Két mítosz
– A ti kultúrátokban élő emberek [...] egy történet rabjai.
Egy darabig pislogva ültem.
– Nem tudok ilyen történetről – mondtam végül.
– Úgy érted, hogy soha nem hallottál róla?
– Úgy van.
Izmael Bólintott. – Ez azért van, mert nem szükséges hallani róla. Nem szükséges megnevezni, nem szükséges beszélni róla. Mindegyikőtök kívülről tudja hat-hét éves korára. Fekete és fehér, férfi és nő, gazdag és szegény, keresztény és zsidó, amerikai és orosz, norvég és kínai, mindnyájan ezt halljátok. És szüntelenül ezt halljátok, mert a propaganda minden eszköze, az oktatás minden eszköze szüntelen ontja. És minthogy szüntelen halljátok, nem figyeltek rá. Nem szükséges figyelni rá. Mindig jelen van, zümmögve a háttérben, tehát egyáltalán nem szükséges foglalkozni vele. Valójában azt fogod észrevenni – legalábbis kezdetben –, hogy nehéz foglalkozni vele. Olyan ez, mint egy soha le nem álló távoli motor zümmögése; olyan hanggá válik, melyet végül már nem is hallani többé.
– Nagyon érdekes – mondtam. – De kissé nehezen hihető.
Izmael elnéző mosollyal hunyta le a szemeit. – Nem kell elhinni. Amint megismered ezt a történetet, a kultúrátokban mindenhol ezt fogod hallani, és meg leszel döbbenve, hogy az emberek körülötted nem hallják ugyanúgy, mint te, hanem minden további nélkül elfogadják.
(Daniel Quinn: Izmael)
Az előző posztomhoz írt kommentek között Kultúra Anya azon bölcsődalai közül, amelyeket annyiszor hallottunk már, hogy mi magunk is elhittük, kettő is felismerhető. Ezekre szeretnék reagálni.
1.) [A Meghagtyó életmódhoz ]„olyan nagy fokú önzetlenség kell, ami az emberi természettel, de az állatéval is sokban ellentétes. Az élet mindennapjai nem képzelhetők el az általad felsoroltak szerint önzetlenség nélkül.”
Konkrét tévedés, ha az Elvevő–Meghagyó szembenállást az önés–önzetlenség fogalompárral azonosítjuk. Erre pontosan az idézett szavak mutatnak rá: ez az önzetlenség „az emberi természettel, de az állatéval is sokban ellentétes”.
Így van. És ez a lényeg. Ha körülnézünk térben és időben, észrevehetünk két dolgot.
Egyrészt az eredendően önző állatvilágból egyetlen faj sem vált a világ ellenségévé. Noha mindegyik faj, azon belül mindegyik egyed a saját érdekeit érvényesíti, az életközösség egésze által követett stratégia az élővilágot több milliárd év alatt sem sodorta a pusztulás szélére. Ellenkezőleg: az élet (amely, mint tudjuk, „él és élni akar”) a születés és elmúlás dinamikájában töretlenül fejlődött. Fajok keletkeztek és tűntek el, anélkül, hogy az életközösség egésze, a fajokra tagozódás folyamata veszélybe került volna. Ismétlem: miközben minden egyes faj minden egyes egyede eredendően olyan viselkedésel volt jelen a világban, amelyet a mai okos erkölcstanászok az „önző” jelzővel illetnek.
Másrészt az eredendően önző ember a maga 2–3 millió évvel ezelőtti kialakulásától kezdve (homo habilis) történelmének 99,5%-án keresztül semmi galibát nem okozott az életközösségben, semmilyen konfliktusba nem keveredett a világgal. Kukacoskodó megjegyzéseknek elejét véve: ugyanez igaz a homo sapiens 160.000 éves történetére, azzal, hogy ha ezt vesszük alapul, akkor a problémamentes, az életet szolgáló (bár önző stratégián alapuló) időszak aránya „csupán” 93,75%.
Ilyen százalékos arányt úgy interpretálni, hogy „az emberi természetnek mint olyannak alapvetően valami baja van” – ez a tények meglehetősen jelentős elferdítése.
A hárommiliárd év alatt prosperáló, több százmillió Meghagyó faj (beleértve az ember történetének csaknem egészét) és a csupán tízezer éve szerencsétlenkedő Elvevő kultúra között a demarkációs vonal nem az önzés és önzetlenség mentén húzódik. A természeti törvények nem tiltják, hogy valaki a képességei legjavát latba vetve vetélkedjen az erőforrásokért. Ami tiltva van, az a környezet elleni totalitárius hadviselés. Ez azonban nem az emberi természetből magából fakad, hanem abból a szemléletből, amely az embert a világ uralkodójának, a világot pedig az ember tulajdonának tekinti.
2.)„Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a szemléletváltáshoz meg kell barátkozni a lemondás gondolatával.”
Kultúra Anya valóban minden erejét latba vetve igyekszik meggyőzni arról, hogy az Elvevő paradigma feladása a valamiről való, beletörődő lemondást jelenti; a Meghagyó életforma szánalmas, utálatos, unalmas – de legalábbis: kevesebb.
Érdemes ehhez két dolgot meggondolni. Az emberek szívesen váltanak a rosszról jobbra. Ha felkínálnak neked egy kihegyezett ceruzát a tompa helyett, örömmel elfogadod. Ha éhes vagy és enni adnak, hálás vagy érte. Ha elment az utolsó busz, és a barátod felajánlja, hogy hazavisz kocsival az éjszakai bumlizás helyett, megköszönöd. Ha kőkonzervatív vagy, előbb-utóbb akkor is belátod, hogy a szövegszerkesztő jobb a számodra, mint az írógép, ami jobb volt, mint a toll, ami jobb volt, mint az agyagtábla.
Ehhez képest a történelem azt mutatja, hogy valahányszor megjelentek az Elvevők a Meghagyók között, hogy felkínálják nekik a maguk kultúráját, a Meghagyók ahelyett, hogy lelkesen a nyakukba borultak volna, élesen visszautasították annak átvételét. Ha kellett, az életük árán is. (És kellett, mert az Elvevők rendre kiirtották mindazon Meghagyó népeket, akik nem hódoltak be a kultúrájuknak – lásd pl. az amerikai indiánok körében folytatott népirtást.)
Ez a két tény egymásnak ellentmondani látszik. Két feloldása lehetséges. Kultúra Anya megoldása az, hogy a Meghagyók egytől-egyig komplett hülyék, akik nem voltak képesek felfogni, hogy mi a jó számukra. A másik megoldás azonban az, hogy a Meghagyók nagyon is tudták, hogy mi jó számukra. (Hangsúlyozottan: számukra.) És miután szembesültek azzal, hogy az Elvevők által felkínált „egyetlen helyes út” homlokegyenest ellentétes azzal az életmóddal, amely számukra gazdag és kielégítő százmillió évek óta, az emberi emlékezet kezdete óta – nyilvánvalóan visszautasították az Elvevők által felkínált kevesebbet.
A B története és Az én Izmaelem bőségesen tárgyalja, hogy miben áll a Meghagyók gazdagsága, és gazdagon illusztrálja, miért és mennyiben nevezhetők az Elvevők (az ó- és az újvilágban, keleten és nyugaton egyaránt) a világ legszegényebb, legszánalmasabb népének.
Címkék: Könyv, Világ+ember