Eddig nem említettem, hogy a pszichoterápiás képzéshez kapcsolódó szupervíziós alkalmon megbeszéltem az egyik lánnyal, hogy elmegyek hozzá egy néhány alkalommal, hogy legyen ún. sajátélményem is hipnoterápiából. Dávid ugyanis konzekvensen nem használt nálam hipnózist, én meg használok, és azért nem hátrány, ha az ember saját tapasztalatait is elő tudja hívni, amikor megpróbálja átélni, hogy ugyan, mi is történhet épp a kliensében.

Szóval tegnap este már harmadszor voltam meghemperegni a tudattalan által felhozott képek világában. Nem akarom részletesen leírni, de egy momentum azért fontos. Az ún. hívókép (vagyis amivel indultunk, amit először el kellett képzelnem) egy barlang volt, ami a KIP-ben (Katathym Imaginatív Pszichoterápia) felsőfokú hívóképnek számít. Ez magyarul annyit tesz, hogy marhára nem piskóta, és nagyon észnél kell lenni, hogy kivel alkalmazza az ember.

Ahogy haladtam a barlangban, az összeszűkült körülöttem, és nagyon gyorsan ott találtam magam anyám hasában, magzatként, amint azon szorongok, hogy megszülessek-e vagy nem. (Egyébként 13 napot csúsztam a születéssel az előirányzott naphoz képest.) Aztán következtek a mindenféle hipnózisos, NLP-s időutazások, korregressziók, disszociációk: tegnap egy óra leforgása alatt voltam magzat, voltam 15 éves, voltam 20 és voltam 37 éves is. A fő téma anyám volt, konkrétan anyám halála. Nem azért, mert Tünde akarta így, hanem mert belőlem ez jött elő, de annyira, hogy hipnózis közben még sírtam is egy keveset.

Mondom, a részletek talán annyira nem izgalmasak. Az a momentum, amit ki akartam emelni, egyetlen mondat volt. Amikor a kép átváltott barlangból magzatállapotba, így fogalmaztam:

   – Ott vagyok anyám hasában, mint az a daganat, amelyik később megölte.

A tudatom éber részével erről a – teljesen spontán – képzettársításról már ott, transzban is éreztem, hogy kicsit gáz. Utólag, amikor Tünde visszaidézte, akkor már úgy éreztem, nagyon gáz. És eszembe jutott egy másik megfogalmazás, egy régi-régi mondat, amely szinte közhelyszerűen részévé vált a családi legendáriumnak, s így (kisgyerek koromtól kezdve) beépült a tudatomba és a tudattalanomba is. Anyai nagyanyámtól származik ez a mondat, és tényleg milliószot hallottam tőle, vettem át, és mondtam később másoknak magam is.

Két dolgot kell tudni hozzá: egyrészt anyámnak gyermekbénulása volt, és kicsi korától kezdve angyon sokat volt kórházban, rengeteg korrekciós orthopédiai műtéten esett át. Másrészt császárral születtem, meglehetősen elbaszott körülmények között: anyámnak rossz helyre adták be a helyi érzéstelenítőt, úgyhogy mindent érzett. Nagyanyám ominózus mondata pedig – amelyet fűnek-fának mondott, ha arról kellett beszélni, milyen sanyarú is az élet, és amelynek a valós súlyára tegnap estig soha nem reflektáltam – így hangzott:

   – Bogárkának – ez anyám – tizenegy műtétje volt; Balázs volt a tizenkettedik.

Utólagos perspektívában (vagyis a tegnap a tudattalan mélyéről feltörő másik mondat fényében) mit is jelenthetett ez a teátrális kijelentés egy négy-öt éves kiskölyök számára? Csupán annyit, hogy a puszta létével megölte/meg fogja ölni a saját anyját.

Jó kis útravaló ez az élethez.

Címkék: Pszicho

---