A toleranciáról és a tűrhetetlenről
Ez a poszt is egy cleric-nek szánt válaszkommentnek indult... Idézni most nem idézek szó szerint; remélem, a kontextusból kiderül, miről is van szó. A változatosság kedvéért arról, hogy hogyan látom a világot.
Először is: számos pofára esés után mind bizonyosabb vagyok abban, hogy az emberiség és/vagy az egyes ember fejlődését sokkal inkább a kérdő mondatok viszik előre, mint a kijelentők, ez utóbbiakon belül pedig sokkal inkább az állító mondatok, mint a tagadók. Valamire zsigerből nemet mondani, illetve ugyanarra rákérdezni és összefüggéseiben megérteni (vagy épp beismerni a megértésre tett kísérlet kudarcát) – két küélön világ, két külön univerzum.
Szeretném megmutatni, hogy én milyen különbséget látok a között a két állítás között, hogy „mindent tolerálni” és hogy „mindent jónak tartani”. Abból, amit cleric ír, én aggodalmat hallok ki arra nézve, hogy amennyiben a világon kritika nélkül mindent, de mindent jónak tartunk, akkor hová jut a világ. Ebben az aggodalomban tudok osztozni. Már csak azért is, mert eszem ágában sincs a világon „mindent, de mindent jónak tartani”.
De rossznak sem.
Egyre inkább eljutok arra a meggyőződésre, hogy a „jó–rossz” felosztás nem hatékony, nem előrevivő csoportosítás a világ jelenségei között való eligazodáshoz. Kicsinek és tudatlannak tartom magam (és mellesleg mindenki mást is, de ez más lapra tartozik) ahhoz, hogy dolgokat, embereket, viselkedéseket kategorikusan jónak vagy rossznak minősítsek. Ebből számomra egyenesen adódik, hogy a világnak, az embereknek és magamnak akkor teszem a legjobbat, ha mindent „tolerálok” – értsd: élni hagyok. (Ez mellesleg explicite biblikus attitűd, lásd Jézus példabeszédét a búzáról meg a konkolyról.) Egyszerűen nem vagyok azon tudás birtokában, hogy ki éljen és ki pusztuljon el. És civilizációnk történelmének szomorú, de bajosan vitatható tapasztalata, hogy akik azt hitték, birtokában vannak e tudásnak, és ennek alapján semmisítettek meg embereket (dolgokat, kultúrákat, szokásokat, közösségeket, könyveket, gondolatokat stb.) – azokról utólag bebizonyosodik, hogy (eufemisztikusan fogalmazva) elhamarkodottan döntöttek.
Szeretném azonban nem elmismásolni azt, hogy ízlésem, preferenciám, világnézetem, értékrendem természetesen (és a fent írtakkal egyáltalán nem ellentétesen) van. Vannak zsigeri reakcióim is. Vannak a világnak olyan jelenségei, amelyeket, ha megtapasztalok, undort, szorongást vagy tehetetlenséget érzek. E jelenségekkel nyilvánvalóan nem tudok (korrektebben szólva: nem akarok) azonosulni. Vannak aggodalmaim bőségesen azzal kapcsolatban, hogy merre tart a világ: erről lásd mondjuk a blogom jobb oldalán a Világ+ember címkét (amelyet a jelen poszt is visel). E preferenciák és aggodalmak azonban mind kevésbé indítanak arra, hogy bizonyos dolgokra nemet mondjak, és mindinkább affelé terelnek, hogy új, ismeretlen dolgokat keressek, amelyekre igent tudok mondani (értelemszerűleg szemben azokkal, amelyekre nem tudok).
Ebből az egész katyvaszból paradox módon, de értelemszerűen (legalábbis remélem, hogy értelemszerűen) kiviláglik egyetlen kivétel arra nézve, hogy mi az, amit soha és semmilyen körülmények között nem tudok (továbbra is korrektebben szólva: nem akarok) tolerálni: ez pedig az intolerancia. Ismét csak Ecóra hivatkozom:
A vándorlásról, a toleranciáról és arról, amit nem tűrhetünk című írásában Eco a tolerancia paradoxonával kapcsolatban is véleményt nyilvánít. Nem fél kimondani, hogy vannak tűrhetetlen dolgok: vannak az intoleranciának olyan esetei, melyeket nem lehet elfogadni, mert különben saját identitásunkat kérdőjelezzük meg. Hogy melyek ezek, azt nekünk kell eldönteni, mert egész egyszerűen ezt követeli felelősségünk vállalása. – írja az ÉS-ben Kelemen János.
Az én saját, 38 éve íródó (és folyamatosan újraíródó) szótáramban az intolerancia és a fasizmus szavak nagyon közel találhatók egymáshoz, bár azt nem tudnám hirtelen megmondani, hogy melyik részhalmaza a másiknak. Cleric visszautasítja, hogy fasisztának nevezzem. Szeretném egyértelművé tenni: nem őt neveztem fasisztának. Ez olyan címkézés volna, amit nem vállalok be. Én egy gondolatra, egy megnyilvánulásra – ha tetszik: egy mémre – mutattam rá, amely eleget tesz azon követelményeknek, amelyek alapján valami (egy gondolat, egy megnyilvánulás, egy mém) fasisztának tekinthető. Ilyen mémek ezrével keringenek a körülöttünk lévő világban, és nem virít rajtuk elrettentően hatalmas horogkereszt. Épp ezért kivétel nélkül valamennyiünkkel előfordulhat (velem is fordult már elő!), hogy ilyen-olyan élethelyzetben szimpatizálni kezdünk olyan gondolatokkal, megoldásokkal, megközelítésekkel, amelyek utóbb, ha rendszerben szemléljük őket, fasisztának bizonyulnak. Ilyenkor a hatékony megoldás (szerintem) nem az, hogy letagadjuk, átírjuk, relativizáljuk ezt a tényt. Nem is az, hogy szemen köpjük magunkat vagy bűntudatosan bebújunk a sarokba. A felnőtt és felelős megoldás (továbbra is: szerintem) az, ha ilyene setben megfogalmazzuk a történtek tanulságát, és hajlandóak vagyunk újragondolni valamit, amiben adott esetben évekig vagy évtizedekig biztosak voltunk. (Nota bene: az újragondolás letiltása ugyancsak az ősfasizmus egyik ismérve.)
Címkék: Világ+ember