Telezsiráf
A hétvégém azzal telt, hogy két napon keresztül hallgattam az előadásokat az Integratív Pszichoterápiás Egyesület kongresszusán. Egy csomó érdekességet hallottam, sajnos egy csomó unalmassággal körítve. Az, hogy valaki brilliáns terapeuta, sajnos nem vonja magával következményként azt, hogy akár csak elégséges szintű előadó is legyen.
Tegnap este aztán ad hoc zsiráfoztam egyet. (Aki nem tudja, mi az, elolvashatja a tavaly októberi posztomat írtam az Erőszakmentes Kommunikációról.) Úgy történt, hogy felhívott a nagyobbik keresztlányom (a kisebbiknek, lévén nem egészen két éves, nem szokása), és miután tisztáztuk, hogy nem zavar, meglehetősen zaklatott hangon közölte velem, hogy most olvasta a blogomat, és csak azt szeretné mondani, hogy... Itt egy tőmondat következett, aminek az alanya a kettővel ezelőtti posztom főszereplőjévé avanzsált főszerkesztő neve volt, az állítmánya pedig egy kétszótagú összetett szó (nem az, hogy „jófej”, és nem is valamilyen szinonimája).
Ez nem sokkal azután történt, hogy elolvastam a beírt kommenteket. Mindez arra késztetett, hogy teljesen spontán valami ilyesmit mondjak neki:
– Amikor írok egy olyan posztot, amelyből egy közepesen jóérzésű ember is le tudja venni, hogy nagyon erős érzelmi viharzás áll mögötte, akkor nagyon jólesik, ha azt tapasztalom, hogy valaki, akit a barátomnak tudok, olyasmit mond, amiből én azt hallom ki, hogy mellettem áll és támogat. Szükségem van ugyanis arra, hogy a barátaim együttérzőek legyenek velem. Ugyanezért csalódott és szomorú vagyok, amikor azt tapasztalom, hogy mások, akiket szintén a barátaimnak tudok, empatikus felém fordulás helyett ugyanebben a helyzetben véleményezik a magatartásomat, illetve okos megoldási javaslatokkal látnak el egy múltbeli(!) eseményre vonatkozóan.
Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho