Zsiráftánc, némileg konkretizálva
"mondjuk azt sem értem, h mi a zavaró a travikban, v bárki másban, mi zavaró abban, h mások mások, más a véleményük, másh öltözködnek, viselkednek stb" – írja Csaktom. És a válaszkommentem olyan hosszúra kezdett nyúlni megint, hogy inkább lesz belőle önálló poszt. Tessék.
Amennyiben számomra zavaró a fenti „nem értem” állapot, akkor e zavar megszüntetésére létezik adekvát eszköz.
Ha valakit zavar az, hogy én – akármiben is – „más” vagyok, akkor több lehetőségem van arra, hogy az ő zavarára reagáljak.
Sakálnyelven (M. B. Rosenber elnevezése a zsiráfnyelv ellentétére) – amely a kultúránkban kevés kivétellel mindannyiunk anyanyelve – ilyesféleképpen reagálhatok:
– Egyéni szoc probl, ha zavar; oldd meg!
– Jellemző a szűklátókörűségedre.
– Engem is zavar benned egy csomó minden.
– Hát, én nem dicsekednék azzal, hogy ilyen inteleráns vagyok...
– Hogy jössz ahhoz, hogy zavarjon?!
Az erőszakmentes kommunikáció más úton jár. Először is fenntartás nélkül elfogadom, hogy a zavartság, amit a másik megél, autonóm érzés. Nem vitatom a jogosságát: ahogy írtam korábban, értelmetlen egy érzés jogos vagy nem jogos voltáról vitát nyitni. Ha zavarja, akkor zavarja, és ez ugyanolyan tiszteletre méltó emberi érzés, mint a szerelem vagy az éhség vagy a rettegés. Ugyanakkor célra vezető lehet tisztázni, hogy vajon biztos, hogy az érzés, amit megél, arra a „zavar” a legjobb szó? Nem lehet, hogy pl. félelmet él meg? Vagy csalódást? Vagy elkeseredést? Vagy fásultságot? Vagy dühöt? Vagy szégyent?
Másodszor megpróbálhatom vele tisztázni azt, hogy amikor azt mondja, hogy „az én másságommal” van baja, akkor konkrétan mire gondol. Az ember soha nem a másik lelkét vagy személyiségét vagy szándékait észleli, főleg nem a puszta létét, hanem egyes megnyilvánulásait vagy megnyilvánulások bizonyos mintázatát. Tisztázó kérdésekkel deríthetem ki, hogy mi is zavarja valójában. A hanghordozásom? A szóhsználatom? Az öltözködésem? Valamely visszatérő gesztusom, amelyről én magam talán nem is tudok (mivel pont a vakfoltomra esik)? – Ez a lépés azért fontos, mert az ember nem azonos egyetlen vislekedésével sem. Tisztázható, hogy részéről a nemtetszés nem a lényem egészének, nem az egzisztenciámnak szól, hanem valamely konkrét megnyilvánulásomnak. És sokkal jobb startpozíció bármely kommunikációs folyamatban, ha a felek tudják, hogy nem egymás megsemmisítése és betonba döngölése a tét.
Ahelyett, hogy – profi sakálként – fixálódnék abban a pozícióban, hogy „márpedig nekem jogom van ehhez a megnyilvánuláshoz, és ha ezt nem fogadod el tőlem, akkor engem nem fogadsz el”, inkább továbblépek. Azt próbálom megérteni, hogy az a bizonyos konkrét viselkedésem benne milyen szükségletet talál el, amely ezáltal nem elégül ki. Ehhez lehet, hogy végig kell tippelni az egész Maslow-piramist, hogy egyáltalán ő maga tisztába jöjjön, mire is van szüksége. Nyugalomra? Biztonságra? Elfogadottságra? Ennivalóra? Önmegvalósításra? Tiszteletre? Pihenésre? – Ezek (és ezer más) mind-mind létező emberi szükségletek, amelyekben csaknem valamennyien osztozunk. Hol él meg vajon az illető hiányt (amelytől aztán úgy érzi magát, ahogy érzi), amikor az én adott viselkedésemet tapasztalja?
Ha idáig eljutottunk (valószínűleg nem egy körben, hanem ismételt közelítési kísérletekkel), akkor jó eséllyel eltávolodtunk a moralizálás és vádaskodás pozíciójától (amelybe pl. én helyezkedtem a J'accuse...! c. posztommal). Itt már föl lehet tenni azt a kérdést, hogy részemről milyen alternatív megnyilvánulást találna olyannak, amely segítene neki abban, hogy az a bizonyos szükséglete kielégüljön.
Ha erre van valamilyen javaslata, akkor nálam pattog a labda, hogy amit kér, azt én teljesíthetőnek érzem-e. Erre (is) írtam, hogy az EMK nem elvtelen kompromisszumokat követel. A zsiráf nagyon erős állat. Halálosat tud rúgni, ha akar – csak épp nem akar. De nem is oson el behúzott nyakkal, hogy „bocsánat, hogy élek”. Ez sakálmegoldás.
Ha számomra a másik fél által kért megoldás nem elfogadható, akkor megmondom. És megpróbálom feltárni neki, hogy bennem milyen érzések és szükségletek vannak, amelyek kielégítésére az általa kifogásolt viselkedéshez folyamodom. Időnként lehet, hogy megkérem: ismételje meg a saját szavaival, hogy mit is mondtam az imént. Nem azért, hogy szívassam, hanem hogy kiderüljön: valóban ugyanazon a térképen mozgunk. És ha nem azt mondja vissza, elismétlem, esetleg más szavakkal. Ha pedig ő mond valamit érzésekről, szükségletekről, kérésekről, akkor én adok időnként visszajelzést:
– Abból, amit elmondtál, én azt hallottam ki, hogy... Jól értettelek?
És jogom van ahhoz, hogy ne értsem jól: ha nem azt hallja vissza tőlem ilyenkor, amit ő mondani akart, akkor pontosít, újrafogalmaz stb. A kommunikáció már rég nem abban a dimenzióban zajlik, hogy „kinek van igaza” vagy ”jogos-e az az érzés, hogy...” vagy „ normális és tisztességes ember gondolkodhat-e úgy, hogy...” – mert mindezek irreleváns, öncélú, a kettőnk közös céljához közelebb nem vivő kérdések. A dimenzió, amiben jelen vagyunk, az pontosan ez, hogy „a kettőnk közös célja” – hogy ilyen egyáltalán létezhet.
A mindkettőnk által elfogadhatónak tartott megoldás sokféle úton születhet meg. Lehet, hogy amennyiben ő megérti a valódi szükségleteimet, akkor a korábban zavaró viselkedésem már nem fogja zavarni.
Amikor nyolcadikos koromban apám a törött karom miatt kocsival vitt be a kórházba, keresztülment egy záróvonalon, hogy gyorsabban odaérjünk. Nulla másodpercen belül lemeszelték. Apám rám mutatott – én falfehér voltam –: Kórházba viszem a srácot – mondta. – Rendben, menjen – felelte a rendőr.
De az is lehet, hogy amikor szembesülök az ő szükségletével, akkor ahhoz viszonyítva a magamét nem fogom olyan fontosnak tartani, és frusztráció nélkül tudom feladni a problematikus viselkedést. Az is elképzelhető, hogy a szükségletünket ugyanolyan fontosnak fogjuk gondolni a továbbiakban is – de rájövünk arra, hogy a kérdéses viselkedés nem az egyetlen lehetséges útja az adott szükséglet kielégítésének, hanem közös gondolkodással és nyitottsággal találhatunk olyan új, eddig rejtve maradt megoldást, amely ugyanúgy kielégíti az én kérdséses szükségletemet, őt viszont egyáltalán nem zavarja.
A zsiráftánc oda-vissza lépegetésekből áll a megfigyelés – érzés – szükséglet – kérés mezőkre osztott táncparketten: mind az én térfelemen („Amikor azt tapasztalom, hogy... akkor úgy érzem, hogy... mert arra van szükségem, hogy... ezért meg tudnád-e tenni, hogy...?”), mind a partner térfelén („Amikor azt tapasztalod málam, hogy... akkor vajon úgy érzed, hogy... mert arra lenne szükséged, hogy... Azt szeretnéd-e, hogy én...?”).
Természetesen az EMK sem az élet egyetlen helyes útja. Érdekes módon ugyanez vonatkozik erre, mint a Daniel Quinn által leírt társadalmi szerveződési formákra: nem az a kérdés, hogy egy út helyes-e: az egyetlen releváns kérdés, hogy hatékony-e abban, hogy elvezessen a kívánt célig.
A zsiráftánc hatékonyságát a magam részéről sokszor tapasztaltam az elmúlt egy év során. Beigazolódni látszik (ebben is) az NLP egyik alapgondolata:
– Ha mindig azt teszed, amit mindig is tettél, akkor mindig azt fogod kapni, amit mindig is kaptál. Ha valami mást akarsz kapni, tegyél valami mást!
Címkék: EMK, Kommunikáció