Hihetetlen dolog elé néztünk most hétvégén. Nem is tudom, mikor fordult elő ilyen utoljára. Nem kellett semmit csinálnunk. Nem kellett vizsgára készülni, nem kellett tescózni, nem kellett vendégségbe menni, nem kellett vendégfogadásra készülni, nem volt pszichodráma, nem volt konferencia, nem kellett sürgősen elintézni azt, hogy. Döbbenetes.

Már csütörtök este nekiálltunk töprengeni, hogy mit is kezdjünk ezzel a szorongató helyzettel, milyen megoldást találjunk rá. Némi brénsztormingolás azt ötöltük ki, hogy – számomra meglehetősen énidegen módon – elmegyünk kirándulni. Nem Bercikével autókázni, hanem eggyel klasszikusabb módon: tömegközlekedve. Hajóval és/vagy vonattal. Péntek délelőttre Tomi összeszedett néhány variációt, végül a nyertes pályázónak Visegrád bizonyult. Emlékezetem szerint 16 éve voltam ott utoljára. Úgy pedig, hogy hajóval, úgy 30 esztendeje, egy osztálykirándulás keretében.

A hajón ücsörögve Tominak elmeséltem a vonatkozó hajdani emlékemet. A kirándulás keretében szabadfoglalkozás volt valahol valami réten: lehetett focizni vagy fogócskázni vagy másképp rendetlenkedni. Ennek során egy páran találtunk a földben valami kis lyukat, amiről nyolc évünk minden bölcsességével és romantikus hajlandóságával eldöntöttük, hogy ez bizony rókalyuk. És elhatároztuk, hogy megfogjuk a rókát. Úgy döntöttünk, hogy egyéb fegyver híján erre kétségkívül a legjobb módszer az, hogy valamelyikünk ugróköteléből hurkot csinálunk, letesszük a lyuk köré, és amikor kijön a róka, megrántjuk, és meg lesz fogva. Így is tettünk, de a róka nem jött. Na, akkor ki kell csalogatni, mondtuk, és én magamra vállaltam a feladatot, hiszen ismertem a szakirodalmat: Csilicsali Csalavári Csalavéren edzett lélekkel és tudattal letérdeltem a lyuk szájához, és olyan szívdöglesztő kukorékolásba kezdtem, hogy a nem rókafogással foglalatoskodó osztálytársaim is csodájára jártak. Mindenki le volt nyűgözve tőle – kivéve a rókát, akit teljesen hidegen hagyott a tudományom, és cseszett előjönni. (Már ha valaha is volt róka abban a bizonyos lyukban, amit utólag erősen kétlek.)

A hajó, amivel Tomival mentünk, sétahajó volt. Választhattunk volna szárnyashajót is: az egy óra alatt odaért volna. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy nem teljesítménytúra, nem időre megyünk, hanem élvezni akarjuk a hajókázást meg a látványt. Így is tettünk, s a 9 órai indulás után 12:30-kor zálltunk ki Visegrádon.

Előre tervezett program hiányában először is ebédelni indultunk, és gondosan begyűjtött információk alapján e célból a Don Vito Pizzériát választottuk. Kellemes, hangulatos étterem, kifejezetten az amerikai maffiózós fílinget idézve. A némileg viseltes (és véleményem szerint egyébként teljesen korrekt) étlap címlapja például negyedkörívben vagy hat helyen ki van lyukasztva, mintha golyószóróval átlőtték volna. Az étlap nem idiótán jópofizós, mint oly sok helyen, viszont van benne egy-két eredeti meglepetés, amelyeket Tomival felettébb élveztünk. Az egyik ilyen a vegetáriánus ételek között található Börtönkoszt fantázianevű fogás volt: a szokásos zárójeles, dőlt betűs magyarázatból kiderült, hogy ez „száraz kenyér, langyos víz”. Kicsit kokettáltam vele, mert költséghatékony megoldás lett volna, az ára ugyanis ki volt húzva. Vagyis ha a vendég ezt kéri, akkor az étterem állja a cehhet.

A másik poént először beszoptam. A marhahúsételek után a nyúlételek, majd a halételek következtek, ezt követően pedig – egy pillanatra a szívverésem is elállt – lóételek. Hova kerültem?! Azután jobbán megnéztem, és kiderült, hogy csak egy fogás szerepel a kategóriában:, Csődör az ágyban fantázianévvel, a következő leírásal: „lepedőbe göngyölt versenylófej angolosan”. Ettől elsőre még jobban kiakadtam (Lófej? Atyaúristen!), amíg le nem esett, hogy épp át vagyok baszva. A felismerést elősegítette a nevezett fogás ára: 600.000 $. Amikor rájöttem, hogy mi van, hosszan és hangosan röhögtem.

Kaja után fogtuk magunkat, és úgy döntöttünk, felugrunk a fellegvárba. Mit mondjak: jó nagyot kellett ugrani hozzá. Az összes létező testfelületünkről ömlött a víz, mire fölértünk. És mivel olyannyira nem terveztük meg, hogy mit is akarunk majd csinálni, szandálban indultunk el, amely lábbeliről minden külön értesítés helyett, tapasztalati alapon ezúton közlöm, hogy nem meredek erdei ösvények meghágására tervezték.

A kanyargó Dunára és a hegyekre nyíló kilátás azonban csodálatos volt, semmi mással nem helyettesíthető élmény. Csak az árnyékolta be, hogy óhatatlanul felötlött bennem: anyám vajon részesült-e, részesülhetett-e ebben az élményben. Bizonytalan vagyok a válaszban: elvégre kocsival föl lehet menni a fellegvár bejáratáig, és utána már csak mérsékelten emelkedik az út. Anyámban pedig hihetetlen erők munkáltak, és a két botjával egészen elképesztő helyekre is képes volt elevickélni. Ugyanakkor egészen bizonyos, hogy sem a hajdani várépítők, sem pedig az Úristen, amikor a hegyeket és a hegyekről való panorámát alkotta, eléggé el nem ítélhető módon nem gondoltak a mozgáskorlátozott turistákra.

Miután jól kiláttuk magunkat, beiktattam egy menetet a közeli bobpályán. Nem csináltam még ilyet, és ki akartam próbálni. Egyszer jó volt, élveztem is, de elég volt. Tomi eközben odalent várakozott: benne nem égett olthatatlan vágy az efféle mozgásos élményekre, főleg így kaja után.

Lefele könnyebb volt, bár némileg megzavartak az útjelző táblák. Azt figyeltük meg ugyanis, hogy itt Visegrádon valamilyen törés lehet a téridőben: a táblák szerint helytől és helyzettől függetlenül minden 25, 30 vgy 35 percre esik mindentől. A felegvár a kikötőtől, az alsó vár a fellegvártól, Visegrád-központ pedig bárhonnan. Erre a legbeszédesebb példa az volt, amikor elindultunk lefelé, a táblán láttuk, hogy a központ 30 percre van, majd tízpercnyi gyaloglás után egy ugyanilyen tábla tájékoztatott, hogy a központ 35 percre van. (Pedig, szemben a klasszikus székely viccel, mi nem az ellenkező irányba mentünk.)

Aztán komppal át Nagymarosra, és jött is a vonat, és villámgyorsan itthon voltunk. Este zuhany után, egy üveg bor baráti társaságában megnéztünk egy Columbót (mindketten Columbo-függők lévén, a minap megvettük DVD-n a sorozat fellelhető részeit), majd azzal a büszke érzéssel haltunk be az ágyba, hogy nahát: tudunk mi spontának is lenni, ha úgy hozza az élet.

Címkék: Emlék, Nyaralás, Sztori, Vendéglátás

---