Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

hétfő, november 05, 2007
13:16
 
Let the sunshine in


Az ősi napfény utolsó óráiNagyon spirituálisan hangzik Thom Hartmann Az ősi napfény utolsó órái c. könyvének címe (a linkre kattintva a könyv bevezetője olvasható). „Ősi napfény” – ízlelgeti a szót az olvasó, és gondolataiban már meg is jelennek az elmosódó képek rég letűnt misztériumvallások obskúrus szertartásairól. Titkos beavatás a sejtelmesen megvilágított barlang mélyén, halk, alig kivehető, mégis ellenállhatatlanul ritmikus dobpergés, amint a barlang egy résén hirtelen bevág a felkelő nap első sugara...

Végtelenül izgalmas. Ez a könyv azonban nem erről szól.

Arról szól, hogy valamennyien napfényből vagyunk. Nem átvitt, szellemi értelemben, hanem a lehető legkonkrétabban. A Földön az élőlények által felhasznált összes energia forrása a Nap. Ez olyan evidens, hogy alig jut eszünkbe. A növények a levegőben található CO2-ból építik fel saját testük nagy részét. E folyamat mechanizmusa a fotoszintézis, üzemanyaga pedig a Nap fénye. A Nap energiáját tehát a zöld növények raktározzák. Tehát amikor jön a kis tehén és lelegeli a füvet, és ezáltal nagy tehén lesz belőle, olyan energia kerül a szervezetébe, amelynek eredeti forrása a napfény. Amikor jön az ember és megeszi a tehenet, ugyanezen napfényből építi fel saját testét. A Nap (növények által elraktározott) fénye nélkül, hiába van körülöttünk rengeteg ízletes molekula, nemcsak a vegetáriánusok, de más sem tudna létezni.

A napfény mennyisége nyilvánvalóan annyi, amennyi. Nem több. A növényeknek a napos órák álllnak rendelkezésükre, hogy megkössék az energiát az őket megevő tehén és a tehenet megevő ember számára. X óra alatt Y mennyiségű energiát. Nem többet.

Az emberi energiafelhasználásnak is van egy bizonyos mennyisége: annyi, amennyi. Nem kevesebb. Ha a 24 óra alatt a Földet érő napfény energiájából létrejön – mondjuk – 2 db fenyőfa + 100 db tehén, akkor mindaddig, amíg 100 (vagy ennél kevesebb) tehenet fogyasztunk el, és 2 (vagy annál kevesebb) fenyőfát használunk el (mondjuk fűtésre) 24 óra alatt, azt az energiát használjuk fel, amit a szerző pillanatnyi napfénynek nevez. Tehát azt, ami aktuálisan jelen van az ökológiai körforgásban.

Ha a fogyasztási igényünk 101 tehén vagy 3 fenyőfa, akkor két eset lehetséges: (1) Éhezünk és/vagy fázunk. (2) Más energiaforráshoz nyúlunk. Persze ez a „más energiaforrás” sem más, mint napfény. Csak épp nem a pillanatnyi napfény, tehát ami ma vagy tegnap vagy száz éve érte el a Földet, hanem amelyik százezer vagy százmillió éve. Ez az ősi napfény, amely nem az élő növényekben, állatokban és emberekben (elvégre a dolgozó ember is a Napból származó, a saját testébe beépített energiát alakítja át) tárolódik, hanem a halottakban. Ha a tehén meghal, a fény csak a szeméből tűnik el: a testébe épített energia továbbra is ott van holttestének anyagában, és kinyerhető onnan. Ez akkor is igaz, ha a föld alá kerül.

A Földet százezer vagy százmillió évvel ezelőtt elérő ősi napfény ma a föld alatt van elraktározva, szén és olaj formájában. Természetesen ez is annyi, amennyi: amennyit a Föld történetének során az elsőként megjelenő növények és utódaik el tudtak tárolni. Nem több.

Amikor az emberiség kifogy a pillanatnyi napfényből (így volt ez az 1800-as évek közepén, amikor az emberiség létszáma elérte a döbbenetes 1 milliárd főt), az ősi napfény után nyúl. Amikor pedig kifogy az ősi napfényből is – akkor marad a fent írt első variáció: éhezik és fázik. Mindaddig éhezik és fázik, amíg lélekszáma vissza nem esik arra a szintre, amit a Föld képes eltartani a pillanatnyi napfényből. Persze az, hogy a pillanatnyi napfény ténylegesen épp mennyi, attól függ, hogy mennyi zöld növény van aktuálisan a földön. Ha sok, akkor sok. Ha kevés – akkor meg kevés. A „mennyi” természetesen nem darabszámot jelent (tehát 1 db gyöngyvirág vagy 1 db tölgyfa), hanem a zöld levelek felületet, hiszen ettől függ a fotoszintézis hatásfoka. E műfajban a trópusi esőerdők fái a csúcstartók: azok, amelyekből minden 24 órában (vasárnap is) kb. 800 négyzetkilométernyit égetnek fel azért, hogy legyen elég legelni való fű a leendő olcsó hamburgerhúsoknak.

Thom Hartmann könyvének első részének címe: Kifogyunk az ősi napfényből. Ebben abszolút közérthetően mutatja be az ökológia elemi összefüggéseit, és adatokkal gazdagon illusztrálva mutat rá arra, hogy az ökológia nemcsak az ökológusok problémája. A hat és fél milliárd fős emberiség ezekben az órákban az ősi napfény utolsó tartalékait éli fel. Igaz ez a termőtalajra, a szénre, az olajra és az édesvízre, amelyek mennyisége mind-mind véges, és e végek már elég jól látszanak. Mint amikor az ember hó végén már látja, hogy a fizetése nem tart ki a következő fizetésnapig. Semmi apokalipszis meg fátum: egyszerűen elfogy. Több nap, mint kolbász. – Villámkérdés: Mi történt eddig kivétel nélkül mindig a történelemben abban az esetben, ha egy birodalomnak elapadtak a saját forrásai? – Megjósolható, hogy ha egy mai birodalom forrásai apadnak el a közeljövőben, a történelem nem tesz kivételt, hanem pontosan ugyanaz fog történni – csak épp egy picinykét hatékonyabban.

A második rész címe: Fiatalabb és idősebb típusú kultúrák: mi vezetett idáig? Témája ugyanaz a kérdés, amely Daniel Quinn klasszikus megfogalmazásában így hangzik: Hogyan lettek ilyenek a dolgok? A válasz (az egész gondolatmenet) is hasonló, nem véletlenül: Hartmann expressis verbis hivatkozik Quinn könyveire. A levezetést ebben a részben is sok adat és konkrét példa illusztrálja (több, mint az Izmaelben és folytatásaiban).

A harmadik rész címe lakonikusan tömör: Mit tehetünk? Meg kell mondjam, idáig még nem jutottam az olvasásban, de mindenesetre jelentőségteljes tény, hogy a könyv ezen része létezik. Mint önálló rész létezik: bő 150 oldal; a könyv harmada. Erre érdemes felfigyelni: nem az történik tehát, mint oly sok esetben, hogy adva van egy sok száz oldalas jeremiáda, amely beígéri a közeli pusztulást, a végén pedig egy kétoldalas utószóban rimánkodik az olvasóknak, hogy változtassák meg „valahogy” az életüket, vagy legalábbis tartsanak őszinte bűnbánatot. Hartmann leszögezi a (fent belinkelt) bevezetőben:

Ez a könyv arról szól, hogy merre tart a világ és mit tehetünk érte. A befejezés optimista, de amíg a végére érünk, lesznek olyan pontok, amikor az olvasónak szembesülnie kell majd néhány igen kellemetlen hírrel... viszont amikor már tisztában vagyunk a valós helyzettel és azt is tudjuk, hogyan jutottak a dolgok idáig, pozitív és a változtatás képességével bíró eszközöket fedezünk majd fel magunk körül. Ezt figyelembe véve még a „rossz hírek” is inkább jók. Senkiben nem szándékozom bűntudatot kelteni e könyvvel, és az sem célom, hogy bárkit is lehangolja: abban a reményben írok, hogy könyvem üzenete pozitív és maradandó változást teremt.

Szóval most olvasok; nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Thom Hartmann által mutatott konkrét út mennyiben hasonlít (és mennyiben különbözik) ahhoz/attól, amit Daniel Quinn A civilizáción túl – Az emberiség következő nagy kalandja c. könyvében felvázol.

Majd beszámolok róla.

Címkék: ,


Hozzászólások:


Az ősi napfény az dolgok energetikai megközelítése. Elsődlegesen így igaz. Van egy az elsődleges megközeltéssel párhuzamos szempont is, a szénatomoké. A légkörben meghatározott mennyiségű szénatom van CO2 formában. Ennek a körforgása az élet. A zöld növények megkötik, a tápláléklánc az utolsó rothastó baktériumig visszajuttatják a természetbe. Kialakul egy viszonylag stabil egyensúly, amit az ember premodern korig nem tudott felborítani, mert csak felgyorsította a körforgást pl. amikor fával főzött, de új szénatomokat nem vitt be. A fosszilis szénatomok, az ősi napfény a kőszénben, kőolajban új szénatomokat hoztak, ami a légkörbe jutva mér annak pufferkapacitásán kifogtak. Ez a globális felmelegedés oka a szénatomok aspektusából.



Mi ez az állandó világvége hangulat Balázs? A Bolygó nem fog elpusztulni, maximum az emberiség. És hiába íródnak ilyen könyvek, mert sajnos ettől még van atom, van olaj és van minden egyéb, ami árt a környezetnek. És ez addig nem is fog megváltozni, amíg egy apró szelete is elérhető lesz ezeknek az energiaforrásoknak. És még pedig azért, mert ez így kényelmes nekünk. Te lemondanál a fűtésről, a pasztőrözésről, a gyógyszerekről, áramról (mert minen ilyen cucc rengeteg káros mellékterméket ad nekünk ajándékba, amivel nem tudunk mit kezdeni)? Megtennéd? Őszintén?
Az ember pedig több ezer éve nem változott. Mert mi elvevők vagyunk, ez a genetikai kódunk. És mi soha nem változtunk, hanem mi változtattuk meg a környezetet, hogy az kielégítse az igényeinket. Szomorú, de igaz. Jó lenne tenni ellene, de én nem hiszek benne, hogy lehet. Egyébként az ember nagyon közel áll ahhoz, hogy teljesen kilépjen az evolúcióból. A géntérkép már megvan. És ha majd tudni fogjuk, hogy melyik génünk miért felelős, akkor manipulálhatjuk is, és olyan embereket "csinálhatunk", aminek nem fáj az ultra ibolya, a szmog és az atomsugárzás. Meg fog történni. Hiába hangzik utopisztikusan, mert itt van a küszöbön. De remélem nem érem meg azokat a napokat.



Azt hiszem, a te kommented eggyel világvégébb hangulatúra sikeredett, mint az én posztom. :P

Az, hogy kifogyunk a forrásokból, nem hangulat kérdése.

A totalitárius mezőgazdaság (vagyis az Elvevő paradigma) pedig nem genetikai kérdés. (Ahogy a kínaiaknál sem genetikai kérdés, hogy pálcikával esznek, vagy a finneknél sem, hogy szaunáznak.)

A Meghagyó paradigma pedig nem géprombolást jelent, nem technológia-ellenességet, nem regrediálást a vadászás-gyűjtögetéshez meg a barlanghoz. Nem éhezést jelent és beesett mellkast, nem állandó betegséget és alacsony életkort.

"Embernek lenni valahogy a világban" -- ebben az egyenletben a "valahogy" szó nem csupán 2 érték valamelyikét veheti fel: nyomorultan vagy pusztítóan. Rengeteg átmenet van.

És ha történetesen megnézed az érintetlen törzsi kultúrák embereit, akkor éppenséggel nem azt fogod találni, hogy magukat "nyomorultul" éreznék. Az olyan jelenségek, mint bűnözés, korrupció, osztályellentétek, depresszió, drogfüggőség, elmebetegségek, öngyilkosság, népirtás stb. -- ezek gyakorlatilag ismeretlenek náluk. Ezekkel a vívmányokkal csak a mi fejlett Elvevő civilizációnk büszkélkedhet.

És amíg ezekkel büszkélkedünk, a törzsi közösségben élő emberek mindegyike (tehát nemcsak a főnök meg a sámán) olyan kiegyensúlyozottságot, olyan -- bölcsőtől a sírig tartó -- biztonságot él meg (átlagosan napi 2-3 óra munkával), amilyenről nálunk a leggazdagabbak is csak ábrándozhatnak.

És hadd hangsúlyozzam még egyszer: a törzs fogalmának lényegéhez nem tartozik hozzá sem a barlang, sem a fűszoknya, sem a vadászó-gyűjtögető életmód.

Daniel Quinn könyvének címe nem "A civilizációból vissza", hanem "A civilizáción túl". Nem regresszió, hanem progresszió. Az alcíme sem az, hogy "Búslakodás az emberiség hősi múltja felett", hanem "Az emberiség következő nagy kalandja".

De erős a gyanúm, hogy erről a témáról még fogok bővebben is írni...



Ez szerintem megint egy idealizált és nem egészen igaz kép, amit ezekről a természeti népekről írtál. Mivel - bár lehet - hogy nagyon is harmónikusak a lelkükben, és a természettel, ám bizony ők is háborúznak/háborúztak egymással (congoi törzsek pl). És gyilkoltak, elvettek, területet és forrásokat szereztek. Lehet, hogy nem olyan gyakran és hatékonyan, mint a modern ember, de megtették ettől függetlenül.

De ha még ez az idealisztikus képet korrektnek is tartanám, az a nagy helyzet, hogy a modern ember nem így működik, és a világszemlélete is teljesen más.

Azok a kultúrák, amikre te hivatkozol egy mitológiai világfelfogásban élnek, aminek nincs kezdete, és nincsen vége, az egész egy nagy kör, ahol előbb-utóbb minden eltűnik, aztán újra megszületik (vagy megtörténik). Ezért nincs például a legtöbb primitív kultúrának (és nem pejorálóan használom ezt a szót) időszámítása. A rítusok, amik pedig kialakulnak, azok arra valók, hogyha a világ mégis kizökkenne a kerékvágásából (pl a jég elverte az az évi szokásos termést), akkor visszaállítsák a körforgást. És természetesen azért vigyáznak a környezetükre, mert tudják, hogyha nem teszik a körfogás megtörik, és ez egyszerűen nem fér össze a mitológiai világképpel (kvázi, ha ezt megteszed, akkor az istenek berágnak, és megbüntetnek, és a büntetés által áll vissza a körforgás).

Ám a modern ember (és ebben a kereszténységnek nagyon nagy szerepe volt), nem körforgásban gondolkodik, hanem egy lineáris időfelfogással rendelkezik, ahol a világot megteremtették, az idő tovaszáll és egyszer csak véget ér akár egy apokalipszis formájában, vagy egyszerűen meghal a személy, és ezzel teljesen lezárul az ő létezése. Ez pedig kihat az életvitelünkre. Ezért nem érdekel minket az, hogy mit veszünk el és mennyit, mert mi nem látjuk a következményit, hiszen addigra már rég elmentünk (meghaltunk). Nincs körfogás, nincs ismétlődés, így nem számít hogyha változtatunk akármin is. Mert a vége ugyanaz. Hogy mindennek vége lesz, így is, úgy is.



Azon túl menően, hogy sok mindenben osztom mindkettőtök vélemnényét (igen, egyszerre). Van két apróság. Két kicsiség csupán, de biztosan tudom, hogy tévedés. És pedig az, hogy a primitív emberi társadalmakban nincsenek elmebetegségek. Már a kiinduló állapot a homo habilis is attól különbözik az elötte álló prehumán létformáktól, hogy az agyszerkezete képes egy jellegzetes hibára, megjelenhet benne a skizofrénia. Ez az önreflexió képességét hozza, ami pedig az alapos és pontos tanulást teszi lehetővé. A skizofrénia, talán az egyik legfélelemkeltőbb elmebetegség (-csoport), az emberiség bölcsője óta velünk tart, és a természeti népeknél ugyanúgy megvan, mint a városi moderneknél.
A másik a béke és harmónia illúziója a természeti népeknél. A legtöbb törzs világelképztelésében háborúban áll a természettel, ami körül veszi őt. Része ugyan, de valami olyan felsőbb hatalom is, amely irányíthatatlan és pusztító, s ezért folyton folyvást áldozatokat kell hozni, hogy ne törjön ki katasztrófa. A modern ember a repülő-, fényképező- és mindenféle gépeivel számukra csodálat tárgya, mert felül emelkedett azon, amin ők nem tudnak.

Végül valami saját, mert erre semmilyen korábbi olvasmányom nem ad bizonyítékot. Az a tizenegyezer év nem egy szikra kipattanásával kezdődött, nem jött Prométeusz, aki megkínálta az embert az elvevő tűzzel, hanem a megelőző három millió év tudása robbant és kezdte kiváltani igazi hatását. Az ember elsajátított, majd megavlósított, majd kisajátított egy világot. Nagyjából úgy, ahogy a technológiánk változott ugrásszerűen a huszadik század derekán. Az sem szikra vagy prométeuszi kegy volt. Szerintem.



Nem azt írtam (és elsősorban: nem azt olvastam), hogy a törzsek között nem létezik háború. Azt írtam, hogy nincs népirtás. És természetesen van emberölés is, ahogy a medvék között is van medveölés, a cápák között is cápaölés. Ami nincs viszont: az a a cápák kiirtása más cápák által, a medvék kiirtása más medvék által, ill. a törzsek kiirtása más törzsek által. Tudtommal.

Paradicsomi harmóniáról sem írtam, csupán kiegyensúlyozottságról, valamint bölcsőtől a sírig tartó biztonságról. Daniel Quinn nagyon élesen kihangsúlyozza, hogy a Meghagyók nem "jobb emberek", nem angyalok vagy szentek. Nyilvánvalóan ugyanúgy vannak köztük ostobák, kicsinyesek, önzőek és rosszindulatúak. Nem "ideális életet" élnek -- hanem mindössze egy működő, a környezetüket és a vetélytársaikat nem megsemmisítő életmódot folytatnak.

Azzal egyetértek (és nemcsak azért, mert Quinn pontosan ugyanezt írja), hogy az Elvevő kultúra lineáris, szemben a cirkuláris Meghagyó világképpel.

Ami a skizofréniát illeti a homo habilisnél, erről nincsenek ismereteim. Arról viszont vannak, hogy az elmebetegségek diagnosztikai kritériumai között jelen van az, hogy ettől az illető (vagy a környezete) súlyosan szenved. Tehát pusztán attól, hogy az emberi agy képes disszociációra és hallucinációra, sőt attól, hogy valaki ténylegesen tudattartamokat disszociál és hallucinál -- ettől még nem lesz elmebeteg. És az sem példa nélküli, hogy valakit az egyik országban "gyógyíthatatlan skizofrénnek" diagnosztizálnak, aztán átküldik kezelésre egy másik országba, és az ottani szakorvosok számára teljesen adekvátnak és adaptívnak tűnik a viselkedése. Az "elmebeteg" címke aggatása -- erről szól az ún. antipszichiátriai mozgalom -- a hierarchikus, elnyomó társadalom egyik eszköze, ill. a tehetetlenség megnyilvánulása. A társadalomban nem az a gáz, hogy vannak (elme)betegei, hanem hogy marhára felkészületelen velük szemben, és nem tud mit kezdeni velük.

Fokozatosság: nem értünk egyet ebben ebben a kérdésben. Daniel Quinn úgy fogalmaz (és ezt fejti ki nagyon részletesen) Izmael és tanítványa párbeszédében:

– Ha Kultúra Anyának számot kellene adnia az emberi történelemről ezeket a meghatározásokat használva, az valahogy így hangzana: "A Meghagyók voltak az emberi történelem első fejezete - hosszú, eseménytelen időszak volt ez. Az ő fejezetük az emberi történelemben körülbelül tízezer évvel ezelőtt véget ért azzal, hogy a Közel-Keleten megszületett a mezőgazdaság. Ez az esemény jelezte a második fejezetet, az Elvevők idejének kezdetét. Igaz, hogy élnek még Meghagyók a világban, de ezek kort tévesztettek, régimódiak - olyan emberek, akik a múltban élnek, akik egyszerűen nem veszik észre, hogy az ő fejezetük az emberi történelemben véget ért." Ez az emberi történelem általános formája, ahogy azt a kultúrátokban magyarázzák.

- Én is így gondolom.

– Ahogy majd látni fogod, amit én tanítok, az ettől teljesen különbözik. A Meghagyók nem az első fejezetei egy olyan történetnek, amelyben az Elvevők a második fejezet.

– Elmondanád ezt még egyszer?

– Másképp mondom. A Meghagyók és az Elvevők két különálló történetet adnak elő, teljesen különböző, sőt, ellentétes tételekre alapozva.



Cápa és cápa közt, medve és medve közt nincs fajtárs ölés, legfeljebb véletlenül a párzási időszakban. Kevés gátlás van a ragadozókban az ölésre, de erre van.
Ellenben a csimpánz például (és több emberszabású faj) rendszeresen vív területért háborút. A kedves, aranyos, legközelebbi rokonunk igen kevésszer használ eszközt az életéhez, de háborúba kövekkel és bunkókkal megy, melyekkel kíméletlenül kiírtja a szomszédos törzset, ha teheti, és többnyire el is fogyasztja a háborúban elesett ellenséget.
Ugyanígy tesznek a kategorizálásod szterint meghagyónak számító pápua-újgíneai törzsek, amelyek között a mai napig előfordulnak teljes törzsek kiírtását célzó (és beteljesítő) "villongások".
Az elmebetegségről pedig annyit, hogy a tizenhetedik, tizennyolcadik század óta különíti el a társadalmunk a "bolondokat". (vö. Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában) Ez nem az elvevő gondolkodás sajátja, hanem a felvilágosulté. És azzal, hogy a korábbi társadalom integrálta őket sem tudok teljesen egyetérteni, gyakran a többi mássághoz hasonlóan "egyszerű megsemmisítés" volt a legtöbb elmebeteg jussa. Ha nem tevőlegesen ,akkor a kiközösítés és a munkára képtelenség végzett velük. Ahogy egyébként az ma is megtörténik a törzsi kultúráknál Dél-Amerikában, Közép-Afrikában vagy Pápua-Újgíneán.
És mivel sem régészeti sem történettudományi ellentételezést nem ismerek, továbbra is tartom, hogy az ember (elődeivel együtt) nagyjából három millió éve ugyanazt az ösvényt járja, csak az ismeretei halmozódásával egyre szélesebb csapást vág maga körül. Nem paradigmaváltások jellemeznek minket, hanem dimenzió ugrások. Nem változunk, hanem egyre nagyobb mértékben változtatunk.



Az ember a természetben mindig azt látja, amit akart. Pontosabban azt, amit a világnézete diktált. Kicsi a valószínűsége, hogy Darwinnal ugrásszerűen megnőtt a tudósok éleslátása és IQ-ja -- ennek ellenére -- amint Mérő László írja, tán az Észjárásokban -- a viktoriánus korban a megfigyelt csimpánzok kivétel nélkül mind konszolidált, erkölcsös életetmódot folytattak, Darwin után hirtelen vérengző bestiákká váltak.

Az emberevés egyébként szerintem nem valami nagy erkölcsi elbaszottság, hanem a mienktől eltérő, nálunk tabusított táplálkozási/vallási szokás. Ebből csak érzelmi érvet lehet kreálni, nem tudományosat.

Ami a többit illeti, eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol kevés a lexikális tudásom az érdemi érvek megfogalmazásához. Halkan mondom: én nem szerzője vagyok az Izmaelnek (vö. "a kategorizálásod szerint meghagyók"), hanem egyszerű olvasója és ügyetlen interpretátora.



Nem gondolom, hogy jól van úgy ahogy van. És nem az Izmaellel vitatkozom, hanem Veled. Aki kiragadsz példákat (vö. "interpretátor") és érzelmi érveket kreálsz belőlük.

Semmiféle erkölcsi tartalmat nem akarnék társítani a kannibalizmussal. Az ok, amiért felhoztam, a párhuzam, melyre a kurrens kultúrantropológiai irányzatok hívják fel a figyelmünket.

Könnyen lehet, hogy a világunk bennünk létezik, és az észlelésünket saját magunk befolyásoljuk. Ebben az esetben kár bármiféle tudományosnak nevezett érvelést felvonultatni, ugyanis ilyen nincs, nem létezhet.

Én sem gondolom, hogy egyszerre, mondjuk hétfőről keddre minden tudós, vagy akár minden ember okosabb lett. Sőt, ha figyelmesen olvasol, épp' arról beszélek, hogy ez szerintem elképzelhetetlen.

Még egyszer, nem jól van így, csak van.



Sok irreleváns dolog mellett azért tanultam hasznos dolgokat is a szemináriumban. Ebből az egyik legalapvetőbb -- ismeretlméletből -- az, hogy abszolút legitim döntés, ha valaki a szolipszimust választja filozófiája alapjául -- ez azonban azonnali hatállyal, ipso facto végét jelenti minden további párbeszédnek, vitának, érvelésnek.

Úgyhogy én inkább nem ezt választom. :)

Ami a példák "kiragadását" illeti: úgy gondolom, a műfaj, legalábbis részben, behatárolja a tartalmat. Más terjedelmű és mélységű érvelésnek lehet a helye egy könyv, amellyel az ember -- egy pohár konyak társaságában -- kényelmesen elterpeszkedik a fürdőkádban vagy a fotel mélyén.

És más terjedelmű és mélységű érvelésnek adhat helyet egy blog, amelyet az emberek túlnyomórészt munkaidőben olvasnak, ezer más oldalra kattintva előtte, közben és utána, és amelyen az átlagos látogató (a statisztika tanúsága szerint) 1 perc 46 másodpercet tölt.



Semmiképpen nem mocskolódnék olyan emberekkel, akik hajlandóak többről is gondolkodni, mint arról, hogy mikor cseréljék le megunt, kéthetes vadonatúj mobiltelefonjukat még újabbra.
Mint minden könyv, ez is egyfajta megközelítése a jelenlegi helyzetnek. Amiért én különösen örülök az ilyen könyveknek, az pontosan az, amit az író is megfogalmaz: mintha senki nem akarná észrevenni, hogy ezt az életmódot nem élhetjük tovább, s én azt látom magam körül, hogy ezekről a témákról nem lehet beszélgetni. Inkább nekem kell mentegetőznöm, amiért nem vagyok hajlandó beidomulni az átlag életstílusba. Magyarázkodnom kell - s meg kell mondanom, hogy időnként úgy néznek rám, mint akinek elment az esze - mert nem festem a hajam, a körmöm, a satöbbim, nem iszom naponta több liter kólát, nem folytatnám.

Nagyon régóta foglalkoztat a gondolat, s nem igazán értem, mások hogyan lépnek át ezen olyan könnyen, hogy a napi szinten elhasznált, elfogyasztott töménytelen mennyiségű méreganyag visszazúdul ránk a levegőn, a vízeken és a táplálékon keresztül. Elborzasztó, hogy anyáknak-apáknak, testvéreknek, férjeknek és feleségeknek nem jut eszébe, hogy megmérgezik szeretteiket.

Ezen közben országunk - világunk vezetői még mindig azt harsogják, hogy akkor vannak rendben a dolgok, ha a népesség nő (minden plusz fő egy plusz fogyasztó is), ha a nemzeti jövedelem nő.

Én örülök, hogy ilyen könyvek is íródnak, bár minél többen olvasnák és gondolkodnának el azon, amit mondani akar, még akkor is, ha egy könyv csak egyetlen ember véleményét, tudását és tapasztalait adhatja közre.

Még egyszer üdvözölnék mindenkit, aki elolvassa a hasonló könyveket, s el is mer gondolkodni rajtuk.

Lipcsei Éva


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta