Birtalan Balázs naplója: Ami a <i>hétfőt</i> illeti...

Ez van – Blog – Tudatmódosítók – Salátástál – Terápia – Sorskönyv nélkül – Olvasókönyv – Képmutatás – Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
„Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.” – Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

kedd, május 08, 2007
13:13

Ami a hétfőt illeti...

Szükséglethierarchia Tegnap vacsora közben kicsit szabadjára eresztettem a gondolataimat. E szabadságnak örvendve a gondolatok az „emberi szükségletek” c. témánál kötöttek ki. Nem az összesnél, hanem csak egy néhánynál, némileg random módon szemezgetve a Maslow-piramis (az ún. szükséglethierarchia) különböző szintjeiről. Azon tűnődtem, hogy ezek a bizonyos szükségletek vajon „jogosak”-e: azaz elvárható-e, hogy valamilyen formában megjelenjenek egy egészséges, fejlett személyiségű ember viselkedésében. Továbbgondolva: vajon mi történik akkor, ha valakit frusztráció ér e szükségletek kielégítése terén? Ismét csak: „jogosak”-e (azaz az emberi psziché ökonómiáját tekintve indokolt-e) ha erre úgy reagál, hogy az adott – ki nem elégített – szükséglet jelentőségét elkezdi felülértékelni, és azok az átlagemberénél nagyobb jelentőséggel nyilvánulnak meg az életében?

A töprengésem arra vezetett, hogy mindkét kérdésre igennel feleljek. És hogy milyen szükségletekről is gondolkodtam voltaképpen? A következőkről:

Az ember igényli, hogy környezete elismerje őt: az identitását, az értékeit, a személyes teljesítményeit.
Az ember igényli, hogy tárgyi környezetéből bizonyos dolgokat birtokolhasson – azaz átélhesse annak biztonságát, hogy az egyéb szükségletei kielégítéséhez szükséges tárgyi feltételek eszközszerűen rendelkezésre állnak.
Az ember igényli a szexualitást.
Ez a szükséglet kicsit összetett. Az ember igényli, hogy szociálisan integrálódjon környezetébe, úgy, hogy tisztában legyen saját helyével, szerepével, és képes legyen a kapcsolatok rendszerében eligazodni. A saját (elvevő) kultúránkban ezen integráció egyik elemi eszköze bizonyos státuszszimbólumok birtoklása. Gyerekkoromban ilyen volt a szagos radír, az emeletes tolltartó vagy a Rotring ceruza: ezek megléte vagy hiánya aránylag egyértelmű indikátora volt az egyes gyerek (és családja!) társadalmi pozíciójának.
Az ember igényli a rendszeres és változatos étkezést.
Az ember igényli, hogy környezete ne csak akkor fogadja őt el, amikor körülötte és benne „minden happy” hanem negatív érzelmeit is adekvát módon kifejezhesse.
Az ember igényli a rendszeres és csorbítatlan pihenést.

Hát ezek. Ismétlem: határozottan úgy gondolom, hogy ezek teljesen egészséges, a saját kultúránkon belül adaptívnak tartható igények. És a psziché egészséges működésének jele, ha e szükségletek ki nem elégülésére a szükséglet jelentőségének felnagyításával reagál. Tehát mi is történik az egyén viselkedésszervezésében a sorozatos és/vagy komoly frusztráció következtében? Az adott szükséglet a szabványosnál fokozottabb mértékben és/vagy gyakorisággal jelenik meg az egyénben. Alkalmasint olyan gyakorisággal és mértékben, hogy elkezd hozzátartozni az egyén ismertetőjegyeinek listájához. Karaktervonássá válik.

És akkor most lássuk, hogy miért is épp ezeket a szükségleteket pécéztem ki! Hogy is hívjuk a mindennapi életben a fent felsorolt szükségletek hiánytüneteként kialakuló karaktervonásokat?

Az elismerés iránti túlzott igény neve: kevélység.
A birtoklás iránti túlzott igény neve: fösvénység.
A szexualitás iránti túlzott igény neve: bujaság.
A státuszszimbólumok iránti túlzott igény neve: irigység.
Az étkezés iránti túlzott igény neve: torkosság.
Annak neve, amihez a negatív érzelmek kifejezésének tilalma vezet: harag.
A pihenés iránti túlzott igény neve: restség.

Ha ismerősek a fenti kifejezések, az nem véletlen: ez bizony az a lista, amelyet a keresztény etika „a hét főbűn” néven tart számon. A tegnapi töprengésem pedig arra vonatkozott, hogy vajon e kifejezések értelmezhetőek-e akkor is, ha kiirtjuk a mögöttük az évszázadok során felhalmozódott, poshadó moralizálást. Vajon a kevély, fösvény, buja, irigy, torkos, haragvó és rest embertársainkra csak mint „(fő)bűnözőkre” gondolhatunk? Vagy a nehezen viselhető jellemvonások esetelg lefordíthatók autonóm, mindannyiunk által átélt emberi érzésekre és igényekre? Vajon tényleg az-e az egyetlen lehetőségünk, hogy a kevélységet, fösvénységet, bujaságot, irigységet, torkosságot, haragot és restséget oknak tekintjük, e tulajdonságok hordozóit pedig a társadalom rákfenéjének? Avagy esetleg lehetséges egy lépéssel továbbmennünk, úgy, hogy mindezekre mint okozatokra tekintsünk, és a beképzelt, harácsoló, perverz, önző, gusztustalanul csámcsogó, agresszív és lusta ember borzalmas viselkedéséből kihalljuk az el nem fogadott, magára hagyott, tehetetlen kisgyerek keserves sírását?

Címkék: Pszicho, Vallás, Világ+ember

Hozzászólások:

Névtelen szerint:

Ha jól értem, mondandód veleje, hogy gyűlölet, megvetés, lenézés helyett próbáljuk meg megérteni a normáinktól olyannyira eltérő viselkedésű másikat. Ez rokonszenves.
A gondom azzal van csak, hogy - meglátásom szerint - a felfokozott szükségletet összemosod a szükséglet kielégítésére irányuló szándékkal. Annak az embernek az esetében, aki szívesen közösülne többet, mint amennyit módjában áll, nem beszélhetünk bujaságról. A bujaság ott kezdődik, hogy az illető tesz is azért, hogy még többet közösülhessen. Másik példával: aki ki van éhezve az elismerésre, még nem kevély. Kevéllyé akkor válik, amikor úgy gondolja, az elismerés alanyi jogon jár neki.

szerda, május 09, 2007 9:44:00 de.

Balázs szerint:

Úgy gondolom, hogy a szükségletet és az annak kielégítésére irányuló szándékot nem én mosom össze, hanem a természet. Az élőlények úgy vannak összerakva, hogy ha szükségletük van, azt ki akarják elégíteni, mármint ha egészségesek. Ha nem akarják kielégíteni, akkor az csak azért lehetséges, mert egy másik szükségletük (pl. a társadalomnak való megfelelés igénye, a félelem vagy épp a másik ember szükségletének a kielégítése iránti szükséglet) aktuálisan erősebb.

Amit én hangsúlyozni akarok: a "kevélység", "bujaság" és hasonló címkék alkalmazása valójában csak annyit tesz, hogy elfödi előlünk a valóságot (igazságot).

Egyébként meg úgy gondolom, hogy az elismerés valóban mindenkinek alanyi jogon jár. Most akkor mi van? ;-)

szerda, május 09, 2007 10:00:00 de.

Névtelen szerint:

Arra céloztam, hogy vagy tévedsz, és az egyház önmagában a felfokozott szükségletet nem tekinti (fő)bűnnek. Ha nem tévedsz, akkor viszont az egyház hozzáállása számomra elfogadhatatlan.

Amit hangsúlyozni akartál, az átjött, egyet is értek vele. Persze, ne felejtsük el, hogy az érintettség elhomályosítja (tisztán)látásunkat. Sz. B. autókereskedő olyan penetránsan szemét módon bánt el velem, hogy semmi késztetésem Sz. B.-ben a magára maradt kisgyerek keserves sírását fölfedezni.

"Egyébként meg úgy gondolom, hogy az elismerés valóban mindenkinek alanyi jogon jár. Most akkor mi van? ;-)"

Semmi. Gondolni bármit lehet. :-)

szerda, május 09, 2007 11:06:00 de.

Balázs szerint:

"az egyház önmagában a felfokozott szükségletet nem tekinti (fő)bűnnek."

Az egyház a kevélységet, fösvénységet mint tulajdonságokat stb. tekinti főbűnnek, anélkül, hogy értelmezné ezek pszichológiai mibenlétét. Maga a kifejezés azért gáz, mert valójában a "főbűn" alattnem a "legnagyobb bűn"-t értik: a "fő" itt "forrás" értelemben áll, mint a "kútfő" szóban. Tehát inkább"forrásbűn"-ről vagy "bűnforrás"-ról kéne beszélni -- már ha egyáltalán releváns dolog belekeverni a bűn fogalmát ebbe a témába. Épp arról írtam, hogy szerintem iránytévesztés ezen esetekben a bűn(össég)re koncentrálni.

"semmi késztetésem Sz. B.-ben a magára maradt kisgyerek keserves sírását fölfedezni."

Ezt az érzést ismerem, és nehéz ügy. Én általában úgy szoktam megoldani, hogy elválasztom a primer érzéseimet a racionálistól. Primer szinten, zsigeri módon nyilván azt élem át, hogy az összes kurva anyját annak a rohadék, mocsok X-nek vagy Y-nak. Ugyanakkor a saját komfortérzetem megkívánja, hogy olyan világban tudjam magamat, amelyben nem "rohadék mocskok", hanem inkább "egykor keservesen síró kisgyerekek" vesznek körül. Előbbi esetben azt kéne mondanom, hogy a világ, benne az emberrel, alapvetően rossz, gyári hibás, menthetetlen. A gonoszság (ha van olyan) az gonoszság, azzal nincs mit tenni. Akkor az volt, van és lesz.

A sebzettséggel van mit tenni: az legalább elvileg gyógyítható, ami a múltat illeti, és megelőzhető, ami a jövőt illeti. Egy sebesült (emberekkel teli) világ tüneti szinten ugyanolyan lakhatatlan, mint egy gonosz (emberekkel teli) világ. A különbség az, hogy a két lehetséges világból az előbbit a gyógyulás reménye valamelyest elviselhetővé teszi -- számomra legalábbis.

Még egy szempont: ha a mindenkori Sz.B. autókereskedőket (és Hitlereket és Ceausescukat stb.) belülről fakadóan, önjáróan gonoszoknak tekintem, akkor a szubsztanciális, "nagy, misztikus gonoszság" fogalmával állok szemben -- és ezzel a mindenkori környezetüket, családjukat, nevelőiket, barátaikat stb. egyúttal föl is mentettem bárminemű felelősség alól. A "nagy, misztikus gonoszság" értelmezhetetlen az emberi kapcsolatok hálózatában: nem okozat, hanem önálló, izolált jelenség.

Amennyiben a gonoszság-paradigmát lecserélem a sebesülés-paradigmával, abban a pillanatban azt kell mondanom, hogy minden lélegzetvételem és minden sejtem minden rezdülése a környezetemre (az univerzumra, annak tízmilliárd éves történetére és a mellettem álló ember aktuális mondatára vagy arckifejezésére) adott reakció. Ezzel nem eliminálni akarom az egyén felelősségét: ellenkezőleg, kiterjeszteni -- mindenre és mindenkire. A felelősségem határa nem önmagam, hanem -- nyilván különböző mértékben -- minden egyes ember (továbbá minden élő, még tovább menve az egész kozmosz).

Vonatkozó ajánlott olvasmány Pilinszkynek az az önvallomása, ami arról szól, hogy valamikor az 50-es vagy 60-as években nézi egy deportált lengyel zsidó öregasszony fényképét, és ellenállhatatlanul tör föl benne a tudat, hogy neki és most kötelessége, hogy valamit tegyen azért a rég holt asszony megmentéséért.

szerda, május 09, 2007 12:06:00 du.

Névtelen szerint:

Igyekszem tömören.

1) A "főbűn=forrásbűn" magyarázatot köszönöm, nem tudtam.

2) Úgy képzelem, 100 toporzékoló kisgyerekből nem lesz mind a 100 szemétláda felnőtt, a bűn tehát nagy mértékben választás dolga, ettől bűn. Ha azt mondod, a sérültség felől könnyebb a másikhoz utat találni, mint a gonoszság felől, ha azt mondod, jobb gyógyítani, mint büntetni, ha jobb rávezetni a megbánásra, mint megfélemlíteni, akkor maradéktalanul egyetértünk. Az már az én gyengeségemet is mutathatja, hogy bizonyos személyek (pl. Sz. B. autókereskedő) esetében értelmetlennek tartom a próbálkozást.

3) A nagy, misztikus gonoszságot én sem tekintem értelmezhetőnek emberi kapcsolatokban. Ha te a pároddal az ordítozásig összeveszel valami pici hülyeségen, az a Sátánnak (ha létezik) marhára tetszik, ez a nagy misztikus gonoszság. De mindenféle bűncselekményt misztikus, legalábbis irracionális ügynek tartok.

szerda, május 09, 2007 12:40:00 du.

Megjegyzés küldése

<< Vissza

Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene