Mint arról tegnap beszámoltam, a hétvégén telezabáltam magam sült kacsával. Fernandel felidézte az általam írottakat: „...mivel az elfogyasztott étel mennyisége nemcsak hogy elég, de jelentősen több is, mint amennyit a józan ész diktálna; de hát otthagyni, hát azt ugye mégsem!” – és a következő megjegyzést fűzte hozzá:

„...némi diszkrepanciát vélek felfedezni fent idézett szavaid és a Meghagyókat-Elvevőket illető látásmódod között.”

A felvetés teljesen jogos, az ellentmondás azonban látszólagos. Ezt nem védekezésként írom, hanem a fogalomtisztázás szándékával. (Azért örülök amúgy az ilyen megjegyzések nek, mert miközben végiggondolom őket és válaszolok rájuk, legalább én magam megértem, miről is beszélek.)

Az ellentmondás érzetét szerintem a következő okozza. Miután megismeri az ember az Elvevő és Meghagyó szavakat, kialakít magában egy idealizált elképzelést. Eszerint a Meghagyók „jók”: önzetlenek, mértékletesek, nemes lelkűek, tiszta szívűek stb. Ezzel szemben az Elvevők „rosszak”: önzőek, mohók, rosszindulatúak, alantasok stb. Egy Meghagyó (pl. egy oroszlán) kizárólag annyit vesz el a természettől, amennyire szüksége van, a többit meghagyja.

Ez a szembeállítás azonban így sántít. A Meghagyó oroszlán nem azt csinálja, hogy az illendőség határain belül fogyaszt a leölt antilopból, utána akkurátusan megtörli a száját, és az etikett szerint néhány falatot a tányérján hagyva párhuzamosan egymás mellé, jobb mancs felé helyezi az evőeszközöket. Ellenkezőleg: felfalja (mondjuk) a fél állatot, degeszre zabálja magát vele, amíg moccanni sem tud. A másik felét pedig nem teszi el környezettudatosan, hanem veszni hagyja, és legközelebb (amikor ismét egy fél antilopra vágyik), új áldozatot választ, és meglepő módon ismét egy egséz antilopot öl le, nem egy felet. És ettől ő még simán Meghagyó oroszlán.

Egy Elvevő oroszlán ezzel szemben a következőt csinálja. Bekeríti magának a szavannát, és azt a magáénak deklarálja. Az összes antilop onnantól kezdve az övé. Ha valaki más is antilopot szeretne enni, akkor hajlandó neki eladni valamennyit az antilopcsordából. Amennyiben azonban az illető nem hajlandó fizetni az antilopért, csak megenni akarja, akkor megöli, azon a jogcímen, hogy megvédi a magántulajdonát. Az Elvevő oroszlán emellett komoly és verejtékes munkába fog (olyan munkába, amely teljesen ismeretlen és érthetetlen a Meghagyó oroszlán számára) annak érdekében, hogy az antilopcsordája minél nagyobb legyen. Tehát amellett, hogy kiirt mindenkit, aki az antilopjaira (az ő antilopjaira! pályázik), minekutána az antilop füvön él, az Elvevő oroszlán kiirtja a fákat és bokrokat azért, hogy minél nagyobb területet tudjon füvesíteni. Ezzel párhuzamosan kiirtja az összes nem-antilopot, aki ugyancsak a fűre (az ő füvére! pályázna.

E folyamat (vagyis az antilopállomány megnövekedése) eredményeként az Elvevő oroszlán családja megszaporodna. Egy ideig tovább növelné az antilopok mennyiségét (további vetélytársak kiirtásával), de aztán kinőné a szavannát. A következő lépés tehát az lesz (ahelyett, hogy birtokba veszi a szomszéd szavannát is, majd a mellette levő dzsungelt is (antiloptenyésztés céljára megfelelően átalakítva). Az ott élő oroszlánokat és a többi ragadozót pedig ráveszi arra, hogy vegyenek részt az antilopok (és egyéb jószágok) tenyésztésében, mivel a ragadozók számára ez az élet egyetlen helyes útja. Azon ragadozókat pedig, akik nem akarnak alkalmazkodni ehhez az újfajta, felfoghatatlanul fáradságos életmódhoz, „primitívnek” bélyegzik, olyanoknak, akik nem fogják fel, mi az egyedül helyes valójában. Ezért – mivel az egyetlen helyes út ismerete kötelez – irgalmatlanul kiirtják őket, a maradékukat pedig rezervátumba kényszerítik. Ezt könnyűszerrel megtehetik, hiszen nyilvánvaló létszámbeli fölényben vannak, elvégre nemcsak az élelemkészletük határáig gyarapodnak (mint rajtuk kívül minden más faj), hanem korlátlanul.

Az élelemül szolgáló antilopokat és egyéb jószágokat ezenközben továbbra is kulcsra zárva őrzik; az őrzés és elosztás műveletével pedig külön oroszlánokat bíznak meg, olyanokat, akik amúgy nem vesznek részt a tenyésztés munkájában. Így aztán az antilop élelemből árucikké válik, és kialakul mind a hierarchikusan szervezett gazdaság (a csúcson néhány, az antilopállomány egésze fölött disponáló oroszlánnal, alul pedig azon oroszlánokkal, akik a tenyésztés gyakorlati robotjában fáradoznak azért, hogy megszolgálják a napi betevő antilopszeletüket), mind a hierarchiát és a gazdaságot védelmező katonaság. Vagyis az oroszlánok a civilizáció útjára léptek.

A robotoló oroszlánoknak persze nem tetszik, hogy az őrző-védő oroszlánok és az uralkodó oroszlánok úgy jutnak hozzá a létfenntartásukhoz szükséges antilopmennyiséghez, hogy gyakorlatilag a napot lopják. Világosan felismerik, hogy akár fordított is lehetne a szereposztás. E felismerés aztán evidensen vezet a tulajdonviszonyok önkényes átrendezésére tett kísérletekhez (lopás, rablás, gyilkosság, korrupció), valamint az elnyomó és elnyomott oroszlánok tényleges és rendszeres helycseréjéhez (forradalmak, ellenforradalmak, ellen-ellenforradalmak és állandósult háborúk révén).

Ez a fajta társadalmi szerveződés természetesen együtt jár egy olyanfajta életmóddal, amely százezer és millió évekig ismeretlen és elképzelhetetlen volt: olyan fokú népsűrűséggel, amelyben az egyes oroszlánok mozgástere végletesen leszűkül. Ennek egyik következménye az oroszlánok fokozott ingerlékenysége és neurotizálódása lesz, a másik következménye pedig a fertőző betegségek hihetetlen (és korábban ugyancsak ismeretlen mértékű) pusztítása.

Jogos kérdés, hogy miért beszélek továbbra is oroszlánokról, amikor fentebb arról írtam, hogy az oroszlánok a ragadozóknak szánt élet „egyetlen heyles útját” rákényszerítették a többi ragadozóra. Nos (túl a fogalmazás leegyszerűsítésén) azért, mert a totalitárius antiloptenyésztés gyakorlatának átvételével fokozatosan felszámolódott minden lényegi különbség az oroszlánok, tigrisek, medvék, cápák, farkasok és rókák népe között. Noha milliónyi vonatkozásban továbbra is eltérőek (kinézetben, viselkedésben, szokásokban stb.), a legalapvetőbb kérdésben (abban, hogy milyen módon jutnak hozzá az ennivalójukhoz), teljesen homogén kultúrává váltak.

...Amikor pedig a kisoroszlán megkérdezi anyukájától, hogy „Mama, miért van ez a sok rossz a világban?”, oroszlánmama csak azt tudja válaszolni: „Azért, kicsikém, mert az oroszlánok gyarló teremtmények...”

[...]

A rezervátumokban pedig (amelyeknek lakóit prehistorikus kuriózumként mutogatják a látogatóknak), az a néhány maradék oroszlán elégedetten éli világát. Nagyjából ugyanannyian vannak, mint a rezervátumba kerülésükkor voltak. Néha megharapják ugyan egymást, néha vetélkednek egy-egy antilopért. De nem viselnek háborút sem egymás ellen, sem az antilopok vetélytársai, sem az antilopokat tápláló fű vetélytársai ellen. A táplálék megszerzése érdekében továbbra is naponta egy-két órát loholnak a zsákmány nyomában, és nem foglalja le őket a tenyésztés verejtékes munkája napi 8 (vagy 12) órában. Ha egy ilyen „primitív” oroszlán ma elejt egy antilopot, akkor – ugyanúgy, mint egymillió évvel ezelőtt – fölfalja a fél állatot, degeszre zabálja magát, amíg mozdulni sem tud, a maradékot pedig továbbra is veszni hagyja. Legközelebb, amikor ismét egy fél antilopra vágyik, új áldozatot választ.

Vagyis az antilopok elosztásának, a világ igazgatásának egész problematikáját nem veszi el erőszakkal Isten (vagy az istenek vagy a természet) hatásköréből, mondván, hogy ő tudja, mi a jó és mi a rossz, hanem továbbra is meghagyja Isten (vagy az istenek vagy a természet) hatáskörében.

Címkék: Világ+ember

---