Két pszichológiai tézist szeretnék demonstrálni, egy-egy történettel. Mindkettő előjött már itt a blogomban.

Az egyik tézis: Az embereknek nem megoldásra, hanem együttérzésre van szükségük.

A történet mai. Egy bankos ügyintéző lánnyal váltottam pár e-mailt. Panaszkodott, hogy mennyire szervezetlen körülötte minden, mennyi a meló, és hogy mennyire kivannak az idegei. Én barátilag javasoltam, hogy hazudjon valami meggyőzőt a kollegáinak, és menjen ki sétálni tíz percre: gyönyörű idő van, a tavaszi szellő szinte kifújja az emberből az idegességet.

Pár óra múlva egy másik ügyintézőre rápirítottam, hogy az általa küldött szerződésben valami orbitális marhaság szerepel. Gyorsan válaszolt, és szabadkozott, hogy jaj-jaj... Nem jutott eszembe az előző levélváltás, és neki is azt javasoltam, hogy sétáljon egyet.

Kisvártatva Tomi hívott, és elmondta, hogy (...) – én erre azt mondtam, lépjen le előbb a munkahelyéről, és menjen föl levegőzni a Gellérthegyre.

Nem tudom pontosan, mikor volt az a pillanat, amikor belém hasított (talán épp sóvár szemmel bámultam az utcára): a mai napon három embernek is megoldást kínáltam a panaszára – és valójában (abszolút tudattalanul!) mindhárom esetben a saját problémámat akartam orvosolni!

(Emellett szinte mellékes, hogy mindhárom esetben barátságosan vállon veregettem magam, hogy hű, de okos tanácsokat tudok adni, meg az is, hogy a tanácsadással kibújtam az alól, hogy a másikat elviseljem úgy, ahogy van: a maga türelmetlenségében, nyomorában, szétszórtságában.)

Hát ezért fölösleges, rosszabb esetben pedig káros, ha valakit együttérzés helyett rögtön megoldási ötletekkel támadunk le.

A másik tézis: Az ember nem a valóságra reagál, hanem arra a képre, amit ő maga kialakít a valóságról.

Előrebocsátva csak egy dolog, ami nem lesz újság annak, aki már hosszabb ideje olvassa a blogomat: meglehetősen sok feldolgozni valóm van nekem anyámmal és az ő halálával kapcsolatban. Írtam erről eleget; a terápiám nem kis része is erről szólt.

A történet dátuma pedig nagypéntek. Egy órával a szertartás előtt már ott voltam Törökbálinton, és ezalatt az idő alatt nemcsak megnéztem a domboldalra épített, nagyon impozáns kálváriát, hanem végig is jártam elmélkedve a keresztutat. (Gondoltam, az utolsó pillanatban behozom, amit lehet, a nagyböjti készületlenségemből.) A stációk cikkcakkban jönnek sorra, én komótosan mentem egyiktől a másikhoz, és szent elmémben szent gondolatokat forgattam a szent események szent jelentéséről. Az elmélkedést segítették a kálvária szépen formázott domborművei, amelyeken jól kivehetően – és meglepő módon aránylag giccsmentesen – látszott az adott jelenet. Ez okból nem is volt zavaró a stációk címét jelölő feliratok hiánya – meg aztán vagyok olyan öreg katolikus róka, hogy kotta nélkül is tudjam a keresztutat.

Amikor a negyedik állomáshoz értem, belemerültem az alakok szemlélésébe. Néztem a domborművet, és hosszasan gondolkodtam Cirenei Simonról, a segítségnyújtásról mint olyanról, arról, hogy vajon szívesen segített-e cipelni a keresztet vagy csak a kényszernek engedett, arról, hogy a fiai később ismert alakjai voltak az őskeresztény gyülekezetnek stb.

Mintegy három perc ácsorgás és elmélkedés után ötlött a szemembe: a dombormű, amit éppen figyelmesen nézek, nem Cirenei Simont ábrázolja. De nagyon nem ám. Nem is tehetné, mondjuk, hiszen Cirenei Simon az ötödik stáció szereplője. Ez pedig itt a negyedik. Amelynek témája tudvalevőleg: Jézus anyjával találkozik.

Ahogy tovább bandukoltam az ötödik állomás felé, meg kell mondjam, roppant hülyén éreztem magam. Ugyanakkor az azzal való kínos szembesülésem, miszerint az „anya + halál” téma még mindig olyan necces számomra, hogy a valóságot is képes vagyok eltorzítani miatta, katartikus is volt egyben. Általában hajlok arra, hogy bámulattal adózzak az emberi psziché bravúrjai előtt. Ez az eset pedig – eltekintve azon nüansztól, hogy én voltam a szereplője – azóta is lenyűgöz, mivel gyönyörű illusztrációja annak, hogy az ember nem a valóságra reagál, hanem arra a képre, amit ő maga kialakít a valóságról.

Quod erat demonstrandum.

Címkék: Pszicho, Sztori

---