Majdnem kész a program. Ez azt jelenti, hogy nekem már gyakorlatilag nincs vele dolgom, a maradék munkát (egy két kódrész megírása és az egész projekt ellenőrzése és javítása) már Zsolt fogja megcsinálni (aki egyébként a rendszergazdánk, és akit lassan tíz éve ismerek; tőle tanultam mindazt, amit programozásból tudok). Rám még a súgó szövegének a megírása vár, ami szintén nem kispályás ügy; terjedelmét tekintve egy kisebb könyv lesz, de ez már ráér. Az irodában a program fut a gépeken, lehet használni – hogy mikor lesz aztán annyira piacképes, túl minden felcicomázáson, hogy neki lehet állni eladni más irodáknak, az már egy következő kérdés. A lényeg, hogy a gép forog, én meg pihenek. A mai nappal kitört a bő két hét szabadság.

Itthon vagyok és leszek, és terveim szerint nem csinálok semmi hasznosat és fontosat. Azt remélem, hogy aludni fogok meg olvasni meg enni, esetleg lmászkálok sétálni vagy moziba – szóval pihenek, egyedül, és nem igazán tudom, hogy utoljára mikor fordult velem elő ilyesmi. Tomi bőszen dolgozik ugyanis, a (most már mondhatni:) szokásos hévízi téli nyaralásunk (amelynek a helyszíne ezúttal Sárvár lesz) átcsúszik március elejére.

Semmiképpen nem akarom, hogy feledésbe menjen: hétfőn végre átvettem a Tomitól kapott karácsonyi ajándékomat. Ez pedig nem volt más, mint egy cirkuszi előadás. Tomi eredeti elképzelése az volt, hogy „cirkusz, csak úgy” de aztán úgy szerveződött meg a dolog, hogy véletlenül pont a 7. Nemzetközi Cirkuszfesztivál döntőjére (úgy is, mint gálaműsorára) mentünk el – vagyis a legjobbak közül válogatottak közül is a legjobbakra. Hát, mit mondjak... Nem emlékszem, hogy valaha is történt volna velem olyan, bármilyen előadáson is, hogy felállva tapsoljak. Most megtörtént. Lenyűgöző volt nézni, hogy elvileg hozzám hasonló, halandó emberek mit képesek kihozni a saját testük és a természeti törvények összjátékából. És miközben 20 méter magasban, 720 fokban csavarták ki magukat, azon gondolkodtam, hogy nekem hellyel-közzel már az erőfeszítés, hogy lehajoljak bekötni a cipőfűzőmet. Egy-egy különösen hajmeresztő ugrabugrálásnál pedig érdekes volt reflektálnom önmagamra, amint épp teljes regresszióba kerülök, visszafojtom a lélegzetvételemet, és a szókincsem beszűkül annyira, hogy „húbazmeg, húbazmeg”. Ezzel ellentétben olyan is történt velem, ami szeirntem utoljára gyerekkoromban: hosszú perceken keresztül teljes felszabadultsággal, tele szájjal tudtam hahotázni egy amerikai komikus mókázásán. Egyszerű volt, amit csinált, és zseniális. Szerintem.

Közben persze eszembe jutott a történet a depressziós emberről, aki fölkeresi az orvost, és elmondja, hogy teljesen örömtelen az élete, semmi boldogságot nem talál. Az orvos próbálkozik a lelkére beszélni, de nem tud semmi okosat mondani. Végül így szól:

   – Uram, most már csak egy dolgot tudok önnek tanácsolni. Napok óta itt van egy cirkusz a város határában. És az előadás része egy fergeteges bohócszám: mindenkitől azt hallom, hogy az a bohóc annyira lenyűgöző, és olyan úgy meg tudja kacagtatni az embereket, hogy még a haalott is feltámad tőle. Nézze meg, és ha ő nem vidítja fel magát, akkor semmi! – Mire a beteg bánatosan így szól:

   – Doktor úr, nálam ez a terápia nem fog működni. Én vagyok az a bohóc.

Azt hiszem, kevés szívszorítóbb történetet ismerek, mint ez, s amint mondtam, eszembe jutott előadás közben. De az illúzió tökéletes volt, és nem adtam át magam a filozofálásnak, hanem megmaradtam gyereknek.

Az ajándék része volt az is, ami a cirkuszhoz – gyerekkor emlékeim alapján – kötelezően hozzátartozik: a szünetben perec és málnaszörp. Igaz, hogy tempora mutantur, s a málnaszörp már nem műanyagpohárban volt, hanem fél literes palackban, és az volt ráírva, hogy „Kinley gyömbér” – de attól az még igenis málnaszörp volt. Aki kételkedik vagy nem érti, hogy lehet ez, olvassa el a Fecskék és Fruskák sorozat köteteit. Vagy valami dogmatikai tanulmányt a transzszubsztanciációról.

A cirkusz élményét nekem fűszerezték a saját ilyen-olyan emlékeim és háttérismereteim. Borzongató volt végiggondolni, hogy most, 2008-ban ugyanabban a cirkuszban ülök, amelynek porondján hajdan az a – több mint húsz éve meghalt – Rodolfó lopta el egy perc alatt vagy hatszor a néző tárcáját és fésűjét (a többi néző fékezhetetlen röhögése közepette), akiről tudom, hogy rengeteget tett az artisták művészként való elfogadtatásáért; aki Rákosi előtt is bűvészkedett, és egyszer a képébe vágta, hogy márpedig szerinte igenis van Isten, de ő nem akarja Rákosi elvtársat megtéríteni, viszont Rákosi elvtárs is szíveskedjen őt békén hagyni (és mindezt túlélte); aki korábban Karády Katalinnal együtt haknizta végig az országot; aki még korábban zsidó munkaszolgálatosként bűvészkedett a fogolytársainak és fogvatartóinak egyaránt; akiből úgy lett bűvész, hogy csóró pesti utcagyerekként kihúzott egy fuldoklót a Dunából, akiről kiderült, hogy egy kínai mutatványos, és az hálából megtanította egy trükkre – és akit gyerekként idején megadatott, igaz, hogy teljesen felszínesen, mégis személyesen ismernem. A most már évek óta a pincében őrzött bűvészkellékeim között két olyan kártyatrükk rekvizítumai is ott vannak, amelyeket hajdan a már nyugdíjas Rodolfó mutatott meg és ajándékozott nekem... És ahogy néztem most az artistákat, felötlött bennem mindez: emlékek és olvasmányélmények, és egy kicsit odaképzeltem a porondra azt az embert, akinek a neve Magyarországon tán még mindig egyet jelent azal a szóval, hogy „bűvész”...

Címkék: Emlék, Humor, Nyaralás, Ünnep

---