Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

kedd, április 03, 2007
10:39
 
Nem megosztani a megoszthatót


Megint önálló posztban reagálok egy kommentre, fontosnak tartom ugyanis a benne fölvetett gondolatot. Fernandeltől idézek, kiemelés tőlem.

Ahogy elnézem, a kommentezés kapcsán három réteggel van dolgod.
1) Az empatikusan melletted álló, téged dicsérő és biztató barátok. Ez jó, az ilyen barátoknak mindenki örül.
2) Habzó szájú mocskolódók, ezeket magas intelligenciával, elegánsan helyre rakod.
3) Téged szerető, ugyanakkor (jóindulattal) bírálók. Úgy tetszik, ezekkel nem tudsz mit kezdeni. Ilyenkor beszélsz projekcióról meg gyalázod magad a másik szavaival.
Én pedig úgy képzelem, az, aki nem mondhatja meg bármilyen előjelű véleményét valamely (kommentezhetően posztolt) dolgodról, az nem barát, legföljebb hódoló, jobb esetben tanítvány.
Még egy gondolat: az okos megjegyzések természetesen nem a múltbeli ügyre vonatkoznak, mintegy visszamenőleges hatállyal, hanem egy - belátom, vélelmezett - hiba megismétlése elleni prevencióul szándékoznak szolgálni.


A fenti hármas felosztással van egy elvi problémám. A megfogalmazás pozitív korrelációt sugall az empátia, ill. a dicséret és biztatás között. Mintha ezek szükségszerűen együtt járnának. Természetesen szabad így gondolni, de én történetesen másként gondolom.

Az én szótáramban az empátia nem babusgatást, ajnározást jelent, hanem elsősorban jelenlétet. A másik ember valahogyan van: az érzelmeivel, testi érzéseivel, fogalmaival, emlékeivel, fantáziáival, téveseszméivel egyetemben. Én akkor vagyok empatikus vele, ha én is vagyok, méghozzá ott, vele, benne, ebben az egész kulimászban. Ez nem jelenti azt, hogy igaznak tételezem fel a téveseszméit, nem jelenti azt, hogy az öngyilkossági gondolatait átvéve én is öngyilkos akarok lenni. Nem jelenti azt, hogy egyetértek, csupán azt, hogy együtt vagyok vele. Emellett simán fölismerhetem, hogy pl. az illető viselkedése maladaptív, hogy a kommunikációja kontraproduktív, vagy hogy egyszerűen kognitív tévedésben van. DE: ha empatikusan állok mellette, akkor képes vagyok azt is felismerni, hogy mikor alkalmas és mikor alkalmatlan, hogy mindezeket közöljem vele. „Ideje van a hallgatásnak és ideje a szólásnak” – áll az ókori zsidó egzisztencialista, a Prédikátor könyvében. És ennek semmi köze a valláshoz: ez pszichológia.

Úgyhogy visszatérve a felosztáshoz: számomra többet mond az a leírás, hogy

1.) van, aki empátiával próbál közeledni a másikhoz (és a körülmények függvényében vagy megosztja az ellenvéleményét vagy félreteszi akkorra, amikor megoszthatóvá válik);
2.) van, aki jóindulattal próbál közeledni a másikhoz, de nem empátikusan (ezer és egy okból);
3.) van, aki nem is próbál közeledni a másikhoz, csak mondja a magáét, véletlenül épp a másik jelenlétében.

A harmadik kategóriába tartozik az is, aki Fernandel felosztásában "habzó szájú mocskolódó"-ként szerepel. De az is, aki magabiztos igazságokat nyilatkoztat ki, függetlenül attól, hogy van-e rá befogadó. A kettő között nem attitűdben van különbség, hanem vérmérsékletben és/vagy intelligenciában.

E harmadikkal valóban nem tudok mit kezdeni. Pontosabban tudok, és azt is csinálom vele: lehetőség szerint ignorálom.

A második eset nehezebb. Ez az, amikor a kis úttörő átkíséri az öreg nénit a zebrán, holott az nem is akart átmenni. A jóindulat vitathatatlan. Ha arra kaptam volna égi megbízást, hogy morálisan minősítsem az így cselekvőt, ugyanannyi piros pontot adnék neki, mint annak, aki empatikusan van jelen. De nem vagyok moralista. Ez színtiszta utilitarizmus: a nyújtott segítség vagy hatékony, vagy nem hatékony. Ha a néni a forgalmas úttest túloldalán találja magát, akkor a könynekig meghatódhat ugyan a kis úttörő segítő szándékán, ugyanakkor frusztrált lesz, mert az eredményt tekintve rosszabb helyzetben van, mint korábban volt.

Számomra közhely, hogy „a Birtalan nem bírja a kritikát, vele nem lehet vitatkozni”. Közhely, s mint ilyen, unalmas is. Milliószor vágták a fejemhez. Emellett pedig tárgyszerűen téves. Életem során rengetegszer és rengeteg módon változtattam véleményt, nyilvánvalóan külső behatásokra. Ez azt jelenti, hogy kifejezetten nyitott vagyok a bírálatra – akkor, ha az bizonyos paramétereknek megfelel. Egyrészt lehetőség szerint legyen igaz. :) Másrészt tudjak is meggyőződni a bírálat igazságáról, különben megette a fene. (Az kétségtelen, hogy hangoskodással és arroganciával még senki nem győzött meg; nekem ehhez érvek kellenek.) A harmadik, hogy a bírálat legyen megfelelően csomagolva, különben nem lehet befogadni. Síkosító nem csak a dugáshoz szükséges.

Ami az okos megjegyzések témát illeti („nem a múltbeli ügyre vonatkoznak, mintegy visszamenőleges hatállyal, hanem egy hiba megismétlése elleni prevencióul szándékoznak szolgálni”), ez szerintem féligazság. Pontosabban: racionalizálás. (Gyk.: racionalizálás: tudattalan elhárító mechanizmus, amelynek során az ösztön- vagy érzelemvezérelt cselekedeteinket utólag magasabb rendű, „értelmes” okoknak igyekszünk tulajdonítani.)

Csak egy tesztkérdés: vajon milyen eséllyel fog még egyszer az életben előfordulni velem az az abszurd történet, hogy az interneten valahol rábukkanok egy versemre, amely fölött – nyilvánvaló tévedésből – egy másik költő neve szerepel? Ki mekkora összegben fogadna erre, hogy megismétlődik ez az eset?

Szóval nem. Az okos megoldások adása nem prevenció. Hogy is néz ki a paradigma?

A: – Borzasztóan érzem magam, mert...
B: – Azt kellene csinálnod, hogy...


A lényeg, hogy a pontok helyére bármi behelyettesíthető. A megoszt B-vel egy érzést. A-n ak arra lenne szüksége, hogy B empatikusan elfogadja azt, hogy márpedig ő most borzasztóan érzi magát. B számára azonban kényelmetlen ez a helyzet: megijed tőle, nyomasztja, esetleg magára vonatkoztatja: úristen, mi lenne, ha velem történne ez... És a diszkomfort érzésétől úgy próbál szabadulni, hogy ignorálja a borzasztóságot. Ennek legegyszerűbb módja, ha gyorsan felsorol tizenhat megoldási javaslatot (még abban a végletesen abszurd esetben is, ha A mondatában a „mert” után múlt idejű, lezárt történet szerepel), hogy mit is kellett volna vagy kéne csinálnia A-nak: tulajdonképpen mindegy is, csak strukturálódjon át a szituáció. Azzal, hogy „borzasztó”, nem tud mit kezdeni. Ahhoz empátia kéne, és az nem szerepelt a tananyagban. A tananyagban az szerepelt, hogy helyzetek megoldása, hibák fölismerése, felelősök keresése stb. Ha sikerül erre evezni, akkor B máris hazai pályán találja magát. És boldog lehet: egyrészt hatékonyan sikerült elkerülnie, hogy bevonódjon a borzasztóság érzésébe (holott A-nak erre és csk erre volt szüksége az adott szituációban). Másrészt a megoldás megfogalmazásával – amely adott esetben lehet, hogy valóban okos és hatékony! – saját magának narcisztikus kielégülést okoz, és bezsebelhet saját magától egy jutalompontot.

De ismétlem: a kis úttörő eredendő jó szándéka felől kétség sem merülhet fel.

Címkék: , , , ,


Hozzászólások:


Balázs!

Meglehet, hogy nekem nincs empátiám, vagy csak minimális.

De a magam részéről jobban szeretném, ha egyszer (ne adj'Isten!) a látásomban hirtelen rosszabbodás állna be és ott toporognék a járda szélén és lenne legalább egyvalaki, aki átkísér anélkül is, hogy kérnem kellene a mellettem tucatjával közömbösen elhaladó emberek közül.
Ha hasraesnék a nyilt utcán és valaki azonnal felsegítene, ahelyett hogy azt feltételezné, hogy keresek valamit, vagy éppen részeg vagyok.
Ha balesetből adódóan vérző sebem lenne azonnal bekötözné és nem arról biztosítana, hogy mennyire megérti és átérzi a fájdalmamat és ijedtségemet.

Annak valóban igen kicsi a valószinűsége, hogy az adott eset a verseddel mégegyszer előforduljon veled.
De annak már igencsak nagy, hogy egy bármilyen más nézeteltérést ne jópofisággal reagálj le az első kanyarban, hanem néhány nyílt és konkrét szóval valósan tisztázd. Meglehet, a jövőben célravezetőbb lenne és emiatt kevesebb csalódás és szomoruság érhetne.
Ennyit az "okoskodásról".


De megint tanultam valamit.
Nem vagyunk egyformák és van aki nem segítséget kér, hanem együttérzést.
Valóban szükségeltetik empátia ahhoz, hogy erre ráérezzen az ember szavak nélkül is.
De nem vagyunk egyformák. Én a segítségre vagyok ráálva. Tudod, a "kis úttörő" ahol tud, segít.
Az empátiát inkább másokra hagyom, akiknek több van belőle. Cipész maradjon csak a kaptafánál.

Kata



Kata, a soraidból én aggodalmat hallok ki. Aggódás valami olyasmi miatt, hogy ha mindenki csak átérezné a másik problémáját, de a konkrét segítségnyújtás büdös lenne, akkor mennyire kiszolgáltaott helyzetbe kerülnénk mi valamennyien (te is).

Sajnálom, ha a posztomnak van olyan olvasata is, amely ezt az aggodalmat erősítheti. Határozottan úgy gondolom, hogy az empátia és a segítségadás nem egymás ellen kijátszható fogalmak, nem egymás alternatívái, és nem úgy áll a dolog, hogy e két tevékenység kiosztható az emberek között, hogy "én empatikus vagyok, te meg segítesz".

Úgy gondolom, hogy az empátia és a segítségnyújtás egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Az az "empátia", amelyből nem következik szükség esetén a konkrét segítség nyújtásának legalább a szándéka: az valójában nem empátia (hanem mondjuk érzelgősség).

És viszont: az a segítségnyújtás, amelyet nem alapoz meg a megsegítetthez való empatikus odafordulás: az valójában nem segítségnyújtás (hanem mondjuk szolgáltatás, vagy, ahogy írtam, önvállveregetés).

Ha anélkül akarok segíteni, hogy előtte meggyőződnék a másik valós szükségletéről, akkor könnyen megtörténhet velem, hogy este jóleső, elégedett sóhajjal térek nyugovóra: ma rengeteget segítettem: eloltottam egy tüzet az utcán (csak épp nem vettem észre, hogy filmforgatás volt, és tönkretettem egy egész stáb munkáját); kimentettem a vízből egy szerencsétlen jószágot (csak ez történetesen egy ponyt volt); odamentem egy tétova kisgyerekhez az utcán, hogy útba igazítsam, sőt haza is kísértem (arról már nem értesültem, hogy az apja meglátott az ablakból, és két hét büntetést sózott a kölyök nyakába, mert szóba állt az utcán egy idegen felnőttel)...

A Brian élete c. filmben van egy roppant frusztrált ex-béna, aki panaszkodik, hogy Jézus csodát tett vele: meggyógyította, és ezzel oda lett a fix megélhetése.

G.B. Show így fordítja vissza a bibliai Aranyszabályt: "Amit akarsz, hogy veled cselekedjenek, azt NE cselekedd mással -- lehet, hogy a másiknak más az ízlése."

Más, másoknak is címezve.

Ami a "tanulságot" illeti. Egyrészt a levelezésből csak részleteket közöltem a blogban, úgyhogy az olvasók nem láthatták át annak minden árnyalatát. (És amit idéztem, úgy látszik, azt se sikerült teljesen befogadni: kaptam tanácsot arra nézve, hogy linkeket kellett volna írnom az első levélben, holott ott áll a posztban, hogy elküldtem a szükséges linkeket.)

Másrészt azonban ismételten meggyőződtem arról, hogy az embereknek gyorsabban jön a szájára (billentyűzetére) az ítéletet hordozó kijelentő mondat, mint a homályos részleteket tisztázni szándékozó kérdő. Szemlátomást többen úgy gondoljátok, hogy pontosan tisztában vagytok azzal, mi az oka, hogy az első levelemet ironikusan fogalmaztam meg. És ezt az okot, ha jól olvasom a soraitokat, az "öncélú jópofizás szándékában" vagy valami hasonlóban vélitek fölismerni. Szabad így gondolnotok. Csak javaslom, hogy amennyiben ezt a szándékot elemzitek és elmarasztaljátok, közben legyetek tisztában azzal, hogy ez a szándék a ti fejetekben született meg rólam, és egyikőtökben sem merült föl, hogy ezt a kiagyalt magyarázatot megkérdőjelezze, és esetleg megpróbálja a legautentikusabb forrásból (tőlem) megerősíttetni, mondjuk így: "Balázs, voltaképpen miért ilyen stílusban írtál?"

Ez, bevallom, először bosszantott, mert frusztrált, hogy mást olvastok ki a posztomból, mint amit én leírni szándékoztam. A bosszúság és a frusztráció helyét azonban az utóbbi pár órában átvette az aha-élmény öröme. Épp a kognitív terápiáról olvasok egy könyvet, és most legalább sikerült egy markáns sajátélményen megtapasztalni annak egyik kulcsgondolatát: az emberek soha nem a valóságra reagálnak, hanem arra, amit a valóságból a saját személyiségük torzító szűrőjén áteresztve észlelnek belőle. Ez természetesen rám is igaz, de másokon nyilván könnyebb megfigyelni. És a blogom e témában kiváló megfigyelési terepnek bizonyult. :)



Remekül felismered, hogy másoknak milyen hiányosságaik vannak, de ha valaki véletlenül a tiédre mutat rá, úgy reagálsz: "Jé, az ott nem egy bütyök az ujjadon?"

De igen, lehet, hogy bütyök. Csakugyan, minden további nélkül lehet. De attól még előfordulhat, hogy az az ujj valami létezőre mutat, akármilyen feltűnően bütykös is. És ki tudja, meddig várhatsz, ha csak hibátlan ujjaktól fogadsz el minden téren kifogástalan (út)mutatást.



Nem kívánom túlragzani, csak két gondolathoz szólnék hozzá.

DE: ha empatikusan állok mellette, akkor képes vagyok azt is felismerni, hogy mikor alkalmas és mikor alkalmatlan, hogy mindezeket közöljem vele.

Ezzel elvben egyetértek. Csakhogy - hála Istennek - termékeny blogszerző vagy, a posztjaid viszonylag gyorsan követik egymást. Emiatt egy-egy bejegyzésed, pontosabban az ahhoz történő hozzászólás hamar aktualitását veszti.

A harmadik kategóriába tartozik az is, aki Fernandel felosztásában "habzó szájú mocskolódó"-ként szerepel. De az is, aki magabiztos igazságokat nyilatkoztat ki, függetlenül attól, hogy van-e rá befogadó. A kettő között nem attitűdben van különbség, hanem vérmérsékletben és/vagy intelligenciában.

Szerintem pedig attitűdben is mutatkozik különbség. Nem (egészen) mindegy, hogy valaki mondja a magáét, és nem törődik vele, hogy esetleg megsebez, illetve eleve a megsebzés szándékával mondja a magáét.



Fernandel:
Igaz, tényleg gyorsan pörög egy blog. És adott esetben választani kell: a segítő szándékú megjegyzésemet vagy most mondom el (és esetleg ártok vele) -- vagy (horribile dictu!) soha nem kerül elmondásra.

Egy régi barátommal hosszú évek után történetesen a párja temetésén találkozom újra, és vélhetőleg évekig nem látom megint. Amíg tart a szertartás, bőven van alkalmam megállapítani, hogy csúnyán elhízott. -- nos, akkor dönthetek, hogy a lehető legjobb indulattól vezetve ajánlom-e neki a részvétnyilvánítással egyidejűleg a Herbalife-ot (ami nekem is segített lefogyni) vagy nem ajánlom.

Én speciel nem ajánlanám, de ez kinek-kinek a maga döntése.

A másik megjegyzésedet illetően valószínűleg igazad van: tényleg nem lehet minden további nélkülazonosítani egymással a két attitűdöt.

Ádám:
Nem tudom, miből vontad le azt a következtetést, hogy én csak hibátlan emberektől fogadok el kritikát. Szeretném, ha elmagyaráznád, mert ebben körülbelül annyira nem ismerek magamra, mintha azt állítanád, hogy a hétvégén a Fradi-meccsen láttál verekedni.

A kritikát bizonyos feltételekkeel elfogadom, de e feltételek között nem szerepel a kritikát mondó tökéletessége.

És ha valaki az ujjával hadonászik a szemem előtt, akkor lehet, hogy ő iszonyatos jóindulattal mást se akar, mint azt, hogy rámutasson a hibámra -- én azonban jó eséllyel megijedek a hirtelen mozdulatoktól, és arra már nem marad energiám, hogy a mutatás irányát is észleljem. Mi több, ha az illető belekap a szemembe, az még fáj is.

Aztán persze, ha ilyenkor felordítok a fájdalomtól, adódik a következtetés: a Birtalan nem bírja a kritikát.



Kiegészítés: a jelen poszt címe nem véletlenül lett az, ami.


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta