Az idő soha, soha meg nem áll
Befejeztem angolul a Harry Potter 2. kötetét és elkezdtem a 3.-at. A hétvégén azonban enyhén szólva is belassultam, ugyanis fanatikus olvasás helyett találtam magamnak más fanatikus programot. Tomi pénteken és szombaton csapatépített a kollegáival (grillezés, pálinkázás, ilyesmik), én meg belekattintottam a Port.hu-ba, hogy ugyan, van-e valami, amit esetleg muszáj volna megnéznem. A „muszáj” ugyan par excellence sakál kifejezés, de amikor láttam, hogy két nap alatt lezavarják A tavasz tizenhét pillanata c. sorozatnak mind a 12 epizódját, akkor erősen kísértésbe estem, hogy bekvártélyozzam magam egész hétvégére a tévé elé. És mivel – Oscar Wilde-tól idézve – mindennek ellen tudok állni, kivéve a kísértésnek, szombaton és vasárnap 14:20-tól éjszakáig Stirlitzet néztem. 12 rész, á 70 perc, az összesen nettó 14 órányi szovjet kémtörténet. Az egészet szegény Tomi szívta meg, aki a tervezettnél előbb jött haza (konkrétan valamikor az 1. epizód felénél), és így, hiába volt itthon, gyakorlatilag nélkülem telt a hétvégéje. (De becsületére legyen mondva: nagyon jól viselte, hálás is voltam-vagyok neki.)
Érdekes volt így egyhuzamban megnézni azt a történetet, amelyet először és (eleddig) utoljára úgy huszonöt évvel ezelőtt láttam: akkor vasárnap délutánonként, három hónapon keresztül. Bizonyos képekre, mondatokra, hanglejtésekre azóta is emlékeztem: érdekes volt most ezeket fölfedezni. Azon is eltűnödtem: vajon mi a fenét értethettem mindebből 12 éves gyerekként, a kádárizmus utolsó évtizedében? Valószínűleg semmit – valamiért mégis kedves emlék maradt. Azóta tudom, hogy a sztorit a KGB rendelte meg a 60-as években a szerzőtől, Szemjonovtól, aki vélhetőleg maga is KGB-ügynök volt. A cél nyilvánvalóan egyrészt a szovjet titkosszolgálat dicsőítése volt, másrészt (kevésbé nyilvánvalóan) a hidegháború és az imperializmuasellenesség indoklása. A sztori lényege, hogy 1945 tavaszán, pár héttel a háború vége előtt az amerikaiak tárgyalóasztalhoz ültek Himmler embereivel, az oroszok háta mögött, hogy esetleg különbékét kössenek. Stirlitz SS-Standartenführer (lánykori nevén Maxim Maximovics Iszajev ezredes) ezt a fondorlatos ármányt buktatja le, miközben őt magát is állandóan egy hajszál választja csak el a lebukástól. A történet izgalmas, ügyesen van összerakva, tele egy csomó emberi vonatkozással – és a 60-as évek olvasójának, illetve a 70-es évek tévénézőjének tudattalanjába didaktikus szájbarágás nélkül ivódik be, hogy ezekben a csúnya imperialistákban (ugye, bizony!) nem lehet bízni.
Ez a háttér.
A film emellett tele van aranyos ügyetlenségekkel: olyasmikkel, amiket ma már nemigen lehetne eladni a nézőknek. A legjellegzetesebb ezekből a Both Béla hangján szóló, mindentudó narrátor, aki állandóan elmondja a nézőknek, hogy ki a jó ember és ki a rossz, hogy ki mit gondolt, ki mire emlékezett három évvel korábbról (amikor is valaki más azt gondolta, hogy). Elsősorban ennek a motívumnak a kottájára született az azóta is népszerű, milliónyi Stirlitz-vicc. Egy példa:
Stirlitz éjszaka egy elhagyott parkon át ment haza. A sötétben egyszer csak világító szempárra lett figyelmes.
– Müller – gondolta Stirlitz.
– Meg a kurva anyád – gondolta a bagoly.
Hasonlóan bájos, amikor Stirlitz szigorúan bizalmas levelet ír Himmlernek – cirill betűkkel, „Daragoj Rejkszfjúrer!” megszólítással. (Mindenki, aki a film 840 perce során bármit is kézzel ír, az cirill betűkkel teszi; a svájci postahivatal táviratblankettája is cirill betűs.) Egy másik vicc:
Minden év február 23-án (a Vörös Hadsereg napján) Stirlitz harmonikával járta Berlin utcáit és tereit, közben kozák dalokat énekelt. Nem is sejtette, hogy ezekben a napokban milyen közel állt a lebukáshoz.
Mindezek ellenére azt kell mondjam: a film összességében tetszett. A mai filmekben, azt mondják az okosok, 4 másodpercenként kell, hogy valamilyen akció, változás történjék. Ehhez képest A tavasz tizenhét pillanata kifejezetten lassú. Lassú, de – nekem – nem unalmas. Csak ismételni tudom (ezúttal pozitív értelemben): olyan megoldások vannak a filmben, ami egy mai termékben szinte elképzelhetetlen. Ilyen pl. az arcjáték. Nem 3 mp-es snittben (hiszen egy bizonyos arckifejezést ennyi időre beállítani nem nagy kunszt), hanem hosszú percekig tartó premier plánokban, amelyek során az amúgy néma szereplő arcáról komoly érzelmi változások olvashatók le. Kifejezetten élveztem azokat a jeleneteket, amikor valaki úgy tíz percig ül egy asztalnál, áll a kertben, vagy céltalanul tesz-vesz a lakásban – és közben baromira nem történik semmi, csak telik az idő, és a narrátor mesél. Nyugodt, békés az egész – még akkor is, amikor a sztori szintjén a nézőnek komoly izgulnivalói vannak. Semmi kapkodás, semmi trükközés. A filmtörténet e korszakában még számított a színészi tudás, nem kevésbé a vágó és az (analóg!) operatőr szakmai tudása és intuíciója.
Annyira sajnos nem értek a filmművészethez, hogy a részleteket objektíve megszakértsem, de az biztos: szemben egy csomó gyerekkori retróval, amely mára, felnőtt fejjel nézhetetlenné vált, a Stirlitz-film – dacára az eltelt évtizedeknek, a rendszerváltozásnak, a politikai klíma teljes megváltozásának – megőrizte az élvezhetőségét. Úgy látszik, a főcímben megénekelt „soha, soha meg nem álló” idő alkalomadtán mégis képes megpihenni.
Címkék: Film, Humor