Csak leírom. Nem azért, hogy önnön sakál-mivoltommal dicsekedjek, hanem mert feszít.

Dolgozni mentem a minap, és a 3-as metrón ücsörögtem; a tudatom a félálom és a kezemben tartott Hipnózis – a komolyan kíváncsiak számára c. könyv között járt ingajáratban. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy valaki nagy hangon beszél. Körülnéztem: velem srégen szemben egy anyuka ült, mellette a kb. 4–5 éves kislánya. A kislány szopta a hüvelykujját, és amennyire lehet, próbált belebújni a világ elől anyukába: a karjába, vállába, oldalába.

A beszéd forrása azonban nem ők voltak, hanem a kettővel mellettem (tehát anyukával és a kislánnyal csaknem szemben) ülő idős házaspár férfi tagja. Az illető jó 65–70 éves lehetett; farmernadrág volt rajta és kanárisárga orkánkabát.

És jófejkedett. Hangosan és jókedvűen, de valóban úgy, hogy a metrózaj ellenére kiválóan hallható volt, szerintem tőle tíz méterre is, „ugratta” az ismeretlen kislányt. A joviális, geci nagypapát játszó bácsi.

   – Nahát – harsogta –, hogy mekkora lány vagy, és szopod az ujjad! Haha! Hát, így nem fogsz kelleni a fiúknak! Ha majd látják, hogy még mindig cumizol, akkor jól kinevetnek!

A kislány egyre szégyenlősebben bújt el anyuka háta mögé, de azért fél szemel és kínosan mosolyogva szemmel tartotta az öreget. Anyuka is kínosan nevetgélt, és olyanokat mondott félhangosan, hogy „ugyan, hagyja már”; én próbáltam nem odafigyelni, hanem visszatérni a hipnábilitás korrelátumaihoz, de az öreg egyre harsányabb volt:

   – Na, elbújsz?! Mi van, szégyelled magad, hogy ennyi idős létedre cumizol?! Így aztán tényleg nem fognak szeretni a fiúk!

És mondta, mondta, és szemlátomást meg volt győződve róla, hogy halálosan jófej, aki milyen közvetlenül tud kommunikálni a gyerekekkel. Én már majdnem felrobbantam, de nem tudtam, mi a rossebet csinálhatnék. Pontosan láttam magam előtt a majdani felnőtt nőt, aki maga sem tudja, mitől szorong, mitől izzad a tenyere... Felidéződött bennem a saját szorongásaim gyökerének egyik szálában húzódó szomszéd Farkas bácsi, akiből semmi egyébre nem emlékszem, csak arra, hogy volt egy nagy aktatáskája, és ő is vicces bácsi volt: állandóan azzal ijesztgetett, hogy majd elvisz a táskájában.

Az öregúr eközben elhallgatott, és kezdtem fellélegezni, de kiderült, hogy csupán váltott a verbálisról a cselekvéses szintre: előhalászott valamelyik zsebének a mélyéről egy szem negrót, és kihívóan felmutatta a kislánynak, invitálva, hogy jöjjön oda hozzá és vegye el. Ezen a ponton a feleség megkockáztatott némi ellenvélemény-nyilvánítást: – „Hagyd már... Mi vagy te, cukrosbácsi?” –, de az öregúr nem zavartatta magát. Felteszem, soha máskor sem zavartatta magát a feleségétől.

Poén nincs. A Gyöngyösi utcánál leszálltak valamennyien: anyuka és a kislány az egyik ajtón, az öreg házaspár a másikon. Ahogy előttem elhaladt az asszony, félhangosan és teljesen feleslegesen odaszóltam neki ültömből:

   – Ez a gyerek még negyven év múlva is nyögni fogja az ilyen beszólásokat... – Nem reagált, talán nem is hallotta. Az öregúrnak pedig, noha tudtam, hogy senki nem osztott nekm lapot, ennyit szóltam oda: – nagyon nagy kegyetlenség volt, amit művelt, tudja?

Ő sem reagált, valószínűleg ő sem hallotta. Vagy ha hallotta is, nem hiszem, hogy értette. Mondom: maximálisan tisztában vagyok azzal, hogy teljesen fölöslegesen szólaltam meg, s azzal is, hogy e fölösleges megszólalás zsiráfhoz méltatlanul erőszakos és ítélkező volt.

Tisztában vagyok vele. De attól még a rohadt kurva életbe.

Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho, Sztori

---