Sálá-lálá-lá
Reggel van (nekem legalábbis): fél 10, és én 10-re járok dolgozni a város túlfelére. Kellett nekem még hajat is mosnom! – dühöngök magamban, ahogy lihegve rohanok a villamosmegálló felé. A villamospótló busz ott áll benn, látom a kapuból. Nincs száz méter, de van közben három úttest, a rohadt életbe, szentségelek tovább, az orrom előtt fogja becsukni az ajtót és indul majd el...
Odaérek a megállóba, térdig lóg a nyelvem – és a busz az orrom előtt csukja be az ajtót és indul el. Lassan indul: még meg is rugdoshatnám, ha nagyon akarnám. Ehelyett frusztráltan-szomorúan-kétségbeesve nézek a busz eleje felé (a középső ajtónál állok): a sofőrt én nem láthatom, de ő láthat engem a visszapillantóban, ha akar. Vajon akar?
A busz továbbra is az indulás állapotában van, azaz gurul (hülye egy megfogalmazás, tudom, de amiről ez a poszt szól, az kb. 8 másodperc története). Elhatalmasodik rajtam a bánat.
És ekkor a busz megáll, és kinyílik az ajtó, és én felszállok, miközben nem akarok hinni a szememnek. Félszegen felemelt karral intek köszönömöt a visszapillantó felé, de ezt valahogy kevésnek érzem: ebben a formális intésben nincs benne, amit átélek: hogy hirtelen megszépült a világ, kisütött a nap, ismét van értelme az életnek és van jövője az emberiségnek...
Ezen töprengek nemtomhány megállón keresztül. Leszálláskor aztán előremegyek, és beszólok a sofőrfülkébe a (szerintem nálam fiatalabb) vezetőnek: – Köszönöm, hogy megvárt. Több ilyen ember kéne, mint ön...
Biccentett, leszálltam, és mentünk tovább: a busz is, én is.
Címkék: Sztori