Szeretném lassan magam mögött hagyni ezt a szentbékkállai élményt. Annyi szép dolog van az életben, annyi jó van még előttem, minek tekintgessek a kelleténél többet hátrafelé? Zárásként (legalábbis reményeim szerint zárásként) azért fontosnak tartom, hogy integráljam a történteket a világképem egészébe. A világképem egyik sarokkövét pedig már sok évvel ezelőtt úgy fogalmaztam meg: Nincsenek gonosz emberek, csak olyanok, akiket nem szerettek/szeretnek eléggé.

Mostanában, amióta megismertem és tanulom az EMK (erőszakmentes kommunikáció) elméletét és technikáját, inkább úgy mondanám: Nincsenek gonosz emberek, csak olyanok, akiknek nem elégülnek ki a szükségleteik. Kiegészítve azzal, hogy két ember konfliktusában (véleményem szerint) soha nem jó és gonosz feszül egymásnak, nem fény és sötétség kel birokra, mégcsak nem is jogosság és jogtalanság – hanem az eltérő szükségletek.

„Vendéglős úr persze sose fogja belátni, hogy mekkora balfasz” – olvasom az egyik kommentben. A magam részéről (és mint a poszt címében írom: egy fokkal higgadtabban) nem gondolom, hogy balfasz lenne.

Inkább azt hiszem (és persze tévedhetek), hogy egy olyan ember, akinek rengeteg úgynevezett „barátja” van, eközben pedig végtelenül magányos. Olyan ember, aki kisgyerekként félt a sötétben (mint minden kisgyerek), de nem kapta meg azt a biztonságot, amire szüksége lett volna. Nem takargatták be, nem olvastak neki esti mesét, nem éreztették vele, hogy ő – a maga kicsiségében – igenis fontos. Ezzel szemben (továbbra is: szerintem) leszidták minden apróságért, állandóan azt jelezte vissza neki a környezete, hogy ő rossz.

Most, felnőtt fejjel akarja megszerezni utólag mindazt, amit nem kapott meg. Bizonyítani akarja (elsősorban önmaga számára), hogy ő igenis jó és fontos ember. És mindent megtesz, hogy pótolja azt a hiányt, ami felhalmozódott az életében: elsősorban a hiányzó biztonságot. Jobb ötlet híján teszi mindezt a pénz eszközével: vendéglátósként (kereskedőként) az egyetlen valós célja (noha erről ő maga tud a legkevésbé), hogy folyamatosan kielégítse a biztonság iránti szükségletét. És mivel nem volt az életében olyan, aki szeretettel megtanította volna a konfliktusrendezés hatékony, nem erőszakos technikáira, az egyetlen eszköze a saját – amúgy mindenkinek az életében előforduló – hibák és tévedések kezelésére az, amit hároméves korában megtanult (mint minden tisztességes hároméves): a negáció, a tagadás. „Nem én törtem össze!” – mondja a kisgyerek a kamraajtóban, az üvegcserepek között állva, nyakig lekvárosan. És egy idő után ő maga is elhiszi, hogy tényleg nem ő törte össze: muszáj, hogy elhiggye, mert nem tudná elhordozni a történtek súlyát. A pszichoanalízis ezt hívja meg nem történtté tételnek: ez az egyik legelső, legprimitívebb elhárító mechanizmus.

Nagyon komolyan azt gondolom, hogy ha valaki nem kapott megfelelő mennyiségű és minőségű szeretetmegnyilvánulást kiskorában, az végletesen komolyan képes meghatározni a felnőttkori viselkedést. A világban az erőszak nem keletkezik, nem egy újra meg újra megszülető entitás, hanem egyszerűen van. Van, mint valami gigantikus erőtér. Körülölel minket, mint a levegő. A meglevő erőszakból részesülünk valamennyien, azt szippantjuk magunkba nap mint nap, születésünktől (vagy még korábbtól) kezdve, és azt adogatjuk tovább másoknak (és azzal teszünk erőszakot önmagunkon).

Ugyanakkor hiszem azt (és tapasztalatokkal is alá tudom támasztani), hogy az erőszak nem a végső és egyetlen lehetséges válasz az erőszakra. Van alternatíva.

„Vendéglős úr persze sose fogja belátni, hogy...”

Talán egyszer mégis. Elég fiatal még hozzá. Lehet, hogy kell neki még néhány pofon az élettől. Még néhány kudarc. Vagy talán egy ember kell neki: valaki, aki egyszer majd felbukkan valahonnan, és tényleg megszereti őt. Nem a pénzéért, nem a vélt hatalmáért – hanem önmagáért. És apránként talán képes lesz újratanulni az életet: az emberismeretet, az önismeretet, a kommunikációt. És erre alapozva talán képes lesz újraépíteni a fogadóját is; új elven: nem a profitszerzés, hanem a tisztelet és megbecsülés elvén. És rádöbbenhet arra, amire 15 év alatt nem sikerült: hogy ez az út – nem mellesleg – több profitot eredményezhet hosszú távon, mint a pillanatnak élő kicsinyes, szánalmas trükközés, cinizmus és flegmaság.

Összegezve: az a véleményem, hogy Sárvári Csaba nem jó ember. És nem rossz ember. Mint ahogy én se vagyok jó ember és nem vagyok rossz ember. Mint ahogy senki sem az. Szerethető ember vagyok, és ő is szerethető ember. Mint ahogy mindenki az. Neki is vannak jogos szükségletei, nekem is vannak. Mint ahogy mindenkinek.

Kettőnk között az a különbség, hogy az én emberi szükségleteimet (szeretetre, tiszteletre, biztonságra, gyengédségre, elfogadásra stb.) a környezetem (kisgyerekkoromtól kezdve) jobban, hatékonyabban elégítette ki, mint az övéit. Nem vagyok jobb ember nála.

Szerencsésebb vagyok.

Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho, Vendéglátás, Világ+ember

---