Miután a kötelezően ajánlott élménylistán tavaly végre kipipáltam a repülőgépet is, a tengerpartot is, egyre nehezebben téphetem a pofámat, miszerint „jajjnemvalónekema zutazás”. Lassan ki kéne találnom valami más szöveget. Mindemellett továbbra is igaz, hogy alapvetően budapesti vagyok, azon belül is alapvetően otthon kuksoló. Úgyhogy meglehetősen élményszámba vehető nálam, ha egy hétvégét – leszámítva a nyaralás extra műfaját – nem otthon töltök. Ilyen esetben mindig meg kell birkóznom a szorongás képében jelentkező krampuszaimmal, hogy ugyan, miféle szívatással kínál majd meg a fogát felém csattogtató nagyvilág.

Ez az egyik magyarázata a jelen poszt címének. A másik az, hogy a hétvégét Tomival Pécsett (Sopianae; ejtsd: mint fönt) töltöttük, Bikkfa és Bambika szíves invitálásának eleget téve. Leszámítva, hogy első éjszaka csaknem megpusztultunk a hőségtől, nagyon kellemes kikapcsolódás volt – bár nem így indult a dolog.

Tomi megvette jó előre az IC-jegyet, helyjeggyel együtt, szigorúan nemdohányzó kocsiba. A vonat Kelenföldről indult péntek délután, és az expressz paokolást követően lógó nyelvvel érkeztünk a pályaudvarra, hogy szembesüljünk azon kellemes hírrel, miszerint a vonat 30 percet késik. Olybá tűnt számomra, hogy az utazással kapcsolatos averzióim jogosak, a szívatási széria megkezdődött, jaj nekem. A vonat végül is bő 50 perc késéssel indult, addig a tűző napon aszalódtunk, leginkább állva. Felszállás után, amikor a fülkében le akartunk rogyni a helyünkre, látom ám, hogy egy pasas épp rágyújtani készül. Már veszem a levegőt, hogy – kevéssé zsiráfosan – tájékoztassam a bunkó állatját, hogy ez nemdohányzó kocsi, amikor körülnézek, és kiderül, hogy ez bizony sajnos rohadtul dohányzó kocsi. Az történt, hogy a MÁV valamiért egy tök más szerelvényt állított be, amelyben a kérdéses számú fülke dohányzó. Ezen a ponton frusztrációm az égbe hágott: amióta bő kilenc éve leszoktam a napi három doboz cigarettáról, nagyon nem bírom a dohányfüstöt. És úgy festett, hogy Budapest–Pécs viszonylatban választhatok a füstben való üldögélés vagy a folyosón való álldogálás között. – Szerencsére aztán megoldódott a helyzet, jobban, mint vártuk: a kalauz áttessékelt az első osztályra, úgyhogy az utat végül kényelmesen elnyújtózkodva tettük meg, másnap pedig a késés miatt visszakaptuk az IC-jegy árát.

Hogy maga Pécs milyen? Leginkább nagy és áttekinthetetlen, meg még meredek is, amely vonása eddig rejtve volt előttem, pedig, lévén mecseki város, ez teljesen logikus tulajdonság részéről. A két nap beszélgetésekkel, játékokkal, fogyókúragyalázó zabálásokkal, meg (tán ezt kompenzálandó) sétákkal telt. Tomival gondolkodóba estünk, hogy esetleg be kéne szereznünk a Kragmortha (ha ugyan jól írom) nevű táblás társasjátékot, amelyben a játékosok kis goblinok vagyunk, akik ki akarják játszani a Rigor Mortis nevű csontváz-könyvtáros éberségét, hogy elcsórjanak egy-egy könyvet. Amikor ez nem sikerül, akkor Rigor Mortis egy-egy „lesújtó pillantással” jutalmazza őket, amelyek in concreto változatos szívatásokat jelentenek: a játék vége felé a játékosok féllábon állnak és/vagy asztalra szorított állal és/vagy kilaffant nyelvvel, esetleg vicsorgó foggal, ollószerűen megfeszített kézzel élvezik azt, amit a balsors rájuk mér. Nem állítom, hogy kifejezett intellektuális erőpróba, de nagyon jókat lehet szórakozni közben egymás rovására. (Amikor ebbe belefáradtunk, jött a szóbridzs meg a Mr. X., hogy azért adjunk a bölcsész érzületnek is.)

A pécsi ókeresztény sírkamrákat érdemes megnézni, még ha el is kérik az árát, amikor azonban a dómban (ahol dr. Papp Lajos szélsőjobbos, nyíltan homofób szívsebész esedékes haknifellépése volt kiplakátolva) is le akartak gombolni a belépésért fejenként egy ezrest, úgy döntöttem/-tünk, hogy a doktor úr tiszteletdíját tán mégse négy buzeráns adja össze; imádkozni a templomon kívül is sikerülhet, ha valaki nagyon megerőlteti magát. Gyűlöletes számomra, ha egy működő templomban, ahol Oltáriszentséget őriznek, belépti díjat akarnak szedni bárkitől is. Szíveskedjenek az üzemeltetők eldönteni, hogy az adott épület micsoda. Ha múzeumnak deklarálják (megtehetik), akkor szedjenek bátran jó sok pénzt a látogatóktól – de ne tartsanak benne misét. (És főleg ne nyervogjanak, hogy jajjszegény Jézus, milyenmagányos ő ott a tabernákulumban, miért nem térü nk be gyakrabban szentségimádásra.) Ha viszont templomnak, Isten házának (úgy is, mint a mennyország, az új Jeruzsálem, és az örök boldogság előképe) tekintik, akkor tán ne sarcolják meg a belépni akarót. Ahogy a mondás tartja: baszni is meg szűznek is maradni nem lehet egyszerre. Grrr...

A pécsi Tettye éttermet ajánlom mindenkinek a figyelmébe. Nem kifejezetten költséghatékony, de nagyon jó a konyhájuk. Ugyancsak ajánlom a Király utcai olasz fagyizót (a nevét nem jegyeztem meg). Láttam én már sok fagylaltkelyhet életemben, de ilyen bámulatos kompozíciókhoz még nem volt szerencsém. Teljesen lenyűgözött, hogy egy egyszerű vaníliafagyit milyen ötletesen is lehet szervírozni. A hely is szép, kellemes. Viszont szolgált egy kellemetlen meglepetéssel. Amikor kimentem a mosdóba, kerestem kint a villanykapcsolót: nem volt. Sebaj, gondoltam, majd bent. Kinyitottam az ajtót: villanykapcsoló bent sem volt, de az ajtónyílásra felkapcsolódott a villany. A helyiség ízlésesen volt berendezve, tiszta volt, megfelelően fel volt szerelve – abszolút megérdemli a tesztünkön a 10 pontot, gondoltam. Aztán ahogy a fülkében ücsörögtem, és a megvilágosodás reményében töprengtem a világ folyásán, megvilágosodás helyett egyszer csak figyelmeztetés nélkül beütött az egyiptomi sötétség. Teljesen és orvosolhatatlanul. Kapcsoló továbbra sem volt. Kicsit billegtem a helyemen, hátha a mozgásérzékelő bekapcsol, de az sem volt. Némileg feszengve résre nyitottam a fülke ajtaját, de ez sem jött be: a nyitásra érzékeny lámpa a mosdó külső ajtajára volt csak rákötve. nem volt mit tenni: a művelet további részét a mobilom világánál voltam kénytelen eszközölni. Amikor végül kézmosás után kitapogattam a kilincset, hogy kilépjek, a helyiséget ismét elárasztotta a kellemes fényár. Az az igazság, hogy nem tudtam igazán haragudni. Nem tudom, kinek az anyagcseréjéhez kallibrálták a pilács időzítőjét, de ez a megoldás annyira, de annyira gáz, hogy a végén csak röhögni tudtam rajta.

Ilyenformán ez az epizód sem homályosította el a hétvége roppant kellemes összképét – amelyért ezúton is szeretném ismételt hálámat kifejezni Bikkfának és Bambikának. :-)

Címkék: Kapcsolatok, Nyaralás, Panaszkönyv, Sztori, Vallás, Vendéglátás

---