órában átvette az aha-élmény öröme. Épp a kognitív terápiáról olvasok egy könyvet, és most legalább sikerült egy markáns sajátélményen megtapasztalni annak egyik kulcsgondolatát: az emberek soha nem a valóságra reagálnak, hanem arra, amit a valóságból a saját személyiségük torzító szűrőjén áteresztve észlelnek belőle. Ez természetesen rám is igaz, de másokon nyilván könnyebb megfigyelni. És a blogom e témában kiváló megfigyelési terepnek bizonyult. :)

 Ádám szerint:

Remekül felismered, hogy másoknak milyen hiányosságaik vannak, de ha valaki véletlenül a tiédre mutat rá, úgy reagálsz: "Jé, az ott nem egy bütyök az ujjadon?"

De igen, lehet, hogy bütyök. Csakugyan, minden további nélkül lehet. De attól még előfordulhat, hogy az az ujj valami létezőre mutat, akármilyen feltűnően bütykös is. És ki tudja, meddig várhatsz, ha csak hibátlan ujjaktól fogadsz el minden téren kifogástalan (út)mutatást.

 Névtelen szerint:

Nem kívánom túlragzani, csak két gondolathoz szólnék hozzá.

DE: ha empatikusan állok mellette, akkor képes vagyok azt is felismerni, hogy mikor alkalmas és mikor alkalmatlan, hogy mindezeket közöljem vele.

Ezzel elvben egyetértek. Csakhogy - hála Istennek - termékeny blogszerző vagy, a posztjaid viszonylag gyorsan követik egymást. Emiatt egy-egy bejegyzésed, pontosabban az ahhoz történő hozzászólás hamar aktualitását veszti.

A harmadik kategóriába tartozik az is, aki Fernandel felosztásában "habzó szájú mocskolódó"-ként szerepel. De az is, aki magabiztos igazságokat nyilatkoztat ki, függetlenül attól, hogy van-e rá befogadó. A kettő között nem attitűdben van különbség, hanem vérmérsékletben és/vagy intelligenciában.

Szerintem pedig attitűdben is mutatkozik különbség. Nem (egészen) mindegy, hogy valaki mondja a magáét, és nem törődik vele, hogy esetleg megsebez, illetve eleve a megsebzés szándékával mondja a magáét.

 Balázs szerint:

Fernandel:
Igaz, tényleg gyorsan pörög egy blog. És adott esetben választani kell: a segítő szándékú megjegyzésemet vagy most mondom el (és esetleg ártok vele) -- vagy (horribile dictu!) soha nem kerül elmondásra.

Egy régi barátommal hosszú évek után történetesen a párja temetésén találkozom újra, és vélhetőleg évekig nem látom megint. Amíg tart a szertartás, bőven van alkalmam megállapítani, hogy csúnyán elhízott. -- nos, akkor dönthetek, hogy a lehető legjobb indulattól vezetve ajánlom-e neki a részvétnyilvánítással egyidejűleg a Herbalife-ot (ami nekem is segített lefogyni) vagy nem ajánlom.

Én speciel nem ajánlanám, de ez kinek-kinek a maga döntése.

A másik megjegyzésedet illetően valószínűleg igazad van: tényleg nem lehet minden további nélkülazonosítani egymással a két attitűdöt.

Ádám:
Nem tudom, miből vontad le azt a következtetést, hogy én csak hibátlan emberektől fogadok el kritikát. Szeretném, ha elmagyaráznád, mert ebben körülbelül annyira nem ismerek magamra, mintha azt állítanád, hogy a hétvégén a Fradi-meccsen láttál verekedni.

A kritikát bizonyos feltételekkeel elfogadom, de e feltételek között nem szerepel a kritikát mondó tökéletessége.

És ha valaki az ujjával hadonászik a szemem előtt, akkor lehet, hogy ő iszonyatos jóindulattal mást se akar, mint azt, hogy rámutasson a hibámra -- én azonban jó eséllyel megijedek a hirtelen mozdulatoktól, és arra már nem marad energiám, hogy a mutatás irányát is észleljem. Mi több, ha az illető belekap a szemembe, az még fáj is.

Aztán persze, ha ilyenkor felordítok a fájdalomtól, adódik a következtetés: a Birtalan nem bírja a kritikát.

 Balázs szerint:

Kiegészítés: a jelen poszt címe nem véletlenül lett az, ami.