Befejeztem Daniel Quinn-től a Story of B-t, és elkezdtem olvasni a trilógia harmadik részét, a My Ishmael (Én Izmaelem) c. könyvet. Ebben a címszereplő gorilla tanítványa egy 12 éves kislány. Érdekes ez az egész: úgy gondoltam, hogy az Izmael – minekutána vagy tizenhússzor olvastam eddig – kerek egésszé állt össze a fejmben. Most, hogy olvasom a folytatásokat, kiderül: valóban kerek és egész, de mind a kereksége, mind az egészsége bővíthető. Számos új tényre, összefüggésre (és ami szokás szerint a legsúlyosabb: evidenciára) világít rá, és a régieket is új példabeszédekkel mutatja be – számomra legalábbis releváns erővel. És nem tudom becsukni a könyvet azzal, hogy jó, akkor ez most egy könyv és be van csukva: tovább dolgozik bennem, nappal és éjszaka: újra kell gondolnom mindent, amit eddig biztosra vettem, többek között azon axiómákat, amelyere ezen bizonyosság támaszkodott.

A mai napon ebből csak egy dolgot szeretnék kiemlni. Arra a felvetésre, hogy tízezer évvel ezelőtt az ún. mezőgazdasági forradalom voltaképpen az emberiségnek az éhségre adott reakciója lett volna, azt feleli, hogy ez kb. annyira értelmes állítás, mint azt mondani, hogy egy zuhanó repülőgépen valaki hirtelen feltalálja az ejtőernyőt. Amikor valahol éhínség van, ott nem fogják a magokat arra pazarolni, hogy szisztematikusan a földbe dugdossák őket. Korrekt, hézagmentes (és itt nem részletezett) levezetéssel mutatja be, hogy nem az éhség vezetett a mezőgazdaság felfedezéséhz, hanem ellenkzőleg: az általa totalitárius mezőgazdaságnak nevezett jelenség vezetett az éhezés elterjedéséhez. Ehhez csak egyetlen szempont: az életközösségben egyetlen faj van, amelynek az életéhez hozzátartozik a permanens éhezés: a homo sapiens. Az éhezés nem ökológiai szükséggszerűség, hanem az elhibázott alapra épült civilizációnk egyenes következménye. A mi civilizációnk hatalmas vívmánya elsősorban az, hogy az élelem megszerzéséhez szükséges idő – szemben a verebekkel, csimpánzokkal, cserebogarakkal, fókákkal, akiknél ez legfeljebb egy-két óra naponta –, vagyis az ún. munka többnyire napi nyolc-tíz-tizenkét óra. Önámítás lenne azt állítani, hogy azért dolgozunk, hogy kitermeljük a színházjegyre, nyaralásra és luxuskocsira valót. Frászt. Ezek igény és lehetőség szerint járulékosan vagy adódnak, vagy sem. Az ember elsődleges oka a munkavégzésre az, hogy enni akar. Nem pihenni, nem játszani, nem kulturálódni, nem kényelmeskedni, hanem enni. Abszolút profán és a legkevésbé sem emelkedett módon táplálkozni: mint a csigák, mókusok, földigiliszták és keselyűk. „Aki nem dolgozik, ne is egyék” – e Szt. Páltól való mondás kiválóan írja le azt a szellemiséget, amely tízezer éve tartja fenn, növeli, hízlalja és végül – amennyiben nem változtat paradigmát – viszi pusztulásba azt az emberiséget (és vele együtt jó eséllyel az egész ökoszisztémát), amely az azt megelőző hárommillió évben vidáman, gond nélkül prosperált, és harmóniában élt mind önmagával, mind a környezetével.

A munka ünnepe? – Hurrá! Ujjongjunk és ünnepeljük a munkát, mert „a munka szabaddá tesz”! – Felháborodottan szoktuk idézni e mondatot, a nácik cinizmusának illusztációjaként. Pedig a kultúránk egésze (nyugaton és keleten egyaránt) mást sem illusztrál, mint ezt a cinikus állítást: „A munka szabaddá tesz!” Igen, igaz: a munka (abban az értelemben, ahogy mi a szót használjuk) valóban szabaddá tesz. Mégpedig azon törvény kötöttsége alól, amely törvény lehetővé tette, hogy az evolúció során az első prokariótákból kialakuljon az élővilág gazdagsága. Azon törvény alól, amelyet a Föld nevű bolygó négy és fél milliárd éves történetében minden egyes faj kivétel nélkül betartott, és így létrejöhetettek, fennmaradhattak és fejlődhettek az egyes növényi és állati fajok. E törvényt betartva jöhettek létre a főemlősök, és e törvényt betartva fejlődhetett ki a főemlősök egyik ágából a homo habilis, abból a homo erectus, abból pedig a homo sapins. És a homo sapiens több tízezer éven keresztül vidáman és eredendő jómódban élt (elvégre mindenevőként számára szinte az egész környező világ másból sem áll, mint táplálékból), köszönhetően annak, hogy betartotta ezt a törvényt.

És mintegy tízezer évvel ezelőtt a homo sapiens egyik ága (egyetlen törzs a több tízezer másik közül) azt mondta: szar az egész, ránk ez a törvény nem vonatkozik. És megszervezte a maga kultúráját, amelynk ideológiája pontosan e törvénynek a kifordítása . Így lépett a korlátlan (értsd: minden mást elpusztító) növekedés útjára, és működése fókuszába a totalitáriánus mezőgazdaságot, s – ebből következően – a non-stop munkát álította. Ezzel kitermelte a korábban az egész élővilág minden szintjén ismeretlen népességrobbanást, s ezzel együtt a leküzdhetetlen éhínséget és a bolygó irreverzibilis letarolását. A saját mitológiáját úgy fogalmazta meg, hogy axiómává emelte: az egész teremtés (vagy evolúció) egyetlen célra, egyetlen végpontra irányul, s ez a végpont természetesen az ember. És mivel valóban nagyon intelligens fajta, ténylegesen képes úgy alakítani a Földön lévő életközösség történetét, hogy az egész teremtés, az egész evolúció végpontja valóban az ember legyen. Adva van a megkérdőjelezhetetln paradigma, a mindent, a teljes környezetet végérvényesen, pótolhatatlanul felzabáló pusztítás – aztán pedig a romok között a semmi.

Voltaképpen ezt a folyamatot ünnepeljük ma, május 1-jén.

Címkék: Könyv, Ünnep, Világ+ember

---