Tegnap megígértem: íme, az a régi-régi írásom, amit Dávid Ibolyának is továbbküldtem. Az előzmények már a múlt ködébe vesztek. Emlékeztetőül ennyit:

2003. december 24-én a Tilos Rádió éjszakai élő adásában egy „Barangó” művésznevű, bebaszott műsorvezető azt találta mondani: „kiirtanám az összes keresztényt”. A műsorvezető társai abban a pillanatban teljes egyértelműséggel elhatárolódtak kollégájuktól. A rádió vezetése bocsánatot kért. Barangót kirúgták. Azonban ez kevésnek bizonyult: Isten Országának Magyarországra kihelyezett szervezeti egységében elszabadult a pokol. Össznépi volt a felháborodás. Új keresztényüldözésről jajveszékeltek minden fórumon. Az ORTT egy hónapos kussra ítélte a Tilos Rádiót. Továbbá a kereszténység védelmében – és a parázsló bosszúszomj jegyében – tüntetést szerveztek, amelynek keretében sor került egy izraeli zászló elégetésére is.

Egy darabig vártam, hogy majd csak előáll valami főállású keresztény, és megemlít az ország nyilvánossága előtt olyan szavakat, mint „Jézus”, „hegyi beszéd”, „ellenségszeretet” vagy „megbocsátás” – de erre nem ekrült sor.

Ekkor írtam az alábbi cikket.

A keresztényüldözés szükségszerűsége

A bármely csoport kiirtására való felszólítást a társadalomnak elemi kötelessége megakadályozni, ha pedig mégis megtörtént, a megismétlődésnek gátat vetni. Az élethez való jog (legalábbis emberi lépték szerint, nem ontológiai mélységben) elidegeníthetetlen, és világnézeti különbség miatt bárkitől elvitatni azt: elfogadhatatlan. Ez evidens, és erre több szót vesztegetni már aktuálpolitika. Talán kevésbé evidens, de ugyanilyen elidegeníthetetlen jog a véleményalkotás, sőt a vélemény kommunikálásának szabadsága is, mindaddig, amíg ez nem sérti mások szabad véleménynyilvánítását vagy egyéb emberi jogait.

Nem tisztem megítélni, hogy a „kiirtanám az összes keresztényt” mondat milyen jogi tényállást merít ki. (Azt hiszem, a „taplóság” fogalmát a magyar jogrendszer nem ismeri.) Ugyanakkor általános iskola alsó tagozati tanulmányaim alapján erősen rémlik, hogy ez a mondat kijelentő, nem pedig felszólító. „Én ezt gondolom, teszem, akarom”, nem pedig „Ti csináljátok azt, hogy”. Kétségtelen, hogy egy kijelentő mondat is implikálhat felszólítást. Ha a fenti mondat egy hadvezér, egy diktátor, egy pártvezető szájából hangzik el, abban van felszólító erő. Ha ugyanezt egy frusztrált és berúgott műsorvezető mondja szenteste egy rétegrádió élő adásában, amelyet az adott időpontban valószínűleg nem sokkal több ember hallgat, mint ahányan a stúdióban ülnek — az nem uszítás, nem hadüzenet, nem keresztényüldözés, hanem valami, ami másodsorban gusztustalan, elsősorban azonban leginkább szánalmas.

Nem emlékszem arra, hogy Magyarországon történt-e korábban olyan, hogy egy műsorvezetőt a tőle elhangzottakért azonnali hatállyal kirúgtak. Most megtörtént; a Tilos Rádió vezetősége pedig példaadó korrektséggel határolódott el az elhangzottaktól, és szögezte le józanul, kicsit sem „alternatív” módon maximális elvi egyet nem értését. E ponton az ügy mindannyiunk okulására befejezettnek tekinthető.

Lenne. Ha egy politikai vonal nem akarná ismételten kisajátítani magának a „keresztény” jelzőt, és nem akarna casus bellit csinálni a dologból. A rádió betiltására vonatkozó kezdeményezések, a vasárnapi tüntetés véleményem szerint olyan műbalhé, amelynek Jézus Krisztushoz semmi köze, ezzel szemben a kollektív felelősség (elfogadhatatlan) elvi alapján áll. Az eset mégis súlyos, mégpedig nem az elhangzott mondat vitán felüli bárdolatlansága miatt, hanem mert e megmozdulások nagyon is alkalmasak a (legalábbis népszavazási szinten) keresztény érzelmek felkavarására és befolyásolására.

Azt hiszem, a keresztény értelmiségnek erkölcsi kötelessége lenne felszólalni egy ilyen boszorkányüldözés ellen. Visszautasítani, hogy egy politikai csoport álljon neki aggódni a „szegény hívőkért”. Rávilágítani, hogy a keresztények elleni pogromoknak kicsit sincs reális esélyük a mai Magyarországon.

És – mindezek ellenére – emlékeztetni kellene hívőket és nem hívőket valamire, ami kívülről minden bizonnyal cinizmusnak tűnik, belülről azonban az üdvtörténet egyik legnagyobb hittitka tárul föl általa. E valami pedig Tertullianusnak, az óegyház egyik legjelentősebb teológusának szavaival így summázható: „A mártírok vére magvetés a keresztények számára” E mondat az egyház azon ősi és folyamatos tapasztalatára utal hogy az üldöztetés a kereszténységnek mindig is hasznára vált. És ez nemcsak az ókori Rómára igaz, hanem akár a francia felvilágosodás, akár a szocializmus alatti üldöztetésre. Szentek a legritkább esetben támadtak az egyház világi hatalmának és dicsőségének teljében.

A Krisztus-hitet eszközként felhasználók érdekes módon rendre elfelejtik idézni Jézus jövendölését: „Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak”. A kereszténység tudniillik olyan valóság, amelynek az elutasítás, a meg nem értés természetes, szükségszerű velejárója. A kereszténység bármely kor eltunyult társadalmában a botránkozás sziklája; ha nem az, ha a János apostol szóhasználata szerinti „világ” igent tud mondani rá — akkor az nem kereszténység. (Az egyszeri püspök mondta panaszosan: „Ahol Jézus megjelent, mindenhol forradalom tört ki. Ha én megjelenek valahol, teával kínálnak.”)

Jézus Krisztusba vetett hitünk alapján a keresztényüldözést radikálisan meg kell különböztetni bármely más csoport kirekesztésétől. Ha valakit származása, bőrszíne, életvezetése vagy világnézete alapján üldöznek, azt természetesen nem lehet tűrni. A kereszténység azonban nem világnézet vagy nemzeti hovatartozás. Nem lehet azt csupán evilági, társadalmi jelenségként értelmezni. A keresztény egzisztencia – valljuk – metafizikai állapot: a kinyilatkoztatás Krisztusban való beteljesedésének hordozója, az Isten Országának szentségi jele a világ számára. Az egyház Pál apostol szavai szerint (és tegyük hozzá: minden történelmi bűne dacára) „Krisztus teljessége”. Így bármely keresztényüldözés egyenes folytatása Krisztus megváltó kereszthalálának, vagyis a világ üdvözítésének.

Ha a világ fellép Krisztus követői ellen, az két dolgot jelenthet. Egyrészt jogos kritikát, amikor az egyház elvész a napi politika és az olcsó moralizálás mocsaraiban. Ilyenkor a hívő ember vagy közösség helyes válasza a bűnbánat és a megtérés, mert az igaz figyelmeztetés akkor is igaz figyelmeztetés, ha azt maga az ördög mondja. (Arról nem beszélve, hogy teljesen elavult teológiai nézet mindazt az ördög hatáskörébe utalni, ami formálisan nem keresztény eredetű.) Másrészt érheti támadás a keresztényeket a hitük, puszta létük miatt. E visszajelzéseket arra nézve, hogy az egyház valóban az evangélium útját járja, mindig hálás szívvel kell fogadni. Jézus mondta: „Boldogok vagytok, ha gyaláznak és üldöznek titeket, és minden rosszat rátok fognak énmiattam„.

Természetesen mindennek végső értelme csak a világ célba érkezésekor („utolsó ítélet”) ragyog fel átütő erővel. A megtámadott hívő ember reakciójára azonban addig is Jézus Krisztus példája az etalon. Amikor kihallgatása során a főpap szolgája felpofozta őt, Jézus hőzöngés, követelőzés és fenyegetés helyett szelíden ennyit mondott: „Ha rosszat szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha viszont nem, akkor miért ütsz engem? ” A kereszten pedig, ez közhely, nem átkozta meg gyilkosait, nem nyújtott be petíciót az Atyához a római birodalom vagy a zsidó főtanács betiltására, hanem megbocsátott nekik, holott kivégzőinek eszük ágában nem volt bűnbánatot tartani. A bűnbocsánat és az ellenségért való imádkozás feltétel nélküli, abszolút norma; ha van az igazi kereszténységnek egyértelmű ismérve, akkor ez az. Ez és nem egyházféltő feljelentések vagy köztereken felállított demonstratív keresztek.

Címkék: Emlék, Kopipészt, Politika, Vallás

---