Az Izmael-oldalon olvastam a múlt héten a Kellemetlen igazság c. dokumentumfilmről. Tegnap aztán megnéztük Tomival a Tabánban. Őszintén szólva Al Gore-ról korábban csak annyit tudtam, hogy egy időben volt az algóré meg az elnökjelölt. Arról fogalmam sem volt, hogy környezetvédelemben utazik.

A filmről a Port.hu-n ez olvasható:

Az emberiség egy ketyegő időzített bombán ücsörög. Ha a Földön dolgozó tudósok túlnyomó többségének igaza van, csak tíz évünk maradt, hogy megakadályozzunk egy óriási katasztrófát, amely egész bolygónk klímarendszerét örvényszerű pusztítássá változtatja, extrém időjárást, árvizet, aszályt, járványokat és halálos hőhullámokat szabadít ránk, nagyobbakat mindennél, amit valaha megtapasztaltunk. Ezt a katasztrófát mi magunk fogjuk előidézni.

Ez a film szenvedélyes és lelkesítő alkotás egy emberről, akinek feltett szándéka, hogy eloszlatja a globális felmelegedést övező mítoszokat és téveszméket, és a megelőzés érdekében tettekre buzdít. Az Egyesült Államok volt alelnöke, Al Gore a 2000-es választási vereségből felocsúdva életét újfent annak szentelte, hogy segítsen a bolygót megmenteni a maradandó változásoktól. Ebben a gondolatébresztő, döbbenetes alkotásban Gore és az ő „utazó globális felmelegedés műsora” vicces, lebilincselő, és kertelés nélkül közölni akarja a felkavaró igazságot a világméretű vészhelyzetről az átlagemberekkel, mielőtt még túl késő lenne.
2005-ben Amerika átélte fennállásának legrosszabb viharos időszakát, akkor úgy tűnt, ez a csúcspont, és Gore kíméletlenül vázolja a szörnyű helyzetet. Ezenközben tanúi lehetünk Gore személyes útjának is: az idealista egyetemista felismeri a közelgő környezeti katasztrófát; az ifjú szenátor szörnyű családi tragédiát él át, és ez megváltoztatja világlátását; a férfi, aki majdnem elnök lett, de ehelyett visszatért élete legfontosabb céljához, és meg van győződve arról, hogy még van idő változtatni a dolgokon. Többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy a globális felmelegedést politikai kérdésnek tekintsük: ez a legnagyobb morális kihívás, mellyel globális civilizációnk szembenéz.

Örülök, hogy láttam a filmet: elgondolkodtató. Az „elgondolkodtató” szó azt jelenti, hogy nem csupán bólogatásra késztet, hanem tényleges továbbgondolásra. A tényekkel vitába szállni nem lehet. A tények azonban nem csupán egyféle módon rendszerezhetők.

Al Gore valóban szépítés nélkül mutat rá a tünetekre, és arra is, hogy a tünetek milyen további tüneteket fognak eredményezni záros időn belül. „Gondoljanak arra – mondja anank kapcsán, hogy az Antarktisz és Grönland elolvadó jege miatt Dél-Amerika Ázsia jelentős része víz alá kerülhet –, hogy milyen megterhelést jelent százezer bevándorló. És most képzeljék el ugyanezt százmilliós nagyságrendben...”

Éppen e nem-szépítő hozzáállás miatt visszás tapasztalni, hogy az egész rendszere mindemellett nem lép túl az Elvevő paradigmán. Izmael az egész civilizációt egy pedállal hajtandó, csapkodó szárnyú repülőgéphez hasonlítja, amelyet tízezer éve lelöktek a szikláról, és azóta azt hisszük, hogy repül, holott soha nem repült, hanem (gyorsuló ütemben) zuhan – mert egyszerűen a konstrukció alkalmatlan a repülésre. És minél gyorsabban zuhan, mi annál inkább biztatjuk magunkat, hogy „nem baj, sokszor voltunk már bajban, legfeljebb most egy kicsit gyorsabban kell pedáloznunk”.

Al Gore a filmben a gyorsabb pedálozásra buzdít. És a konkrét javaslatok valóban mind helyénvalóak: lehetőség szerint járjunk gyalog vagy biciklivel, ha nem megy, akkor tömegközlekedéssel, ha nem megy, akkor használjunk kisfogyasztású autót; cseréljük le az izzóinkat energiatakarékos égőkre stb. Amiket nem sorol fel, de úgyis tudja mindenki, szintén jogos: preferáljuk a helyben készült árut (ezzel indirekt módon csökkentve az áruszállítás mértékét és a vele járókörnyezetszennyezést); törekedjünk a szelektív hulladékgyűjtésre; zárjuk el a vízcsapot fogmosás közben stb. Erre mind szükség van.

Az azonban naiv elképzelés, hogy a (mindig is) zuhanó repülőgép mindettől végre szárnyra kap majd. Nem kap. Ezt a repülőgépet nem megmenteni kell, hanem kiszállni belőle. Átszállni egy olyanba, amely összhangban van a természet törvényeivel. Az egyik legmasszívabb tévhit, hogy „a természet a mi oldalunkon áll”. Hát nem. A természet pártatlan, és meglehetősen konzervítív. A törvénymódosító javaslatok biztos, hogy egytől egyig elbuknak. És buknak vele azok is, akik a benyújtással töltik az idejüket.

„A világot nem régi gondolkodásmódú emberek fogják megmenteni új programokkal. Ha a világ egyáltalán megmenekül, akkor új gondolkodásmódú emberek fogják megmenteni – programok nélkül” – ez a B története konklúziója.

Mindazonáltal, ami a tünetek komolyságát és összefüggéseit illeti, az Al Gore-filmet mindenkinek ajánlom. Arra feltétlenül jó, hogy rámutasson a saját felelősségünkre.

A te felelősségedre. Ha te nem mented meg a Földet, nincs, aki helyetted megmentse.

Címkék: Film, Világ+ember

---