Tegnap reggel óta olvasom a The Story of B-t – gondolom, ezt nagyjából lehetett sejteni az előző posztomból. Eco pihen. Vicces látványt nyújthattam tegnap este, amint a Kosztolányi Dezső térről hazafele sétáltam: vállamon a táskám, a táskámon átvetve (valamint időnként a jobb és bal karomon felváltva-szerencsétlenkedve) a lecsúszni akaró széldzsekim, egyik kezemben a könyv, amit olvasok, másikban az angolszótár, amiben lapzgatok, a harmadikban egy csokifagyi, amit próbálok nem a fülembe kenni. Tominak esti programja volt, utána pedig Lina még elrabolta gyrost enni, úgyhogy volt időm otthon olvasni. Aránylag meg vagyok elégedve a sebességemmel: mire ma reggel beértem az irodába, a 91. oldalig jutottam. Ez az egész, túl azon, hogy nagyon érdekel a könyv, voltaképpen tesztolvasás meg edzés is: pontosan 3 hónap múlva jelenik meg a Harry Potter and the Deathly Hallows, amely viszont cca 700 oldal, és az elolvasására összesen egy hetem lesz. (Írtam már: szabit veszek ki e célból.) Úgy volt eredetileg, hogy 9 nap marad olvasásra, de beszólt a lélektan. A júniusban kezdődő pszichodráma-csoport 2. hétvégéje pont július 28–29-én lesz, úgyhogy kénytelen vagyok két nappal gyorsabb tempóra kapcsolni olvasásilag.

Amúgy nyűgös vagyok és fáradt. Itt ülök a munkahelyemen szombaton, itt ülök még bő egy órát – tök fölöslegesen. Történelmileg úgy alakult, hogy tegnap is, ma is pénteki nyitvatartással dolgozunk, vagyis négyórás munkaidőben. A többiek, akik 1/2 9-re járnak, fél egykor elhúztak a francba. Nekem, mivel 10-re járok, 2-ig tart ilyenkor a munkaidőm. Tegnap azonban a főnököm megkért, hogy maradjak 4 utánig, mert jönnek még ügyfelek. Végülis fél 5-ig voltam bent. Az elvégzendő munka pedig, ami miatt három és fél órát túlóráztam, durván két és fél percig tartott: össze kellett fűznöm egy okiratot meg a róla készült 4 db kiadmányt. Ez hagyján, de előre tudtam, hogy az a munka, ami miatt ma be kéne jönnöm, szintén nincs több negyedóránál. Ezt mondtam is még tegnap távozóban a főnökömnek. Kiegészítve azzal, hogy „...tehát ha ma még rászánnám azt a negyedórát, akkor holnap nem lenne bent semmi dolgom...”. Bólintott, aztán csinálta tovább a dolgát. Ma, amikor visszatértünk a témára, és frusztráltan a szájába rágtam, hogy figyelj, én ezt úgy értettem, hogy ha már ráhúztam tegnap három és fél órát, ma meg amúgy is csak négy óra a munkaidő, különben meg semmi dolgom itt bent – akkor mi a bánatos lófaszért kell bejönnöm?! Aszongya: Jaaa, hogy így értettem?! Hát máskor ne célozgassak, mert ő azt nem érti, mondjam meg, mit akarok... Basszus. Tominak is ez volt az első reakciója tegnap délután, amikor frusztráltan elsírtam neki telefonban a bánatomat (aztán gyorsan vissza is vonta, mondván, hogy nem akar megoldást adni nekem, hiszen nem arra van szükségem – jól látta, tényleg nem arra volt). De az nagyon bosszant, hogy ilyen töketlen vagyok. Pontosan ismerem a főnökömet, immáron kilenc éve: tudom, hogy nem az erőssége a finom célzások és ráutaló mondatok megértése, de ha szájbarágósan elmondom neki, hogy mit akarok, akkor tud rugalmas lenni. Én itt zsiráfozok orrba-szájba, de amikor a konkrét helyzetben tényleg meg kéne fogalmaznom a szükségletemet, akkor bénázok, és nem vagyok képes megmondanom, hogy mit is akarok valójában. Ki a hülye tehát? Az, aki nem lát bele a gondolataimba, holott elvárom tőle – vagy én, mert elvárom valakitől, hogy belelásson a gondolataimba?

A kérdés költői. A válasz prózai.

Címkék: EMK, Kommunikáció, Könyv

---