A kommentek között ismét előjött az a kérdés, hogy OK, szar a világ, de mit tegyen az egyes ember, mi a felelőssége, min tud változtatni stb. Jobb híján önmagamat tudom csak idézni, egy korábbi posztomból:

Az életnek nincsen egyetlen helyes útja – és ez a „mit csináljak?” kérdésre éppen úgy igaz, mint bármi egyébre. A világot nem programok juttaták vészhelyzetbe, hanem egy pusztító világkép. És ha megmenekül, nem programok fogják megmenteni, hanem egy másik világkép: olyan amely összhangban áll az élet alapvető törvényeivel. Ennek érdekében minden program jó és bevethető, noha egyetlen program sem szükséges és kötelező. A börtön fala a fejekben van: ott kel lebontani.

Van egy találó mondás, amit azért szeretek, mert csaknem bármire igaz. Eszerint: ha nem a megoldásnak, akkor a problémának a része vagy. Ez kevésbé frappánsan csak megismétlése azon közhelynek, hogy senki sem sziget, hogy mindannyian felelősek vagyunk egymásért stb. Igaz ez az állítás a túlnépesedésre, az AIDS-re, az élő környezet elpusztítására, a távoli háborúkra és minden egyébre. Ha nem a megoldásnak, akkor a problémának a része vagy.

És ismétlem: a világot nem programok és nem egyedi malőrök vezették olyan állapotba, amilyenben van. Nem is az ember „gyarló természete”. Hanem egy szemléletmód, egy attitűd, egy paradigma. Ennek a szemléletmódnak a legtöbben kétféleképpen részesei. Egyrészt sodródnak vele, másrészt maguk is elhiszik.

Az első aspektussal nemigen lehet mit kezdeni. Nyilvánvaló, hogy egy szakadék felé száguldó gyorsvonatból kiugrani (és életben maradni) nem lehet. A második aspektussal azonban lehet mit kezdeni. Nem szükséges elhinni két dajkamesét: sem azt, hogy a vonat jó irányba robog, mert valójában nincs is szakadék, sem pedig azt, hogy ez az egyetlen létező sínpár

Azzal, hogy valaki felismeri: rossz irányba tartunk, és felismeri: létezhet alternatív út – máris elkezdett nem a problémának, hanem a megoldásnak a részévé válni.

Ha eddig bizonyos tényeket ignodráltál, elhárítottál magadtól, most azonban valamiért foglalkoztatnak, kínoznak, dühítenek –
ha elkezdesz szembenézni e tényekkel –
ha elkezdesz róluk gondolkodni –
ha elkezdesz megdöbbenni valamin, amit korábban rezignáltan tudomásul vettél mint evidenciát –
ha elkezdesz a barátaiddal, ismerőseiddel beszélgetni minderről (a gyerekedről nem is szólva) –

– akkor elkezdtél a megoldás részévé válni. Nem te leszel a megoldás, mint ahogy a probléma sem te vagy. De a része voltál és vagy az egyiknek vagy a másiknak. Aki ma még a játszótéren tologatja a csattogós szárnyú falepkéjét, az a jövő döntési pozícióban lévő üzletembere, politikusa, közgazdásza stb. És abban a szellemben fog dönteni holnap, ahogy neveled őt ma. De ez – mutatis mutandis – kiterjeszthető más emberi viszonyokra is.

Csak egyetlen példát írok itt a gondolkodásmód hatalmáról.

Magyarországon pl. a legtöbb nyilvántartott HIV-fertőzött homoszexuális. De nem azért, mert az AIDS buzibetegség, hanem azért, mert a fejek többségében mindmáig az a tévképzet él, hogy az AIDS buzibetegség. Következésképpen a heteroszexuálisok nem (vagy alig) mennek szűrésre, szemben a melegekkel, akik veszélyeztetve érzik magukat. Így aztán ha egy meleg egy felelőtlen szombat éjszaka után HIV+ lesz, az jó eséllyel megtudja magáról (és megtudja a statisztikából a társadalom is), ha egy heteró egy felelőtlen szombat éjszaka után HIV+ lesz, jó eséllyel nem tudja meg sem ő, sem a társadalom – sem pedig a leendő szexuális partnerei, akiket megfertőz. És mivel HIV-vel bő tizenhúsz évig lehet tünetmentesen élni (és közben megfertőzni másokat), ha pl. egy lány 16 és 19 éves kora között „kimulatja magát”, majd megjön az esze, lehiggad, elköteleződik egyvalaki mellett, férjhez megy és harminc éves korában gyereket szül – akkor hiába van mögötte tíz évnyi monogám élet: szülés közben jó eséllyel megfertőzte a saját gyerekét is HIV-vel, mint ahogy korábban a férjét is – akkor is, ha az jó katolikus fiatalemberként olyan szűzen házasodott, hogy ihaj.

Ilyen történetek minden bizonnyal nagy számban fordulnak elő a környezetünkben. És azzal, hogy a barátainkkal beszélgetve nyíltan szembehelyezkedünk azzal a szemléletmóddal, amely szerint „az AIDS buzibetegség”, hozzájárulunk ahhoz, hogy ilyen történetek kisebb számban forduljanak elő a környezetünkben. Ezért senki nem fog nekünk szobrot emelni, mivel ez az összefüggés láthatatlan marad – mi sem fogunk tudni róla konkrétan, hogy hányan maradtak életben azért, mert egy munkahelyi beszélgetésben szóba hoztuk a témát, és bogarat ültettünk valakinek a fülébe, aki aztán a kocsmában szóba hozta a témát valaki előtt, aki aztán...

De ha egyáltalán meg tud menekülni a világ, akkor az nem az egyes tüneteket csillapítani akaró egyes programok eredménye lesz, hanem a globális szemléletváltozás eredménye. A globális szemléletváltozás pedig az egyes emberek szemléletváltozásával kezdődik.

A te szemléletváltozásoddal.

Címkék: Világ+ember

---