Továbbgondol(kod)ásra
Noha Tóta W. Árpád blogját nagyságrendekkel többen olvassák, mint az enyémet, úgy vélem, a kisebb halmaz nem egyértelműen részhalmaza a nagyobbnak. Úgyhogy jónak látom, hogy ismét kopipészteljek, a szerző szíves engedélyének kikérése nélkül. A bejegyzést múlt hét pénteken olvastam, és azóta is csak azt tudom ismételgetni magamban, hogy... Illetve nem. Nem írom le, hogy mit ismételgetek: nem akarom a blogolvasók véleményét befolyásolni a magaméval.
IGAZ TÖRTÉNET
Elfogyott a tömlőssajt, úgyhogy lefáradtam a boltba, ahol persze került még a kosárkámba néhány apróság. Néha rámtör a háborús romantika, meg a konzervek iránti kíváncsiság, tehát páncélosételből is bevásároltam. No, még a pénztárhoz vezető soron egy jókora marcipánkenyér, hopp, mert azért van az odarakva, hogy a sorban álló ember unalmában beleszeressen.
Háromezer-hétszáznegyvennyolc lett a vége; a pénztáros ezúttal nem kérdezte meg, amit szokott, hogy tudniillik van-e hétszáznegyvennyolc apróban. Nem volt egyébként, adtam egy ötezrest, kaptam ezerkétszázötvenkettőt vissza, és már mentem volna haza.
– Jaj, várjon! – szólt utánam a pénztárosnő. – Ez az ötezres nem jó. Le van szakadva a sarka. Nincs egy másik?
– Nincs másik – mondom neki. – Húszezresem van csak.
A nő – ötvenes, szimpatikus asszonyság – elsápadt. Hibaüzenetek pörögtek a szemgolyóján, aztán megállapodott a kék halálban. Hogy akkor ezt az egyenletet hogyan lehetne feloldani.
– Adja vissza húszból az ötezrest, meg még tizenötöt – mondtam segítőkészen.
– Az nem jó. Várjon. – Számolni kezdett, hogy mi volna a jó. – Ideadja a húszast... mennyit is adtam vissza? ezerkétszázötvenkettőt... akkor az tizennyolcezer...
– Mondom adjon tizenötöt, meg az ötezrest!
De ekkor már nem bízott bennem; képtelen volt kettőbe szedni a két tranzakciót, és arra gyanakodott, hogy össze akarom zavarni, aztán majd levonják a fizetéséből. Nyomott egy F1-et: help.
– Timike!
Jött sietve Timike, huszonéves munkaerő, szintén pénztáros. Gondoltam, ő közelebb van még az érettségihez, hát csak túllendülünk most már ezen, mert közben egyre gyarapodott a sor, és nyilván azt hitték, hogy én direkt tartom fel őket. Az asszonyság előadta a tényállást, hogy volt háromezer-hétszáznegyvennyolc, az úr ötezressel fizetett, és le van szakadva a sarka.
– Mennyit adtál vissza? Aha! Akkor tizenötből... akkor tizenkétezerhétszáz... – Most megpróbálták levonni a visszajárót húszból vagy tizenötből. A sor tovább nőtt.
– Adjon már neki tizenötöt! – javasolta az utánam következő hölgy.
– Ezt mondom, váltsuk fel a húszast és kész – próbálkoztam, de hiába.
– Tizennyolcat kell adni – sütötte ki közben a két szakember, bár csak ötletként, mert számoltak tovább lázasan.
– Szerintem nem fogják megoldani ezt a problémát – rezignáltam oda. De biztosítottak, hogy nem vehetik át a sérült ötezrest semmiképpen, az nem úgy van. Még mindig nem tudták felfogni, hogy a vásárláson túl vagyunk, csak pénzt kéne váltani.
– Beütöm újra és fizessen a húszassal... de akkor előbb ki kell ütni a gépből... – vetette fel a pénztáros bizonytalanul, mert ugye kiütni a gépből, az meg szerelőt igényel.
– Na jó, akkor menjen, majd beváltjuk a bankban! – vágta át végül a gordiuszi csomót Tímea, idegesen és sértődötten, kezembe nyomva a húszezrest. Nem vitatkoztam, örültem, hogy vége.
Pedig egy kérdés bennem szorult, csak a lépcsőházban jutott eszembe, szokás szerint. Meg kellett volna kérdeznem tőlük:
Egyetért-e Ön azzal, hogy a 2002. június 15-i állapot szerint hatályos termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény szerinti családi gazdálkodót első helyen illesse meg elővásárlási jog termőföld vagy tanya vásárlása esetén?
Címkék: Kopipészt, Politika