Munka és munkahely
Érdekes: többen azt hallják ki az írásaimból, hgy utálom a munkámat. Valaki a minap azt írta nekem: „sajnálom, hogy kihasználnak a munkahelyeden.” Sokadik visszaigazolása ez számomra annak, hogy az emberek nem a tényekre reagálnak, hanem a tényekről kialakított saját elképzeléseikre.
A munkahelyemmel kapcsolatban semmi olyat nem írtam, hogy utálnám, hogy elegem lenne belőle. Fel se merült bennem soha a gondalata, hogy kihasználnának. Igen, volt olyan munkahelyem, ahol kihasználtak, de ez nem az. Arról írtam többször, hogy a tényleges munkám melletti programozással borzasztó sokat dolgozom, hogy leterhel, hogy kimerít. De erre senki nem kényszerített, ezt senki nem várja el tőlem: abszolút szuverén döntés volt részemről, hogy egy kritikus helyzetben magamra vettem a megoldás terhét.
Szeretem ezt a munkahelyet: mind a napi munkámat, mind a bónuszként bevállalt programozást. Szeretnek engem, megbecsülnek. A „normális” munkám általában nem nyom agyon: kényelmesen el tudom végezni az aránylag rugalmasan kezelt munkaidőmben, és közben bőséges blogolásra is futja. A főnököm pedig nem azt várja el, hogy a dolgozás látszatát keltsem, hanem hogy a munka el legyen végezve. Ha véletlenül úgy járkál az irodában, hogy a monitorom beleesik a látószögébe, és én épp golyókra lövöldözöm, nem kell kínosan-gyorsan átkattintanom egy másik ablakba. Abszolút nem zavarja, ha mással vagyok elfoglalva munkaidőben, mert tudja, hogy a munkámat megcsinálom (többnyire jól), munkaidőben vagy azon kívül. Szóval nagyjából felnőttként vagyok kezelve.
Tud mindenki a melegségemről is: ha a nyári szabadság jön szóba, nem kell titokzatos „haverokról” és nemlétező „barátnőről” hazudoznom. Ismerik és kedvelik Tomit.
Tényleg jól érzem magam itt, és bánatos lennék, sőt szoronganék, ha máshova kéne mennem dolgozni.
Az, hogy most írom ezt a programot – hát igen, rengeteget kivesz belőlem és elvesz a szabadidőmből. De ismétlem: saját döntés alapján csinálom, ráadásul: szívesen. Mivel nem vagyok programozó, sőt, alapjában véve elég technofób ember vagyok, kifejezett sikerélményt jelent számomra minden új megoldás, egy-egy esztétikusan kialakított, jól működő párbeszédpanl megalkotása, egy bonyolult logikai szerkezet szabatos lekódolása. Örülök ezeknk, és büszke vagyok rájuk.
Tegnapelőtt azt írtam a programról: kiderült róla, hogy „pont a lényegét tekintve van benne egy hatalmas lyuk, és az egész koncepcióját újra kell gondolni”. Az újragondolás megtörtént, és ez hihetetlenül jó érzés. A lyuk még mindig ott van a programban, de ez már csak idő kérdése. Tegnap alig írtam programkódot, ellenben bő két és fél órát elpöcsöltem egy logikai elágazás felrajzolásával. Gyönyörű ágrajzot készítettem, amely nyolc szintes mélységben vizsgál egy helyzetet, hogy aztán megszülessen a válasz: mit is kell csinálni. Ez azt jelenti, hogy egy adott helyzetet a program úgy fog megvizsgálni: HA az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... ÉS az van, hogy... – AKKOR azt kell csinálni, hogy... Ez még nem programozás, mert ezt a gonolatmenetet át kell majd rakni programkódba – de az már voltaképpen aprómunka lesz. A nagy teher, ami valóban nyomasztott, az az volt, hogy ezt az elágazásrendszert szabatosan tisztázzam, elsősorban önmagam számára. És amikor kész lettem vele, bár égett a szemem, ordítani tudtam volna a gyönyörtől.
Mondhatnám: flówá tettem magam.
Azt hiszem, ha valaki ezt elmondhatja a munkájáról, arra minden kimerültsége ellenére se lehet ráfogni azt, hogy szar helyen dolgozik.
És kaptam még egy felhívást keringőre: egy következő posztban majd leírom, hogy mit tudok és gondolok a „regressziós hipnózisról”.
Címkék: Felmutatható, Kapcsolatok