A blogomban vannak élménybeszámolós, mesélős posztok, és vannak „gondolkodós” posztok. Ez utóbbiak híradások arról, hogy egy adott témában hol tartok épp most túl (és valószínűleg innen) sok évnyi töprengésen, tépelődésen. E posztok írásába többnyire nagyon sok munkát fektetek, mind időben, mind energiában (gondolatot és érzelmet egyaránt), mert azt szeretném, hogy azokat a gondolataimat, amelyek aggasztanak vagy épp örömet okoznak, érthetően tudjam megosztani. Azért, mert az érzéseimmel nem szeretek egyedül maradni. A közös aggódás elviselhetőbb számomra, a közös öröm felemelőbb számomra.

Akkor, amikor épp írok egy ilyen gondolkodós, elemző posztot, feszültség van bennem, gyakorta pattanásig feszült vagyok. Szeretnék valami nagyon jót létrehozni, valami maradandót, valamit, ami igazán igényes, ami legalább olyan fontossá tud válni az olvasónak, mint nekem, aki írom. Ha fogalmazás közben találok egy olyan példát vagy hasonlatot, amely számomra érthetőbbé, átláthatóbbá teszi a problémát, örülök és kicsit megkönynebbülök, és reménykedem, hogy aki majd olvassa, az tud majd velem osztozni a megértés örömében. Kapkodva írok, mert szeretnék nagyon sok mindent elmondani (ezért is marad a posztjaimban sok elütés), de időnként hosszú szüneteket tartva, mert hosszasan keresgélem a megfelelő kifejezést, amelyről úgy gondolom, hogy a legmegfelelőbben adja vissza, ami a fejemben kavarog. Amikor végül kiválasztok egy igét, egy melléknevet, akkor egy pillanatra ismét felszabadultabb vagyok, aztán visszaolvasok pár sort, és rájövök, hogy az egész szöveget át kéne szerkeszteni, mert elfog a félelem, hogy aki olvassa, mégsem fogja kihallani azt, amit pedig oly nagyon szerettem volna beleadni...

Aztán elkészülök, és útjára bocsátom a szöveget, amely immár egy darab belőlem, a lelkemből, az életemből, a sorsomból, a múltamból és (alkalmasint) a jövőmből – és amely az interneten virtuálisan többmilliárd (de facto néhány tucat) ember reakciójának lesz kitéve: vagy elolvassák, vagy nem; ha elolvassák, akkor vagy azt hallják ki belőle, amit szerettem volna közölni, vagy nem; lehet, hogy meghatódnak és fellelkesülnek rajta, lehet, hogy bosszankodnak miatta, lehet, hogy nyugtalanság keletkezik bennük, és lehet, hogy megnyugodnak. De lehet, hogy a domináns érzésük az unalom lesz vagy a csalódottság. Elképzelhető, hogy elolvasván az adott posztot, semmi különöset nem fognak érezni...

Ezt a mantrát pörgetem magamban; nézegetem időnként a számlálót, hogy hányan olvasták vajon, amit írtam, próbálom kitalálni, kik lehettek azok; nézegetem és a blogon eltöltött időt, és ha azt látom, hogy egyik vagy másik látogató nem húsz-harminc másodperceket meg egy perceket töltött itt, hanem mondjuk nyolcat, akkor azt mindig ünnepként élem meg. Aztán jön egy értesítő e-mail arról, hogy valaki kommentelt... (Már amikor. Ma valamiért órák óta nem kapok értesítést az új kommentekről, emiatt frusztrált vagyok és tehetetlennek érzem magam.)

És elfog a szorongás, hogy jaj, vajon mit írtak... Kapok-e visszajelzést arról, hogy amit mondani akartam, az valóban célba ért? Megosztja-e valaki az örömét vagy bánatát? Kapok-e olyan bírálatot, amelyből megtudom azt, hogy a bíráló megértette a mondanivalóm egészét – vagy olyan bírálat jön, amely a posztban levő – mondjuk így: – tíz kilónyi gondolatból csupán három dekára reagál? És mi van, ha épp olyan háromra, amely kicsit sem tartozik a mondandóm lényegéhez?

Örülök az elismerésnek és örülök a bírálatnak. De mindkettőnek csak akkor tudok örülni, ha azok nem az utóbbi kategóriából kerülnek ki. Amikor olyan dicséretet, bírálatot (vagy éppen értő továbbkérdezést) kapok, amely egyértelművé teszi, hogy valaki ténylegesen elolvasta, amit írtam, és az életre kelt benne (így vagy amúgy), akkor képes vagyok eufóriát is megélni. (Akkor is, ha valaki épp ellenvéleményének ad hangot vagy rámutat egy következetlenségemre.) Ilyenkor megesik, hogy egy csapásra szertefoszlik az aktuális téli depresszióm, az öngyilkos, nihilista hangulatom, és fél perc alatt éveket fiatalodok.

Van olyan azonban, hogy nem érkezik visszajelzés. Se szóban, se kommentben, se privát e-mailben. Vagy ami hasonló: olyan visszajelzés jön csak, ami (ahogy már utaltam rá két bekezdéssel feljebb) nem arra reagál, amit én a lényegnek tartok, hanem vagy olyasmire, amit eszem ágában nem volt mondani, vagy valami (szerintem) marginális momentumra, mondjuk egy többszörösen összetett mondatból egy nem elég körültekintően megválaszott minőségjelzőre.

Ilyenkor is kavarognak az érzéseim, és ennek megértéséhez szükséges tudni, hogy noha 10 éves koromtól publikáltam rendszeresen mindenféle lapokban, folyóiratokban, az utóbbi években a publikálásom egyetlen tényleges fóruma az internet, pontosabban a jelen blog, az önkifejezésemnek gyakorlatilag egyetlen megnyilvánulási műfaja a blogbejegyzés. Akadémikus és felesleges kérdés, hogy ez jó-e vagy sem: jelenleg ez van. A blogom (plusz a mailboxom) vált gyakorlatilag az egyetlen referenciaközegemmé: itt osztom meg, ami nyomaszt, itt örülök és itt sírok, itt írom ki magamból a kérdő mondatokat, és itt kap nyilvánosságot az a látszólag temérdek, valójában alig egy-két(!) olyan gondolat, amiről azt hiszem, hogy biztos vagyok benne.

Szóval amikor visszajelzések nincsenek, ill. vannak, csak éppen, ahogy fent próbáltam körülírni, számomra nem releváns visszajelzések – akkor az említett kavargó érzések közül a legdominánsabb: a magány, pontosabban a magányban való szorongás. Ha ez kiteljesedik (és az irreleváns kommentek számával négyzetesen növekszik), akkor elhatalmasodik rajtam a csalódottság, a szomorúság, mert kielégítetlen marad az a szükségletem, hogy ami számomra fontos, az másnak is fontos legyen, hogy – amint írtam valahol az elején – társam legyen az örömben és társam legyen az aggódásban.

   – Egyszerre ennyi mindent nem érezhet valaki, mert felrobbanna.
   – Csak azért, mert te egy teáskanál érzelmi színvonalán állsz, nem kell másokról is ezt feltételezned – válaszolta gonoszul Hermione, és megint kézbe vette pennáját.

Kivételesen ennél a posztnál nincs kommentelési lehetőség. Bocs.

Címkék: Hüjeblogger, Pszicho, Virtuál

---