Sajátélmény
Sajátélménynek azt hívják a pszichoterapeuták képzésében, amikor valaki egy bizonyos módszer tanulása során maga is szert tesz arra a tapasztalatra, amit leendő kliensei fognak tapasztalni akkor, amikor az adott módszer alkalmazásával próbál majd segíteni nekik. Nem lehet valaki úgy pszichoanalitikus, hogy előtte maga ne essék át analízisen. Nem lehet pszichodrámát vezetni anélkül, hogy előtte az illető ne végzett el légyen egy kiadós önismereti pszichodrámát. Azon az úton, hogy valakiből jó hipnoterapeuta váljék, fontos lépés, ha szerez sajátélményt a hipnózisról. És ha valaki történetesen arra adja a fejét, hogy klienseinek a tranzakcióanalízis (TA) hangszerén muzsikáljon, hasznos, ha a saját életében is tudja kezelni, de minimum felismeri a játszmahelyzeteket.
A hétvégén az Integratív Pszichoterápiás Egyesület éves kongresszusán voltam. Az általam választott vasárnap délelőtti műhely (magyarul workshop) témája a TA volt, azon belül is a terápiás helyzetekben előforduló játszmák. A téma óriási, három óra alatt esély sincs a feldolgozására. (Nem is sikerült.) Viszont a felolgozást könnyíti, ha a résztvevő az elkövetkező napokban a saját életében 120 kilométer per órás sebességgel belerohan egy gyönyörű, tankönyvbe illő játszmába. Ha történetesen nem zúzza ripityára a pofáját, akkor sokat okulhat belőle. Ez történt (azaz történik) velem is. A felismerés katartikus (noha a zúzódások gyógyulási ideje egyelőre bizonytalan).
Mi is az a játszma?
A játszma olyan, mint a hosszan tartó szadomazochista szex: a résztvevők folyamatosan basztatják és szopatják egymást; fáj nekik, egyre jobban fáj – de nem hagyják abba, mert alapvetően mégis élvezik.
Másként fogalmazva: a játszma látszólag olyan, mint az igazi kommunikáció, valójában azonban a játékosok leosztott szerepek szerint játsszák a fő vonalaiban előre megírt forgatókönyvet, így az eredmény előre jelezhető. Ez az eredmény pedig az lesz, hogy a bámulatos gördülékenységgel zajló kommunikáció egy bizonyos pontján bekövetkezik egy fordulat, az ún. átváltás, amikor is a felek „váratlanul” kilépnek addigi szerepükből, más szerepet vesznek fel, és ezen legalább az egyikük kurvára meglepődik, elkezdi magát borzalmasan érezni – hogy aztán tíz perc vagy egy hét múlva újrakezdje ugyanezt a játszmát, vagy a már bevált partnerrel, vagy új szereplővel.
Milyen szerepekről (és milyen szerpek közötti átváltásról) is van szó a játszmákban? A mellékelt ábrán az ún. drámaháromszög látható. Ezzel a modellel a játszmák jelentős része leírható. Adott egy élethelyzet, amiben valaki az Áldozat szerepét játssza, mégpedig azért, mert egy másik ember (vagy csoport, vagy az élet) Üldözőként próbálja megkeseríteni az életét. Ekkor feltűnik a Megmentő, aki maximális önzetlenséggel felveszi a harcot a galád Üldözővel szemben, teljes mellszélességgel az Áldozat védelmére kel. És egyszer csak megtörténik a fordulat: a szereplők, mintha csak jól begyakorolt táncot lejtenének, valamilyen irányban elmozdulnak a drámaháromszög oldalai mentén. Például a Megmentő harcias segítő tevékenysége közepette az Üldöző testben-lélekben megroppan (Áldozattá válik), miközben a Megmentő értelemszerűen magára veszi az Üldöző szerepét. Igen ám, de az eredeti Áldozat ezt nem nézi tétlenül, és immár Megmentőként lép be az új cselekménybe: egykori Üldözőjének (aki most Áldozat) védelmében szembefordul egykori Megmentőjével (aki aktuálisan Üldöző). Ezt persze az, aki eredetileg szívét-lelkét beleadva próbálta megmenteni a valamikori Áldozatot, az emberi hálátlanság nyilvánvaló jelének tekinti, és immár ő érzi magát Áldozatnak, míg hajdani pártfogoltja most az Üldöző szerepéből kommunikál vele...
Da capo al fine. Noha egy egyszerű játszma fél perc leforgása alatt is lebonyolítható, jól sikerült casting után a rutinos játékosok hosszú éveken keresztül kergetőzhetnek a drámaháromszög csúcsai között.
Valami ilyesmi történt-történik velem is.
Jó pár éve van valaki az életemben. (Igyekszem az alábbiakban nagyon óvatosan és általánosan fogalmazni, hogy közös ismerőseink véletlenül se tudják beazonosítani.) Hol közelebb, hol távolabb vagyunk egymástól: szlalomozunk az „egy barát”, a „közeli ismerős”, a „távoli ismerős”, az „ellenség” és a „nagyon jó barát” kategóriák között. És tegnap este egyszer csak leesett a tantusz: amit évek óta művelünk egymással, az bizony kőkemény játszma. Úgyhogy jelenlegi feladatom önmagam számára, hogy ezt a játszmát megpróbáljam előbb megérteni, s ha ez sikerült, az ún. antitézisét megtalálva kilépni belőle. Félreértés ne essék: nem a kapcsolatból, hanem annak játszma-jellegéből.
Emlékezetem szerint, amikor megismerkedtünk, én az Áldozat szerepében voltam. Én voltam az egyszeri keresztény meleg, aki szenved a társadalom (inkluzíve: az egyház) előítéleteitől. Ő volt a liberális keresztény Megmentő, akivel hosszas teázások, e-mailezések és séták során megélhettem, hogy el vagyok fogadva, hogy OK vagyok.
Telt-múlt az idő, történtek mindkettőnkkel mindenfélék, mígnem egyszer csak ő egy borzasztóan nehéz élethelyzetbe került. Itt történt talán az első átváltás: az Áldozat és a Megmentő szerepet cseréltek. Én igyekeztem mellette lenni: igazi hétpróbás megmentőként hosszú éjszakai (az alvásom rendszeres beáldozását jelentő) telefonbeszélgetésekkel, ritkábban személyes találkozásokkal próbáltam őt átsegíteni a krízisen.
Abban az időben egyébként nem én voltam körülötte az egyetlen ilyen: önkéntes Megmentők serege szabadult rá, ki ügyetlenül, ki még ügyetlenebbül: ki-ki azt adta neki, amije volt, amit tudott. És – gondolom én – egyszer csak elkezdte szűknek és testidegennek érezni az Áldozat szerepét. És írt egy kör-emailt a Megmentőinek, amelyben csokorba szedte (nevek említése nélkül) az általuk mondott ügyetlen mondatokat, azzal, hogy „na bazmeg, ezt kaptam tőletek, szép dolog!” (tartalmi idézet). Voltaképpen büszke is lehettem volna, mert a sok-sok órás beszélgetéseinkből mindössze egyetlen mondatom lett pellengérre állítva (legalábbis én egyet ismertem fel). Büszkeség helyett azonban végtelen szomorúságot és csalódottságot éreztem, és elkezdtem félelemmel, bizalmatlansággal jelen lenni a kapcsolatunkban, amelyben – immáron és aktuálisan – ő volt az Üldöző, én az Áldozat.
Később ezt az egyszeri történést felülírta az idő (bár kibeszélve nem lett). Visszaállt az előző felállás: az ő élethelyzete továbbra is (többé-kevéssé) nehéz volt, az enyém továbbra is (többé-kevéssé) rendben. Így ő visszament a háromszögön az Áldozat szerepkörébe, én meg folytathattam tovább a Megmentő szerepét (bár meg kell hagyni, kevesebb odaadással). Megint eltelt egy kis idő, s egy teljesen banális szituációban nem úgy viselkedtem, ahogy azt tőlem elvárta volna – többek között azért, mert számomra nem volt egyértelmű, hogy valójában mit is vár el. Gyönyörűséges sakálnyelvleckének is beillik, amit akkor lekavartunk: ő Üldözőként jószerével a rohadt önző kurva anyámba küldött el, míg én Áldozatként azt se tudtam, köpjek-e vagy nyeljek. Végül azt választottam, hogy nem nyelek, hanem „köpök”: megfordítottam a szerepeket, és hatalmas indulatok közepette (Üldöző szerepben) a fejére olvastam nem egyértelmű, duplafenekű kommunikációját, hisztériáját és agresszivitását, erővel belenyomva őt az Áldozat szerepébe.
Az a helyzet, hogy a folytatásra nem emlékszem, csak arra, hogy valahogy túltettük magunkat a történteken. Továbbra is zajlottak telefonbeszélgetések, igaz, nem 2-3 naponta, hanem 2-3 havonta. Néha váltottunk egy-egy e-mailt, időnként találkozgattunk is, bár a személyes találkozósdi nekem általában nem erősségem (mással sem).
Kb. egy hónapja küldött egy körlevelet a barátainak, amelyben egynémely közéleti kérdéssel kapcsolatos gondolatait osztotta meg. Mi akkor Tomival épp Sárváron voltunk, csak napokkal később olvatam, amikor is már nemigen volt aktuális volt a téma (én legalábbis úgy találtam). Mivel eleve körlevél volt, így különben sem éreztem magam konkrétan megszólítva. Kérdés nm volt a levélben, se felhívás keringőre: a véleményét írta le, elég ellentmondást nem tűrően, és nem derült ki számomra belőle, hogy kíváncsi volna az esetleges ellenvéleményekre. Mivel pedig nem értettem egyet az általa írottakkal, de a saját véleményem precíz artikulálása túl sok energiába került volna, végül válasz nélkül hagytam a levelét. (És fel se merült bennem, hogy ezzel valami „rosszat” csinálnék.)
Pár napja hirtelen jelentkezett egy levéllel. Azt írta, a Dávid Ibolya-témára reagálva, hogy „nem indokolt a szomorúság, ami a blogomat belengi”. Ezen egyrészt meglepődtem, mert fogalmam sem volt róla, hogy nézi a blogomat. Másrészt – aki viszont rendszeresen olvassa, az tudja – egy érzés „nem indokolt” voltát emlegetni – ez nálam az utóbbi időben enyhén kiveri a biztosítékot. Emellett pedig ott volt a levelében a neheztelés, hogy nem válszoltam a körlevelére.
Ez a levél érdekes kettős játék: a szomorúságra való reakciója egyfelől Megmentő szerep, hiszen a szavak szintjén a megnyilvánulása komfortjavító: eddig szomorú voltál, de most már ne légy szomorú. Másfelől azonban az a markáns, kinyilatkoztató, „márpedig-így-van” hangnem Üldöző pozíció, ha még oly lightos kiszerelésben is. Mindenesetre megfigyelhető, hogy mindkét szerep a drámaháromszög tetején helyezkedik el: az én lehetséges pozícióm, ha megmaradok a játszmában, egyedül a háromszög alja, az Áldozat szerepe.
Egy kezdő önsorsrontó ebben a helyzetben simán magára vette volna az Áldozat szerepét, és befelé fordított fülű sakálként bocsánatot kér, szánja-bánja bűneit. Ezzel kiegyenlítődnek a viszonyok. Én azonban profi önsorsrontóként csavartam egyet a dolgon, és nem megszeppent Gyermekként reagáltam az engem megregulázó Szülőre, hanem igyekeztem Felnőttként válaszolni (persze kérdés, hogy ez mennyire sikerült). Ezzel kereszteztem a tranzakciókat, márpedig a TA egyik alaptörvénye, hogy amennyiben a tranzakciók kereszteződnek, a kommunikáció megszakad. A kommunikáció erővel történő megszakítása pedig mi más lenne részemről, mint az Üldöző megnyilvánulása? – kérdezehtte ő magában (természetesen tudattalanul) teljes joggal. Az ő megélése szerint (gondolom én) az Üldöző fordult – érthetetlen módon – ellene, aki pedig csupán a legjobb szándékkal akart Megmentője lenni a szomorkodó Áldozatnak.
Ezen a ponton a választási lehetőség elvileg nála volt: elfogadja-e az Áldozat szerepét (amit szerinte én rá osztottam), vagy ellenkezőleg: megkeményíti magát a kritikus Szülő pozíciójában, és (most már egyáltalán nem lightos) Üldözőként folytatja, egész pályás letámadást intézve ellenem. A harmadik lehetőség temészetesen az lett volna, hogy kilép a játszmából. Ő a másodikat választotta. Tegnap este írott válaszlevelében minden voltam, csak nagyságosasszony nem. Felhánytorgatta minden valahai sérelmét: hogy mennyire vitaképtelen vagyok, hogy kiforgatom az emberek szavait, hogy nem foglalkozom vele, mi több, nem is vagyok rá kíváncsi, hogy egy önző, szar alak vagyok... (Ez ismét csak tartalom szerinti idézet volt, ahogy azt én értettem.) A leveléből olyan intenzitással sütött az Áldozatból lett Üldöző szerepe, hogy tán még akkor is leesik a tantusz, és beazonosítom, hogy játszmahelyzetről van szó, ha történetesen nem néhány nappal korábban kapok egy nagy dózis TA-t.
Amúgy szerencse is, hogy ez a beazonosítás megtörtént, mert amikor a levelet elolvastam, kibaszott rosszul éreztem magam: ami negatív emóció egyáltalán csak lehetséges, azt kb. tíz perc alatt mind átéltem. Úgy, ahogy azt egy tisztességes játszmavesztesnek illik is. Szarul voltam – hiszen az Áldozat dolga az, hogy szerepének megfelelően szarul legyen. Ezt tudja az Üldöző is, és persze tudja maga az Áldozat is, amikor belemegy a játszmába. Pontosan azért megy bele, mert így begyűjtheti nyereségként a „de borzasztó is most nekem” feliratú zsetonokat.
A trükk ott volt a történetben, hogy mielőtt a fent jelzett módon kereszteztem volna a tranzakciót, már akkor is választhattam volna az Áldozat szerepét – sokkal kisebb rossz érzést átélve (hiszen sokkal enyhébb volt maga az Üldöző szerepe is). De nem: én maximalizálni akartam a nyereséget, s ahogy mondani szokás, helybe mentem a lófaszért. Objektívnek, Felnőttnek szánt levelem valójában duplafenekű tranzakció volt: amíg társadalmi szinten a Felnőtt szólt a Felnőtthöz („A tények tükrében az a helyzet, hogy...”) addig az ún. pszichológiai szinten a Gyermek sírt fel panaszosan: („Miért bántasz engem?!”) Ezzel pedig értelemszerűen kiprovokáltam a kritikus Szülő mindent elsöprő dörgedelmét.
Ha jobban belegondolok, akkor úgy lenne pontos, ha azt mondanám: a Gyermekemben jelen lévő Felnőtt, az ún. Kis Professzor volt az, aki kiváló intuícióval megsejtette, hogy pontosan milyen szófordulatok használatával lehetne az (akkor még csak) kicsit rossz helyzetet – a nyereség-maximalizálás érdekében – nagyon rosszá alakítani.
A Kis Professzorom kiválóan teljesített. Én meg jelenleg tanácstalan vagyok. Azt hiszem, aránylag jól felgöngyölítettem ezt az egész kaotikus szituációt, de hogy konkrétan mit kéne most tennem, miként tudnám elejét vennem a játszma folytatásának, azt nem tudom. A kézenfekvő az lenne, ha egy nagyon rövid válszlevélben ráirányítanám a figyelmét erre a bejegyzésre, és így a kommunikációt olyan metaszintre terelném, ahol aztán egymás bántása nélkül tudnánk megérteni önmagunk és a másik viselkedését, érzéseit, szükségleteit.
Félek azonban, hogy ő ezt a próbálkozást is játszmakezdeménynek venné, s akként is reagálna rá. Az a helyzet, hogy valóban elég távol kerültem tőle ahhoz, hogy tudjam, igazából mire is van neki szüksége: tényleges kapcsolatra, vagyis rám (nem jobban, és nem rosszabbul, mint amilyen vagyok), olyan mennyiségben, ahogy azt tudom és akarom adni – vagy játszmanyereségre, voltaképpen mindegy, hogy kitől. És ez utóbbi esetben csak én voltam az ő permanens játszmájában a soros Áldozat.
Címkék: Kapcsolatok, Kommunikáció, Pszicho