Húsz év?
„A jóslástan a mágia egyik legmegbízhatatlanabb ága.”
(Prof. Minerva McGalagony átváltoztatástan-tanár)
„Utálom a biztosítási ügynököket. Mindegyik azzal riogat, hogy előbb-utóbb én is meg fogok halni. Ami nem igaz.”
(Woody Allen)
Azt írtam az előző posztom egyik kommentjére válaszul, hogy a homo sapiens záros időn belül (mondjuk úgy 20 év) el fog tűnni a Föld nevű bolygóról. Meg is kaptam érte a beosztásomat több helyről, kommentben, magánlevélben, telefonon. Azt hiszem, a legokosabb, amit tehetek, ha egy kicsit megpróbálom kifejteni, mit is értettem (és mit nem) az inkriminált mondatok alatt.
1. A jövő problémája
Régi poén, hogy az életet csak visszafelé lehet megérteni, de csak előrefelé lehet élni. Ezt a sajnálatos elrendezést ellensúlyozandó, az ember mindig is megpróbálta kitalálni, mire számíthat a jövőben. Ennek a tevékenységnek (hasonlóan minden más emberi tevékenységhez) különböző megnyilvánulásai vannak. Jelentkezik a vallásos, a tudományos és a hétköznapi életben egyaránt. A közös jellemzője mindegyik terepnek az, hogy a jelen bizonyos, relevánsnak tekintett adottságait oknak tekinti, és ismétlődő múltbeli tapasztalatok, valamint különböző magyarázó rendszerek (statisztika, ideológia etc.) alapján megpróbálja meghatározni az okozatot.
Vallásos jellegű jövőbe tekintésre a legjobb példa a zsidó-keresztény apokaliptika, ill. eszkatológia. Ennek tárgyszerű gyökerében az a valami áll, amit a kereszténységben kinyilatkoztatásnak neveznek. Ezt persze lehet így meg amúgy magyarázni – ezért van az, hogy a különböző keresztény felekezetek és irányzatok jövőképe gyakran nem is hasonlít egymásra. És ugyanezen a talajon állva a próféták és teológusok mellett megjelennek az élősködők: az álpróféták, jósok, csalók, sarlatánok.
Hétköznapi jövőbe tekintés az, amikor az óramutató járásával ellentétes irányba fordítom a kormányt, és arra számítok, hogy a kocsi balra fog kanyarodni. Vagy amikor a Móricz Zsigmond körtéren azt látom, hogy a 7-es busz megállójában pár ember lézeng, a 49-es villamos megállójában tucatnyian várnak, akkor azt gondolom: a busz nemrég mehetett el, tehát a villamos előbb fog jönni, úgyhogy inkább oda állok várakozni. Vagy amikor látom, hogy a hűtőből kivett párizsi enyhén zöldes árnyalatú, úgy döntök, hogy nem eszem meg, mert azt prognosztizálom, hogy ellenkező esetben beteg leszek, egy-két napra kiesek a munkából és emiatt keveseb fizetést kapok. Vagy azt látom, miközben lelépnék a járdáról, hogy nagy sebességgel közeledik felém egy luxuskocsi. Noha zebránál vagyok –, noha addig van még egy kereszteződés, ahol akár be is fordulhatna –, noha le is lassíthatna a zebra előtt – mégis azt választom, hogy a járdán maradok, mert megelőző tapasztalataim alapján az a jövőképem, hogy ha mégis lelépek, akkor két másodpercen belül halott leszek.
Aki ilyen jellegű jövőbe tekintésre (ha úgy tetszik: jóslásra) alkalmatlan, az egyszerűen életképtelen.
Tudományos jellegű jövőbe tekintésre példa egy megbízható és valid pszichológiai teszt. Megbízható: azaz előre tudható, hogy ismételt tesztfelvételkor a tesztelt személy ugyanolyan (vagy nagyon hasonló) választ fog adni. Ha ma a 100 pontos teszten 62 pontot ért el, akkor az eredménye nagy valószínűséggel holnap is (mondjuk) 55 és 70 közé esik.(Ellenpélda: a fej vagy írás játék nem megbízható; aki ma 50 dobásból 35 fejet dob, az holnap 50 dobásból akárhány fejet dobhat: az első eredményből nem következik semmi.) És valid: azaz a teszt valóban azt méri, amit mérni akar. Vagyis ha egy kreativitásteszten valaki 100 pontból 95-öt ér el, akkor megjósolható, hogy sikeresebb lesz egy kreativitást igénylő munkakörben, mint valaki, aki ugyanazon a teszten csak 62 pontot ért el.
Egy másik példa egy másik tudomány köréből: ha valahol felüti a fejét egy fertőző betegség, akkor a járványügyi szakemberek aránylag pontosan meg tudják mondani előre, hogy bizonyos intézkedések megtételének hányában a betegségnek milyen elterjedése várható.
Még másik példa: repülésirányítás. Nem tudom, egyetlen pillanatban hány (ezer) repülőgép tartózkodik a levegőben. Különböző magasságban haladnak, különböző sebességgel, különböző irányokba, különböző időjárási körülmények között. Ha mindez véletlenszerűen történne, óránként számolnának be a hírekben végzetes repülőgép-katasztrófákról. Nem ez történik, mert a tapasztalatok alapján előre megmondható, hogy egy adott pillanatban felszálló, adott teljesítményű repülőgép adott időjárási körülmények között mikor ér a Föld egy bizonyos pontjára. Az események előrelátásának ezen képessége teszi lehetővé egyáltalán a légiforgalom irányítását: ennek hiányában az irányítótornyok munkája másból sem állna, mint állandó katasztrófa-elhárításból.
Még más, még mindig tudomány: a fizika törvényei alapján előre megjósolható, hogy amennyiben légüres térben egyszerre ejtünk le 100 méter magasból egy tollpihét és egy vasgolyót, melyik fog előbb földet érni. (Válasz: egyszerre.)
Ha egy (reál)tudomány nem képes a maga területén a jövőt előre jelezni, akkor az egész egyszerűen nem tudomány.
2. Az élet jövője
A XX. század második felében, legalábbis tudományos berkekben, fény derült egy közhiedelem egyértelműen téves voltára. Ez a közhiedelem a következő volt: „A természet a mi oldalunkon áll.” Ez lebontva annyit tesz, hogy az ember (mint a temészet ura és jó gazdája) követhet el ugyan kellemetlen baklövéseket a világon való uralkodása közben, de a világ kapacitása végtelen, az elkövetett hibák előbb-utóbb kijavítódnak.
Aztán kiderült, hogy nem. A természet nem áll a mi oldalunkon: a természet senkinek az oldalán nem áll, hanem van, amíg lenni hagyják. A Föld egésze élő organizmus, amelynek valóban óriási az öngyógyító kapacitása – óriási, de nem végtelen. Ami az 1960-as évek előtt fel sem merült kérdésként, az mára (ismétlem: tudományos körökben) evidencia lett: a Föld orvosolhatatlanul megmérgezhető; a Földről az élet kiirtható. Végérvényesen kiirtható. Visszafordíthatatlanul. És plusz egy nüansz: az, hogy az élet kiirtható, nem pusztán elvi lehetőség, hanem a közeljövő reális veszélye.
Természetesen mindez feltételes módban áll. A pusztulás feltétele az, hogy az emberiség továbbra is azon az úton haladjon, amelyiken most halad. Ha letér róla, van esély a túlélésre.
3. Forgatókönyvek
Csábító lenne konkrét forgatókönyvekről beszélni, de ez részemről valóban kóklerség lenne. Azonban három elképzelhető út mégis fölskiccelhető.
A) Az élet totális pusztulása
Ez a legdurvább, a legsúlyosabb eset. Ahogy szerves élet képes keletkezni, úgy képes megszűnni is. Ennek elérésére alkalmas eszköz a bolygó (a légkör, a vizek, a talaj) folyamatos mérgezése, a nukleáris szennyezés (pl. egy atomháború képében) és az abból adódó genetikai visszaromlás. A végeredmény lehet a Föld nevű bolygó teljes letarolása. Bár léteznek olyan „alacsonyrendű” fajok, amelyek túlélési értéke a mienkhez képest felfoghatatlan, amelyek szinte elpusztíthatatlanok. Elképzelhető, hogy azt, ami a világűrből a bolygó totális kihalásának tűnne fel, számos egysejtű, puhatestű és rovar túlélné.
B) Az emberiség totális pusztulása
Ez eggyel optimistább verzió, és ehhez már nem is kell olyan sok eszköz; gyakorlatilag minden a rendelkezésünkre áll hozzá, kiélesítve.
C) A civilizáció összeomlása
A magam részéről ezt tartom a legvalószínűbbnek. És ha ez időben történiik meg, akkor van esély arra, hogy a civilizáció nem rántja magával a pusztulásba az egész emberi fajt – meg a bioszféra többi faját.
Nem vagyok szakértő, úgyhogy részletes, konkrét numerikus adatokkal alátámasztott releváns érvelést nem tudok felmutatni. De néhány keresőszót azért felsorolok, amellyel el lehet indulni a Google-ben vagy a könyvtárban.
- Demográfiai robbanás. Száz éve nem egészen másfél milliárdan voltunk. Ma hat és fél milliárdan vagyunk. És mivel a megnövekedett népességre a kultúránk által adott válasz az élelmiszertermelés növelése, prognosztizálható a népesség (inkluzíve: az éhező népesség) további növekedése. A kultúránk ezt a kísérletet az elmúlt 10.000 évben generációról generációra elvégzi, és az eredmény 100%-os. Ha a népesség megnövekedésére az élelmiszertermelés megnövelése a válasz, az törvényszerűen a népesség (inkluzíve: az éhező népesség) további növekedését eredményezi.
- Észak–Dél-ellentét. A népességnövekedés színtere a harmadik világ. Egyre nagyobb a szakadék az európai-amerikai, illetve a délebbre élő emberek éeltszínvonala között – és a délieknk ez annyira nagyon nem tetszik. Ennek egyik jele a kivándorlók (vagy bevándorlók) folyamatos északra (és nyugatra) áramlása. Másik jele pl. 2001. szeptember 11-e. Ezen ellentét eszkalálódása szinte szükségszerűen vezet el a permanens világháborúhoz.
- Globális felmelegedés. Ez egyrészt fajok százainak az eltűnését hozza magával. Másrészt a világtenger szintjének a jó pár méteres megemelkedését, ami egyet jelent egy csomó, ma sűrűn lakott terület megsemmisülésével. Képzeljük el a jelenetet, amikor néhány százmillió indiai és kínai, akiknek az otthonát elmosta az óceán, diszkréten bekopogtat az ajtónkon, hogy bocsánat, meghúzhatnák-e magukat itt, úgy az elkövetkező párezer évre...
- Az esőerdők kipusztítása. Egy háromszáz éves fát kivágni 3 perc. Amíg egy új háromszáz éves fa nő a helyén, az viszont háromszáz év. (Ha fel is égetik a helyét, akkor kicsit több.) Az oxigén, amitől életben maradunk, nem alanyi jogon jár nekünk, nem „egyszerűen van” – hanem a zöld növények termelik. Tegyük egymás mellé ezt a két tényt: exponenciális ütemben nő az emberiség létszáma, és hasonló ütemben irtjuk ki a zöld növényzetet. Mi adódik ebből? Előbb-utóbb fulladásos halál.
- A nyersanyag-készletek megsemmisülése. A Föld kőolaj- és földgázkészlete véges. Sok, de véges. Pontosabban véges, és nem is olyan sok. Az energiaellátás kérdése sem egyserű, de az még hagyján. A készletek kimerülésével azonban megszűnik a műanyaggyártás lehetősége. És ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve majd műanyag helyett fémből vagy bambuszból készül a mikrósdoboz. Hanem azt például, hogy megszűnik a vegyiipar, beleértve a gyógyszergyártást is. Szívgyógyszereket és antibiotikumokat nem lehet fémből és bambuszból előállítani. Megszűnik a könynűipari termelés, beleértve az elsődlegesen műanyag alapú számítógépek (és perifériáik) előállítását is. Ez azt jelenti, hogy simán összeomlik a civilizáció informatikai bázisa, beleértve a pénzgazdaságot, a közlekedést, a hírközlést stb.
4. A húsz év
Hát igen. Jogos a szemrehányás, ezt nem tudom alátámasztani. Ez lehet másfél év, de lehet száznegyven is. Kevesebb nemigen, és szerintem sokkal több sem. A kábé húsz év egy érzés, egy intuíció, amiről számot adni nem tudok, mint ahogy tizeniksz évvel ezelőtt se tudtam volna arról, amit a Prognózis c. versemben így írtam le:
Takaréklángon ég a Nap, hogy ne fogyasszon túl sokat. Mégis, pár kósza év alatt a világ csendben szétrohad.
Nem marad, csak végtelen űr. A leköszönt Isten helyett teremteni képtelenül lebegek a vizek felett. |
Igen: tévedhetek. Mindenesetre szeretném kiemelten jelezni: a húsz (vagy akárhány) évvel, a civilizáció (vagy az emberiség, vagy az élet) pusztulásával nem a fátumról, nem holmi „elkerülhetetlen végzetről” beszélek.
Hanem határozottan és kifejezetten az
elkerülhető végzetről.
Nem igaz, hogy a mi ön- és közveszélyes kultúránk azonos az emberi fajjal.
Nem igaz, hogy az ember eredendően romlott.
Nem igaz, hogy a mi életmódunknak nincs alternatívája.
Csak éppen ehhez nem programokra van szükség, hanem új világképre. Arra, hogy az egyedi emberek új módon kezdjék szemlélni a valóságot. Mind a világot, mind önmagukat.
Címkék: Világ+ember