Említettem a múltkor, hogy levelet írtam Dávid Ibolyának. Mint írtam: „jó négy-öt órán keresztül fogalmaztam, szívemet-lelkemet beleadva. Azt, hogy nem kaptam rá választ, eddig a hétvége, majd a koalíciós cirkusz számlájára írtam. Most már nem vagyok biztos abban, hogy levelem egyáltalán eljutott Dávid Ibolyához. Így jár, aki gyárilag naiv. Mindenesetre azért várok még pár napot, mielőtt azt a levelet is kirakom ide.”

(Aki egyébként kíváncsi az elnök asszony nekem (és mint kiderült, minden bizonnyal fűnek-fának) küldött csatolmányára, ide kattintva letöltheti .doc formátumban.)

Azóta eltelt csaknem egy hét; választ természetesen azóta sem kaptam. Most már nem is számítok rá. Dávid Ibolya nyilvánvalóan Fontos És Elfoglalt Ember; most olvasom az Indexen, hogy e percekben a Parlamentben épp a földön fekvő SZDSZ-t rugdalja. Ilyen felelősségteljes és halaszthatatlan elfoglaltságok közepette értelemszerűen nem juthat ideje olyan semmiségekre, hogy egyszerű állampolgárok, holmi emberek aggályaival foglalkozzon (főleg, ha az aggályoknak helyt adó levél nem kecsegtet MDF-szavazattal).

Semmi okát nem látom, hogy továbbiakban is magánlevélként kezeljem azt a szöveget, amelyet eredetileg annak szántam. Tessék, közpréda. És továbbra is lehet röhögni a naivitásomon.

Kedves Dávid Ibolya!

Egy éjszakán keresztül töprengtem a megszólításon, s végül a fenti mellett döntöttem. Nyilván tudnék én levelet írni egy „Tisztelt Elnök Asszony”-nak is, formálisat, diplomatikusat – és tökéletesen fölöslegeset. De egyrészt semmi indíttatásom nincs ilyesmire, másrészt erősen gyanítom, hogy ilyen jelelgű levelekből amúgy is túlkínálat van az Ön postafiókjában. Ez a levél nem nyílt levél: a magam nevében írom, senkit nem képviselek, s e műfajhoz (mint említettem, hosszas mérlegelés után) a személyes hangvételt tartom megfelelőnek, abban a reményben, hogy sem a megszólítást, sem a tartalmat nem tekinti személyeskedésnek vagy bizalmaskodásnak.

Hosszú lesz ez a levél. De úgy gondolom, hogy ha valakiről nyilvánosan leírom azokat a nagyon súlyos szavakat, hogy „nem az én emberem, nem is volt az, és valószínűleg soha nem is lesz”, és ő ennek ellenére megtisztel a válaszával, akkor tartozom annyival, hogy ezt a levegőben lebegő mondatot megpróbáljam személyes léptékűvé alakítani és kontextusba helyezni.

Korábban, több mint hat éve, már írtam Önnek egyszer levelet. Nyílt levél volt: be is linkeltem a tegnapi blogbejegyzésembe. Akkor Ön miniszter volt, én pedig a hazai (akkor egyetlen) keresztény-meleg közösség egyik vezetője. A levél emiatt mind a címzett, mind az aláíró társadalmi helyzetét szerepét illetően erősen kontaminált volt, ráadásul kampányidőszakban íródott. Ezért utólag azt valószínűsítem, hogy (amennyiben egyáltalán eljutott Önhöz), nemigen derült ki az Ön számára, hogy a levélben nem (csak) a mozgalmár/állampolgár szólítja meg a politikust/minisztert, hanem elsősorban a keresztény ember szólítja meg a keresztény embert. Azt, hogy ez nem derült ki, az Ön válaszából gyanítom, pontosabban válaszának hiányából. A személyes hit és a katolikus vallás kontextusában megfogalmazott soraimra ugyanis válaszként egy audienciát kaptam az Ön egyik helyettes államtitkárától. A nevére már nem emlékszem, csak a tényre, hogy az illető úr 2002 februárjában bő másfél órán keresztül magyarázta nekem vehemensen, hogy a Btk.-nak az a bizonyos 199. §-a, amelyet az Alkotmánybíróság fél évvel később azonnali hatállyal megsemmisített, miért jogszerű, miért problémamentes, miért vitán felül álló. Akkor sem értettem, azóta sem értem, hogy ez a találkozás kinek és mire volt jó, de az Alkotmánybíróság döntését követően utólag már kínosnak is érzem – nem a saját szerepemet illetően. (Ugye Ön is ismeri az „én kérek elnézést” fordulatot...)

Mindenesetre ez a 2002. februári történet nem segített abban, hogy a jobboldalról az évek során bennem kialakított képet árnyalja. E (jóllehet, sztereotíp) kép szerint a „keresztény konzervativizmus” formális, rideg, emberidegen alakzat, amely a Bibliát kizárólag arra használja, hogy fejbe kólintsa azt, akinek eltérő a véleménye vagy az életvitele. Kérem, értse jól: ezt egy olyan ember írja, aki soha életében nem volt egyetlen pártnak sem a tagja: aki nemcsak a focihoz nem ért (tényleg nem, annyira sem, mint Ön!), de a politikához, a joghoz és a gazdasághoz sem. Csak amolyan kutyaütő szinten, laikusként vakkantgatok ezekhez a témákhoz: egyszerű állampolgárként. Lehetőség szerint: emberként. Olyasvalakiként, aki nem gondolja magát sem az igazság letéteményesének, sem a két lábon járó erkölcsnek. Hiszek a három személyű egy-Istenben, hiszek a feltámadt Jézusban, és férfiként férfit szeretek. Ez van, így jött össze. Egy anekdota szerint valamikor a háború előtt (vagy már alatt?) körkérdést intéztek a pesti irodalmi élet jeles alakjaihoz: „Hol szeretne élni?” Heltai Jenő rövid válasza ez volt: „Pesten. Ha hagynának.” Valahogy így vagyok én is. A politikát csinálják a politikusok. Én szeretnék élni, dolgozni, szeretni és hinni – mindegyiket úgy, ahogy nekem adatott. És állampolgárként négyévente szeretném arra adni a szavazatomat, aki azt ígéri, hogy ebben támogatni fog. Nem pedig arra, aki (implicit vagy explicit) ígérete szerint a fizikai vagy erkölcsi megsemmisítésemet ígéri. Akár azzal, amit mond, akár azzal, amit nem mond.

Amit most Ön leírt Bayer Zsolttal kapcsolatban, az nagyon megérintett. Tüzet éreztem benne és szenvedélyt: valami olyasmit, amit a templomot megtisztító Jézus alakjában is látok. Valami mélyen emberit. Elolvastam a 2001-es összeállítást (amelynek egy része nem volt ismeretlen előttem; a 2002-es, Önhöz írt levelemben még hivatkoztam is a kennedys mondatára). Elolvastam, és az a véleményem, hogy KORREKT. Érti, kedves Ibolya, hogy mire gondolok? Korrekt. De nem találom (és annak idején sem találtam) benne azt a tüzet, azt a szenvedélyt, azt az emberi megérintettséget, amely a mostani levelében oly megindító volt számomra. Egy olyan mondatra, a szolidaritás ilyen jellegű megnyilvánulására, amit a blogomban kiemeltem az Ön írásából, 2001-ben, Tarlós István gyűlöletkeltő ámokfutása kapcsán olyan szükségem (szükségünk) lett volna, mint a szomjazónak egy korty vízre. És ezt a korty vizet Öntől nem kaptuk meg. Ezt lehet értelmezni ezerféleképpen, de a tény tény marad. (A szomjúság meg szomjúság.)

„Isten nem tesz különbséget ember és ember között. Ember sem tehet különbséget ember és ember között.” – E mondatot a személyesen jelen lenni nem tudó Donáth László üzente a 2001 nyarán az óbudai Fő téren demonstráló, kokárdát és rózsaszín háromszöget egyaránt viselő melegeknek és a velük szolidárist vállalóknak. A tömör üzenetet történetesen én mondtam el a tüntetésen. S közben olyan gondolatok jártak az eszemben, hogy mennyire groteszk, milyen félelmetes és szánalmas is egyben, hogy abban az országban, amelyet Antall József „keresztény Magyarországnak” szeretett volna tudni, egy szocialista képviselő az egyetlen olyan politikus, aki Isten nevében emeli fel szavát az embertelenség ellen.

Ön, ha emlékszik, azokban az időkben arra redukálta saját szerepét, hogy igazságügy-miniszterként egy interjúban kvázi „leüzenjen” az ügyészségnek (még annak döntése előtt, de ezzel egyszersmind informálisan determinálva is a születendő döntést): „Tarlós István nem követett el jogsértést”. És a KEK alapján mondta el véleményét a homoszexualitásról – noha a téma aktuálisan nem egy melegjogi követelés volt (horribile dictu, az egyenlő emberként való kezelés), hanem állampolgárok egy csoportjának nyílt és megalázó kirekesztése egy nyilvános eseményről. Igaz, hogy az antidiszkriminációs törvény akkor még nem létezett. Tarlós úr tehát „jogilag” tiszta lehetett. Azonban állítólag különbség van „jogszerű” és „etikus” között, s az előbbiből még nem következik az utóbbi. Az antidiszkriminációs törvény 2001-ben nem volt hatályos. A hegyi beszéd igen. S amikor Ön azt választotta, hogy abban a helyzetben megvédi az agresszort és említés nélkül hagyja az agressziót, magukra hagyja a bántalmazottakat – akkor bizony én nemcsak melegként, hanem keresztényként is végtelenül magányosnak éreztem magam. És (többségükben ateista) meleg barátaimnak, ismerőseimnek pironkodva próbáltam magyarázni a magyarázhatatlant: „Nem, rosszul látjátok: kereszténynek lenni NEM feltétlenül azt jelenti, hogy belerúgunk a gyengébbekbe...” Nemigen hittek nekem.

Elhiszem (milyen alapon vonnám kétségbe?), hogy Ön „2001-ben sem látta másként a világot”. Az akkori (ismétlem: szabványosan korrekt) megnyilvánulásai ezt alátámasztják. De attól, hogy „mindenik embernek a lelkében dal van”, még nem tekintünk mindenkire zenészként. Lehet olyan ember, aki végtelenül muzikális, és szívét-lelkét kitölti a zene – de ennek nincs látszatja a viselkedésén. Ön most tiszta és erős hangon dalolt el valamit. Csak megismételni tudom, amit írtam: örülök neki, gratulálok hozzá, és melegként (zsidóként, cigányként, négerként, nyomorékként) köszönöm is. És elhiszem, hogy ez a dallam ugyanilyen tisztán és erősen zengett a szívében akkor, amikor Ön Orbán Viktor minisztereként a féregtelenítő Torgyán Józseffel és a strigázó Kövér Lászlóval egy kabinetben ült – csak úgy gondolom, hogy akkoriban társadalmi helyzete megakadályozta abban, hogy ez a dallam a szívétől az ajkáig érjen.

Persze nem gondolom, hogy ez szükségszerűen az Ön felelőssége. Az egyháztörténelem arra tanít, hogy az igazságnak, a tisztaságnak, az irgalmasságnak az üldöztetés sokkal jobbat tesz, mint a hatalom. Spirituális értelemben az egyház fénykorát a keresztényüldözesek századai jelentették. (Ha nem veszi tolakodásnak, csatolom egy e témában hajdanán írott rövid cikkemet¹: apropóját a Tilos Rádióban elhangzott „kiirtanám az összes keresztényt” mondat szolgáltatta, pontosabban az erre adott keresztény válaszok.) Úgy tűnik fel nekem, hogy a történelem, ha kicsiben is, önmagát ismétli, amikor azt látom, hogy Ön ellenzékben sokkal emberibben, egyértelműbben és (számomra) hitelesebben képviseli azokat az értékeket, amelyek számomra is drága kincsek.

Ha már itt tartunk, még egy – 2001-ben készült – írásomat megosztanám Önnel: a http://www.otkenyer.hu/almunk.php címen található a Van egy álmunk... című... nem is tudom, micsoda. Ezek a régi gondolatok jutottak eszembe tegnap, amikor tegnap az Ön „Számtalan megállapításukkal, véleményükkel nem értek egyet, de...” kezdetű, nagyon felemelő mondatát olvastam.

Végezetül hadd osszak meg Önnel még egy kellemetlen érzést (és azt hiszem, akkor már tényleg mindent kiírtam magamból).

Ön is tudja, miért is ne tudná, hogy közjegyzőnek, főleg budapesti közjegyzőnek lenni bombabiztos egzisztenciát jelent. Mi több, tényleges gazdagságot. Ha a közjegyző nem menekül szándékosan az őt megkereső ügyfelek elől, bajosan ússza meg havi 4-5 millió forint árbevétel alatt, de nagyobb irodával ennek a kétszeresét, háromszorosát is játszi könnyedséggel elérheti.

2001-ben én kelenföldi lakosként egy újpesti közjegyzői irodába jártam dolgozni okiratszerkesztőként (ez minimum nettó másfél óra oda-vissza utazás naponta). Ekkor pályázott közjegyzőségre egy a mi irodánkban dolgozó közjegyzőhelyettes, a BKK-nál első helyen a XI., második helyen a IV. kerületet megjelölve, és megbeszéltük, hogy akárhová is kap kinevezést, mindenképpen visz magával (az akkori munkaadóm kegyetlen és kapzsi ember volt). A XI. kerület érthetően számomra nagyon sokat jelentett volna: minimum napi egy órám szabadult volna fel az utazásnál sokkal kellemesebb, hasznosabb, értelmesebb tevékenységekre. Mérlegeltük az esélyeket. Egy másik jelölt első helyen a III. kerületet pályázta meg, második helyen a XI. kerületet. Ugyanakkor tudni lehetett, hogy van még egy jelölt, aki szintén III. kerületi székhelyre vágyik. És ezen a ponton megadóan felsóhajtottunk: borítékolható a végeredmény – ebből Újpest lesz. Merthogy – gondoltuk – Dávid Ibolya úgyis a saját férjét fogja kinevezni oda, ahova az szeretne menni, így K.Zs.-nak a II. helyett a XI. kerület jut, M.J.-nak pedig – értelemszerűen – marad a IV. kerület. Így is lett. És ezért utazom én ma is napi bő másfél órát.

Nem látok bele a politika bugyraiba. De úgy gondolom, hogy Ön, aki megvétózta a köztársasági elnök kegyelmi határozatát is, kemény nő hírében áll. Amint Tarlós-ügyben az ügyészség részéről föl sem merülhetett, hogy másként döntsön, mint ahogy azt a miniszter látja, úgy (nem állítom, csak erősen gyanítom) a kamara döntéshozói sem gondolták úgy, hogy megengedhetik maguknak, hogy a pályázók közül NE az Ön férjét terjesszék fel Önhöz kinevezésre. Akinek itt (nem jogilag, hanem morálisan) tényleges döntési lehetősége volt, az egyedül Ön. S Ön döntött is.

Félre ne értsen, kérem. Nem ismerem Barbalics Miklóst, soha nem láttam, soha nem beszéltem vele. Ha kell, készséggel elhiszem, hogy ő az ország legrátermettebb közjegyzője és a világ legjobb embere. Miért vitatnám? És az árnyékát is szeretném kerülni annak, hogy jogszerűtlenséget lássak abban, hogy Ön egy milliomos állásra nevezte ki a saját férjét. Egyszer élünk, végül is. És nagyon-nagyon karakánnak kell lenni annak a feleségnek, aki ilyen esetben azt mondja a férjének: „Kedvesem, tedd már meg nekem azt a szívességet, hogy amíg én vagyok az igazságügy-miniszter, NEM pályázol közjegyzői állásra! Ne hozz olyan kínos helyzetbe, hogy nekem kelljen kinevezni téged! Tudod, hogy nem elég tisztességesnek lenni: annak is kell látszani. És én a nepotizmusnak még a gyanúját is szeretném elkerülni.”

Ez a karakánság, úgy gondolom, senkin nem kérhető számon; valakiben vagy megvan, vagy nincs. Ha megvan, az inkább karizma, mint személyes teljesítmény. Ha nincs meg, az illető akkor sem rosszabb, nem gyengébb, mint az emberek nagy többsége – egyszerűen pont olyan. Ha viszont valaki pont olyan, mint mindenki más, akkor nem értem, miért akar jobbnak, „Tisztább Kezűnek” látszani. Azaz dehogy nem értem. Politikából. „Magasabb megfontolásokból.”

Csak hát ez, mint írtam, nem az én világom. Nem értek hozzá. Nem az én ízlésemnek való.

Ígéretemhez híven hosszú lett ez a levél... De nem szeretném, ha a (kéretlen) őszinteségem beárnyékolná azt, ami a tegnapi blogbejegyzésem alapjául szolgált: az örömöt és a megbecsülést, hogy (függetlenül a fentebb taglalt, számomra szomorú emlékű dolgoktól) Ön ebben a helyzetben felelős, demokrata politikusként, keresztényként, emberként hallatta a hangját. „Egyszeri állampolgárként” ismételten köszönöm ezt Önnek, és (részben önös érdekből is) kívánom, hogy tudja megőrizni ezt a hangot a továbbiakban is.

Ezzel a kívánsággal és ezzel a megbecsüléssel üdvözli:

          Birtalan Balázs

¹ A keresztényüldözés szükségszerűsége c. cikkemről van szó. Annak idején nem került ki a netre, de hamarosan megtörténik.

Címkék: Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Melegség, Politika, Vallás

---