Szellem per négyzetméter – mi az?

A szakállas vicc megfejtése: lidércnyomás. (A linkre kattintva az azonos című, a jelen poszt témájához kicsit sem kapcsolódó rövid írásom olvasható.)

Szóval összességében: „Köszönjük néked, Sárvár” – de amíg ezen összegzésig eljutottunk, csaknem kihullott a csaknem megőszült hajunk.

Azzal kezdődött, hogy Tomi betegsége folytatódott. Szerda este hazajött (taxival, mert nemigen volt BKV-képes állapotban, nekem meg a vezetési rutinom nem terjed odáig, hogy Bercikével egyedül menjek keresztül Budapesten). Hazajött, lázas volt, de azért annyira nem, hogy kapásból lefújjuk a csütörtökre tervezett indulást, csak annyira, hogy végigbizonytalankodjuk az estét, hogy akor mi az ördögöt tegyünk. Nekem, ugye, a túlfeszített programozósdi után volt ugyan két hét pihi (amelynek jó része felsőlégúti diszfunkciókkal elegy depresszióval telt), Tominak azonban tavaly nyár óta folyamatosan krregett a verkli (megszakítva a karácsonyra eső beteségével), és nagyjából november óta egyedül az tartotta benne a lelket, hogy év elején majd valamikor megyünk nyaralni. A szokott 3-4 napos télközepi vagy -végi, termálvizes nyaralásra.

Három év hévizelés után újítottunk, és Sárvárt pécéztük ki, ahol utoljára bő húsz éve fordultam, meg, amikor a Diákköltők, Diákírók Országos Fesztiválján vettem részt (és kaptam első díjat vers kategóriában, de ez most más lapra tartozik). A szállást jó előre lefoglaltuk, de a nálunk lévő irodai felfordulás, a programozás, valamint Tomi vizsgái miatt januárból március lett. Sebaj: úgy döntöttünk, hogy ezt kapjuk magunktól a 7. évfordulónkra.

És akkor itt vagyunk indulás előtt pár órával, és azon tanakodunk, hogy tudunk-e menni vagy sem. A termálozós nyaralások fókuszában (meglepő módon) a termálvíz áll, valamint a szauna – lázas betegségnél és gyulladásnál mindkettő kontraindikált. Basszus. Na jó, abban maradtunk, hogy másnap (csütörtök) reggel eldől, hogy van Tomi. Lefeküdtünk – én meg egyszer csak azt vettem észre, hogy hideg van. Mi a manó, leállt volna a fűtés? Aztán egyre jobban fáztam... Meg még jobban... Alig tudtam kiverekedni magam az ágyból egy hosszú ujjú pizsamáért meg plusz pokrócért. Valahogy sikerült, de így is vacogott a fogam a paplan alatt... Ezt követte a nemalvás: hosszasan vitatkoztam valakikkel, valahol, számomra is gyöngének tűnő érvekkel próbáltam vehemensen meggyőzni a másikat... Szóval az volt, hogy „Trelleborg felé fut egy fél fekete eb”. Két és fél óra forgolódás után fölkeltem pisilni, közben megmértem a lázamat (jó kis tevékenységkombináció, tessék kipróbálni!); 38,6 volt. Aztán beájultam az ágyba, és reggel arra ébredtem, hogy semmi bajom; máig nem tudom, mitől szökött fel a lázam.

Abban maradtunk végül, hogy elindulunk. Tomi vezetett, épp hogy csak hőemelkedése volt. Berámoltunk Bercikébe, és az Egérútról épp ráfordultunk volna a sztrádára, amikor Bercike elkezdett köhögni meg rázkódni, és azt mondta, hogy ő bizony most inkább pihenne egy kicsit. Ez kb. délután fél egykor történt. Nem akarom részletezni: borzalmas két és fél órát töltöttünk a hideg kocsiban, valahol Budaörs és a préri között. Kijött helyszínre egy autószerelő, aki magabiztosan mondta, hogy pillanatok alatt meglesz a javítás, mehetünk tovább nyugodtan... Aztán már nem volt annyira magabiztos... Aztán hívott egy trailert, és Bercikét bevitték az autókórházba, mi meg álltunk hülyén, hogy akor most mi van, kérem szépen, mi Sárvárra szerettünk volna menni, pihenni, kikapcsolódni, jaj nekünk, mi lesz velünk, mi lesz Bercikével... Szörnyű volt.

Úgy terveztük, hogy 3-ra odaérünk. Ehhez képest a délután 5-ös vonattal indultunk el, és valamikor este 9 körülre érkeztünk meg, viharverten, elcsigázva, lázakkal meg köhögésekkel. Bercikének, mint kiderült, bedöglött az egyik trafója (ugye van olyanja a kocsinak, nem írok hülyeséget?), és a csere a szereléssel együtt, mint ma végre kiderült, 30 ezer forint, soron kívül. Aminek végeredményben nagyon örülünk, mert csütörtökön még 45-öt jósoltak. A másik, amiért nem győzök hálás lenni, hogy a defekt ott történt, ahol történt. Ha kétszáz méterrel arrébb (a sztrádán), vagy még később történik ugyanez, akkor... a hideg veríték még most is kiver, ha végiggondolom. Egész biztos, hogy aznap nem érünk oda Sárvárra. Egyébként a poszt írásának ezen pontján ért haza Tomi Bercikével, végre.

Na, a lényeg az, hogy odaértünk, és végeredményben sikerült pihennünk. Szaunáztam minden mennyiségben. Tomi is, de ő nem minden mennyiségben, mert folyamatosan küzdött azzal, hogy most épp lázas-e vagy sem. A szaunázási ismereteim bővültek azzal, hogy léteznek ún. különleges felöntések is. Nem a garatra, hanem a kövekre. A szaunamester finom aromákat kever a vízhez, és a bent ülő vendégek pofájába célirányos törölközőcsapkodással áramoltatja a forró levegőt. Emellett pedig lehet mindenféle kunsztokat csinálni: nekem a kedvencem a sós-mézes felöntés volt. Ez nem azt jelenti, hogy a kőre sót és mézet öntenek, hanem azt, hogy az izzadt embereknek tengeri sót kínálnak körbe, amivel alaposan bedörzsölik a testüket, majd pár perc (és újabb hőhullámok) után mézet kap a vendég, hogy azzal kenje be magát. A hatás frenetikus: a bőröm olyan sima és puha lett, mint a babapopsi.

A sárvári fürdő ún. Szauna-világa amúgy fürdőruha nélküli tér: az emberek vagy lepedőbe csavarva, vagy Ádám-, ill. Éva-kosztümben flangálnak a szaunák, merülőmedencék, aromakabinok, nyugágyak és zuhanyok között. A házirendben persze benne van, hogy erkölcstelen viselkedés nem megengedett – de hát istenem, az, hogy kinél hol kezdődnek és hol végződnek az erkölcs határai, az nagyon egyénre szabott. Az egyik aromakabinban például (ez egy hangulatos kis kamra, mozaikkal kikövezve) kiválóan lehetett látni az üvegajtón keresztül, hogy egy fiatal lány annak rendje s módja szerint leszopta a barátját. A látványnak a fél szauna csodájára járt – ehhez csak annyit keleltt tenni, hogy az ember megfelelően lassan sétáljon el a zuhany irányában. Aztán amikor egy öreg bácsi már vagy harmadszor sétált arra, a pasi őrjöngve kirobbant a fülkéből, hogy mégis, mi a kurva anyját képzel ez a vén kéjenc, és ha még egyszer elmegy az ajtó előtt, akkor... (a fenyegetés konkrét tartalmára nem emlékszem). Neki, úgy látszik, ezen a ponton húzódott az erkölcs határa.

A Hotel VitalMed egyébként minden dicséretet megérdemel. Nagyon hangulatos, kényelmes, a személyzet segítőkészsége pedig mintaszerű. Egyetlen gond van a szállással: az étkezés. Az étkezést ugyanis nem a VitalMed biztosítja, hanem a szállóval kvázi egybe épített Park Inn Hotel étterme. Erre az egyetlen adekvát jelző: kritikán aluli. Azt még egy negyedosztályú pesti kifőzdében is rosszul tűröm, ha langyos levest és félig nyers krumplit szolgálnak fel, de egy négycsillagos szálloda éttermében egyszerűen botrány.

A sok termálvízben való pancsolás egyébként minden bizonnyal nagyon jót tett az egészségünknek. Tényleg sikerült – mindent egybe vetve – jót pihennünk. A dolog pikantériája, hogy épp egy termálszállóban kell lennem ahhoz, hogy megfájduljon a jobb térdem. Néha diszkréten felordítok, máskor csak sajog. De nem tud nem eszembe jutni az ősi vicc, miszerint két úriember beszélget a gyógyvízben:

   – Mondja, jó ez a víz reumára?
   – Hogyne lenne jó?! Én is ettől kaptam!

Címkék: Brühühü, Humor, Nyaralás, Panaszkönyv, Szomatik, Vendéglátás

---