Feltétetett nekem kommentben egy érdekes kérdés EMK-témában. A kérdés lényege:

„...milyen szükségletet elégít ki egy másik ember hibáztatása, vádolása. valahogy azt képzelem, h tényleg van abban vmi "elemi" szükségletkielégítő, ahogy kiválasztunk egy bakot, a fejére olvassuk saját bűneinket és kizavarjuk a pusztába...”

Azt nyilván nem tudom megmondani, hogy másnak milyen szükségletei elégülnek ki ilyenkor. Azt tudom, hogy amikor én vádolok valakit, akkor nekem milyen szükségleteim elégülnek ki. Legalább kétféle.

Egyrészt az a szükségletem, hogy az engem körülvevő világot érthetőnek tudhassam. – Ha a megtörtént rossznak van felelőse, akkor a világ nem fenyegető, kiszámíthatatlan káosz, hanem rendezett kozmosz, és e rendezettség, ha nem is komfortos, elviselhetőbb (legalábbis számomra), mint a rendezetlenség. Voltaképpen tehát itt a biztonság iránti egyetemes emberi szükségletről van szó. (Szerintem.)

Másrészt az a szükségletem is kielégül, hogy önmagamat jónak, tisztának, erkölcsösnek, becsületesnek, feddhetetlennek tudhassam, tehát ne kelljen önmagamat hibáztatnom. – Ha azzal kell szembesülnöm, hogy valamit elszúrtam, rosszul tettem, inkompetens módon viselkedtem, akkor kognitív disszonanciát élek át: az a tudattartam, hogy valamit nem jól csináltam, ütközik azzal a tudattartammal, hogy „én jó vagyok”. Tehát az az egyetemes emberi szükséglet, amiről szó van, az az identitás sértetlensége. (Szerintem.)

És akkor most mi van? Ebből az következik, hogy a bűnbakképzés az valami tök jó dolog? Nem gondolom így.

Ha a fenti két bekezdésben írott mondatokat zsiráffülekkel hallgatom, akkor azonnal megüti a fülemet mindkét bekezdés kulcsszava: felelős (valaki valamiért), illetve jó (ember). És rögtön reflektálok is: e két kifejezés a zsiráfnyelvben nem létezik. Akkor viszont mi létezik helyette? Nincs új a nap alatt: a zsiráf addig nyüstöli a fenti mondatokat, amíg ki nem iktatja belőle az összes sakálballasztot, és maradnak az érzések és szükségletek.

A két kérdés tehát:

1.) Kielégíthető-e a biztonság iránti szükséglet azáltal, hogy az engem körülvevő (emberi) világot úgy teszem érthetővé, is, hogy a felelősség fogalmának nem osztok lapot?

2.) Kielégíthető-e az identitás sértetlensége iránti szükséglet azáltal, hogy nem hibáztatom magam, ugyanakkor kikerülöm a jóemberség fogalmát?

A magam részéről mindkét kérdésre igenlően tudok válaszolni. Egyrészt számomra érthetővé válik az emberi világ akkor is, ha a cselekvések és történések láncolatát nem a felelősség dimenziójában értelmezem (hogy mit kúrt el), hanem az érzések, szükségletek és lehetséges megoldások dimenziójában: amikor XY valamit tett, akkor ezt és ezt érezte, mert ilyen és ilyen szükséglete nem volt kielégítve. Vigyázat: ez nem azt jelenti, hogy a véraláfutás kisebb lesz a szemem körül! De itt nem is a fájdalomcsillapítás volt a kérdés, hanem a világ érthetősége iránti szükséglet. Az pedig ezáltal (számomra) kielégül ily módon. Fájni ettől még „vidáman” fájhat, de ez egy másik történet. A fájdalom akkor sem tűnne el, ha nem azzal tenném érthetővé a helyzetet, hogy „azért tette, mert arra volt szüksége, hogy...”, hanem azzal, hogy „...azért tette, mert egy rohadék gennyláda.”

Másrészt: hogyan tudom magam nem hibáztatni anélkül, hogy egyúttal a sakálnyelvű „jó ember” címkét aggatnám magamra? Szerintem ez evidens: ha történetesen épszbe kapok, és rájövök, hogy nemcsak a „jó ember”, hanem a „rossz ember” kifejezés is sakálul van, akkor egész egyszerűen nem fogom magam rossznak minősíteni. Azt a tapasztalatot, amit sakálul úgy öntöttem szavakba, hogy „Elkúrtam; nem kicsit: nagyon”, átfogalmazom zsiráfra: „Az adott helyzet kezelésére az általam választott megoldás nem bizonyult hatékonynak. Vajon milyen szükségletemet elégítettem ki azzal, hogy éppen ezt a megoldást választottam, nem pedig mást? És vajon milyen alternatív út lett volna arra, hogy ugyanezen szükségletem kielégüljön, de az alkalmazott megoldás hatékony legyen?” – Ezzel nem bagatellizáltam vagy relativizáltam a helyzet komolyságát: ugyanazt mondtam a helyzetről is, az alkalmazott megoldásról is – csak épp magamról beszéltem másképp. Nem az elnyomó rendszerek, a hierarchiák nyelvén pozícionáltam magam (jónak vagy rossznak), hanem az erkölcsi kérdést átkereteztem: az immár nem emberi jóságról (vagy rosszaságról) szól, hanem alkalmazott megoldások hatékonyságáról.

Természetesen uganez az átkeretezés lehet az erőszakmentes megoldás akkor is, ha azt tapasztalom, hogy a másik ember „kúrta el”.

Címkék: EMK, Kommunikáció, Pszicho, Világ+ember

---