„Magánügy-e a homoszexualitás?”

A poszt címe azért van idézőjelben, mert idézet. Idézet önmagamtól: a tíz évvel ezelőtt megjelent könyvem Miért kell beszélni róla? c. fejezetének egyik alfejezete. Az előző poszthoz írott egyik kommentben jött elő megint ez a téma. És tíz év óta sem tudok mást mondani, mint amit akkor mondtam:

E fölvetés az utóbbi idők terméke, azé a szkeptikus liberalizmusé, amely azt mondatja a már idézett átlagemberrel: „Azt csinálnak az ágyban, amit akarnak, engem nem érdekel, hagyjanak békén! Minek beszélni róla? Magánügy!”

A magánügy olyasvalami, ami az egyén privát szférájából érdemben nem nyúlik át más emberek életébe, illetve más emberek azt érdemben nem befolyásolják.

A szexualitás ilyen értelemben elvileg valóban magánügy. A homoszexuálisok pedig mit sem szeretnének jobban, mint azt, hogy életük azon területe, amely másoknál, a többségnél ténylegesen, az Alkotmány által védetten privát szféra, náluk se legyen közpréda, gúny, nevetség és a középkort idéző jogszabályok tárgya. Közkeletű megfogalmazással élve: a társadalom ne nyúlkáljon senkinek az alsónadrágjában!

Ez lenne az ideális. De amíg a környezet és az állam támad, a melegek védekezni kényszerülnek. Cikkezni, felszólalni, tüntetni, demonstrálni. És ez – jó-e vagy sem – így logikus: amíg a külvilág nem hagyja, alkalmasint megakadályozza, hogy valakinek a szexuális orientációja magánügy legyen, addig nincs joga elvárni, hogy maguk az érintettek akként kezeljék.

A szexualitás magánügy. Az igazságtalanság közügy.

Más emberek testi–lelki–egzisztenciális megnyomorítása, az ezzel való hallgatólagos egyetértés: igazságtalanság. Ami ellen föl kell szólalni minden jóérzésű embernek, kiváltképp, ha magát Jézus követőjének tartja, függetlenül saját szexuális beállítottságától.

És még valami. A statisztikák szerint tíz férfiból legalább egy nagy valószínűséggel homoszexuális. A legtöbb ember pedig jóval több mint tíz ismerőssel, rokonnal, baráttal rendelkezik. Tudtán kívül körülveszik őt melegek, akikkel naponta találkozik, beszélget, dolgozik, sörözik – vagy éppen imádkozik. Itt nem jelentkezik konfliktus. Ha valaki homoszexuális, és azt kényszerűségből, de gondosan titkolja (ezt képmutatásnak hívják), azt többnyire elfogadja környezete. Ha ugyanő korrekt módon feltárja magát, kilép a rejtőzködésből (ezt nevezik – ma már gyakorlatilag minden nyelven – coming outnak), akkor jó eséllyel megtapasztalja az elutasítást. Pedig ugyanúgy néz ki, mint azelőtt évekig, ugyanúgy végzi a munkáját, éppoly mértékben kötődik vagy nem kötődik társaihoz, mint addig – egyszóval semmi nem változott meg rajta vagy benne –, mégis igen gyakran kiközösítés lesz az osztályrésze.

A társadalom nem az egyes homoszexuális embert veti meg, hanem magának a homoszexualitásnak a gondolatát, valamint egyáltalán a gondolkodást és az őszinteséget. Ezt E.M. Forster Maurice c. regényének zárójegyzetében már 1960-ban megfogalmazta:

...Amit a közvélemény nem visel el, az nem maga a homoszexualitás, hanem a tény, hogy gondolkozni kell róla. Ha észrevétlenül közénk szivároghatna, ha máról holnapra elismerné egy apró betűvel nyomtatott rendelet, nagyon kevesen tiltakoznának.

Ha viszont így áll a helyzet, akkor nem az őszinte – adott esetben homoszexuális – ember a beteg, hanem maga a társadalom, a közgondolkodás. És egy ilyen össztársadalmi betegségbe mindahányan belehalhatunk, függetlenül szexuális hovatartozásunktól. A gyógyítás mindannyiunk közös érdeke és kötelessége. Ennek egyik módja az igazság keresése és kimondása. Többek között ezért érdemes – és kell! – beszélnünk a homoszexualitásról; ez a válasz a fejezet címében feltett kérdésre.

Pár év múlva a közbeszédben már nem „magánügy – nem magánügy” – megfogalmazásban tematizálódott a kérdés, hanem vádként megfogalmazva, ekképpen: „Kirakatba teszik a szexualitásukat!” – Erre is belső kényszerként jelentkezett, hogy reagáljak. A Válaszd az életet! c. könyvben így írtam erről:

Gyakran elhangzik, hogy a melegek és leszbikusok szándékosan provokálnak a viselkedésükkel. Ezzel kapcsolatban észre kell vennünk, hogy a társadalom kettős mércét alkalmaz: bizonyos gesztusok természetes módon tartoznak hozzá egy szeretetkapcsolathoz. E gesztusokat a heteroszexuális pár esetében senki nem tekinti feltűnősködésnek, azonos nemű szerelmesek között azonban sokan provokatívnak ítélik.

• Ha egy heteroszexuális pár kézen fogva sétál a körúton, az szolid és visszafogott. – Ha egy meleg pár kézen fogva sétál: kiviszik a szexualitásukat az utcára.
  
• Ha egy fiú egy szál rózsával várja barátnőjét a pályaudvaron: „milyen kedves, lovagias.” – Ha a barátját várja egy szál rózsával: „a hülye köcsög, szándékosan tüntet a buziságával!”
  
• Ha egy férfi kiteszi az irodában íróasztalra a menyasszonya fényképét: mindenki gratulál, milyen csinos. – Ha egy férfi a barátja fényképét teszi ki: dicsekszik a homokosságával.
  
• Ha a „Jé, miféle gyűrű van az ujjadon?” kérdésre a válasz: „eljegyeztük egymást a barátnőmmel”, a reakció: „Gratulálok!” – Ha a válasz: „a barátomtól kaptam”, a reakció: „Miért nem maradnak meg ezek a hálószoba falai között?!”
  
• Ha a „hogy hívják a kedvesedet?” kérdésre a fiú válasza „Éva”, mindenki ujjong. – Ha „Ádám”: provokáció.

Ez a szöveg is évekkel ezelőtti. Visszakanyarodva a mához: egy Semjén Zsolt által jegyzett mai nyilatkozatban (amelynek a lényege szokás szerint az, hogy az SZDSZ-t keresztényi irgalommal elküldik a halál faszára) ez áll: „A KDNP az emberek szexuális irányultságát magánügynek tekinti, amibe se az állam, se a politika ne szóljon bele.”

A fentiek tükrében talán nem kell túlmagyarázni, hogy ezen állítás első fele miért mocskos, szemforgató hazugság.

Címkék: Felmutatható, Könyv, Melegség, Politika

---