A túl hosszúnak érzett film
Még mindig zsiráfozás, azaz Erőszakmentes Kommunikáció. (Érdemes a linkre kattintani: EMK-val kapcsolatos kérdések és válaszokhoz jutunk.)
Fernandel írja egy kommentekben folyt párbeszéd során: „Ugyanazt a mondatot (zeneművet, filmet) hangulatomtól függően egyszer érezhetem hosszúnak, máskor pergőbbnek.”
Ez tökéletesen igaz. A zsiráf ezt nem cáfolja, csak eggyel mélyebbre megy.
Ugyanaz a mondat (film, zene, akármi) természetesen mindig ugyanolyan hosszú. És természetes, hogy ezer tényezőtől függően hol rövidebbnek, hol hosszabbnak „érezzük” (észleljük? gondoljuk? becsüljük?). Arról nem is szólva, hogy egy másik ember teljesen másként érzi (észleli, gondolja, becsüli) hosszúnak vagy rövidnek ugyanazt a filmet. Mi a különbség a két érzés (észlelés, gondolat, becslés stb.) között? Természetesen nem maga a filmhossz. Az annyi, amennyi. A különbség az emberben van. Köztem és a másik ember között, illetve a "tegnapi én" és a "mai én" között.
Tehát a szubjektív érzésnek döntő a szerepe. De ez a szerep valójában nem magára a film hosszára vonatkozik: az ember azonban aránylag ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy meg kelljen becsülnie mondjuk egy látott film hosszát. (Ebben a ritka esetben lenne adekvát mondjuk a „94 percesnek becsülöm” mondat.) Ennél sokkal gyakoribb, hogy az ember pontosan tudja, hány perces a film (vagy még gyakoribb: nem tudja, de ténylegesen nem is érdekli), és ennek tudatában (vagy nem tudatában) „érzi” a filmet rövidnek vagy hosszúnak...
...vagy nem így van?
Voltaképpen nem. Amit télnylegesen érzek, az nem a film hossza, hanem én magam. Nem a filmet „érzem valamilyennek”, hanem magamat érzem valahogy. Pl. a film alatt felszabadult és jókedvű vagyok, a végén viszont bánatos vagy csalódott (mert arra vágyom, hogy bárcsak tartott volna tovább a film). Vagy ellenkezőleg: a film alatt unatkozom, feszült vagyok, nyomott hangulatú, levert, fáradt, türelmetlen, ideges, motiválatlan stb. – a végén viszont megkönnyebülést érzek.
Magamat érzem valahogy – és ez az érzés határozza meg az objektív valóságról (a film hosszáról, a tárgyalópartnerem okosságáról, a nők egyenjogúságáról, a gazdasági és politikai helyzetről stb.) alkotott véleményemet és az egész hozzáállásomat. Csakhogy megint belefutunk a szokott nehézségbe: önmagunk felvállalásába. Sokkal könnyebb azt mondani, hogy „Ez a film hosszú”, mint azt, hogy „Fáradt, levert és motiválatlan vagyok”.
Kisgyerekkorunktól arra vagyunk idomítva, hogy okosak legyünk: hogy pontos, szabatos, magabiztos véleményt tudjunk kialakítani a világról. Ha így teszünk, a környezet megjutalmaz: elismeréssel, pénzzel, sikerrel stb. Ezzel párhuzamosan azt is belénk nevelték, hogy az érzéseinket ne vállaljuk fel: az érzés az „nem fontos”, „ne légy anyámasszony-katonája”, „mit érzelegsz már megint”, „az érzés magánügy” stb.
Tehát ha azt mondod: „Ez a film hosszú”, akkor jól vagy idomítva, mert egy objektív dologról mondtál ítéletet: még akkor is jó pontot kapsz, ha a másik embernek történetesen homlokegyenest más a véleménye. Véleményekről lehet gondolkodni, eszmét cserélni, érvelni, vitatkozni stb.
Ha viszont azt mondod, hogy „Fáradt, levert és motiválatlan vagyok”, akkor kilépsz a társadalmi közmegegyezéssel normatívvá tett objektivitás kereteiből, felrúgod a játékszabályokat: játékrontó vagy, aki büntetést érdemel.
Egyrészt, és elvileg. Másrészt és gyakorlatilag: a legsakálabb sakál is emberből van legbelül. S mint ilyen, igényli a tényleges emberi kapcsolatot, ha tudattalunl is. Az objektivitás előbb említett normája nagyon hatékony technokrata szemmel, de borzalmasan kimerítő az egyes ember számára. (Ezért olyan magas a szív- és érrendszeri megbetegedések aránya az ún. „sikeres emberek” körében.) Vagyis lehet, hogy az érzelmeim felvállalása miatt gyakran „megbüntet” a környezet (pl. a „balek”, „érzelgős”, „naiv”, „életképtelen” és egyéb címkék nekem ítélésével) – de összességében és hosszú távon jól jövedelmez. A zsiráfnyelvben olyan kapuk kinyitására is léteznek varázsigék, amelyek a legleleményesebb sakálok előtt is örökre zárva maradnak.
Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho, Világ+ember
–
Sorskönyv nélkül
Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással,
de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem
van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem
saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva,
illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról
elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben
is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol
esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)
szerint:
