Érdekes egybeesések vannak. Egy hete kaptam egy e-mailt valakitől, aki felidézte egy iszonyatosan régen, több mint 25 éve írott versemet, amit magam már nem is igen tartok számon. Annak idején megjelent az Ifjúsági Magazinban, s az illető, saját bevallása szerint azóta is magánál hordja. Lehet erre mást csinálni azónkívül, hogy meghatódik az ember?!

Függetlenül 1983. március 22. 13 óra 21 perckor a Timár utcai rendőrkapitányságon Birtalan Balázs budapesti lakos életének 14. évében átvette személyazonossági igazolványát Függetlenül a fentiektől a Föld forgása madarak röpte változatlan köpködöm a szotyolahéjat a HÉV ablakából mint eddig s figyelem mint kapja fel forgatja ejti el a szél.

Amikor az említett levelet megkaptam, már le volt stipi-stopizva a ma reggel nyolc óra az okmányirodába. Ama bizonyos, 1983-ban kiadott személyim helyett már 1993-ban újat kaptam, de hát azóta újabb tizenöt év eltelt, annak is lejárt a szavatossága. Ilyenformán nekiálltam telefonon ügyintézni, és nettó huszonöt perc alatt letudtam az egészet. Tessék, itt egy rejtvény:

Megoldás: 15 év.

Annak idején, amikor bébikoromban elkezdtem angolul tanulni, midőn eljött az ideje, iktattam agyilag, hogy a „személyi igazolvány” angolul ájdentitikárd. Azon, emlékszem, eltűnődtem, hogy mi a nyavalyáért „card”, azaz kártya, amikor a vak is látja, hogy vaskos kis könyvecske, de akkorra már tapasztalt nyelvtanuló lévén, a jelenséget besoroltam a „hülye angolok, angol hülyék!” fakkba, és túltettem magam rajta. Azzal, hogy a másik szó, az a bizonyos „ájdentiti” mit is jelent, nem foglalkoztam; a kérdéses kifejezés tanulása minden bizonnyal még a prepubertásom idejére esett.

Ma már persze világos, hogy mitől kártya: tíz éve prüntyögöm be mások szigszámát a közjegyzői okiratokba, irdatlan mennyiségben – nem tud nem világos lenni. Azonban az „ájdentiti” kérdése még mindig problémás. Önazonosság? „Az egyetlen igazolvány, mellyel hitelt érdemlően igazolhatom, hogy azonos vagyok velem” – énekli Bródy. Ez ma már persze nem igaz: a célnak bármilyen fényképes és aláírt igazolvány megfelel. De akkor mit jelent mégis ez a kis könyvecske? Bocsánat: ez a kis kártyácsa – ugyanis a kis könyvecskémet, amely tizenöt éven keresztül én voltam, és ami nélkül a sarki közértig se mentem soha, ma átlyukasztották, és lóbaszó, lila betűkkel belebélyegezték vagy három helyre:  É R V É N Y T E L E N . Mi több, aktuálisan még kártyácskám sincs: az identitásomat 30 napig egy 80 grammos A4-es ofszet papír jelenti.

„A-há, öthatvannégy-ötnyolcvannégy” – fújtam fejből akár álmomból ébresztve is, a minden rendű és rangú ügyintézők legnagyobb megelégedésére. Nagy szó ez abban a a korban, amikor már nem jegyzü nk meg se telefonszámokat, se egyéb adatokat, mert mindent az elektronikus pótagyaink valamelyikében tárolunk. „A-há, öthatvannégy-ötnyolcvannégy” – tudtam és mondtam, ha esett, ha fújt.

Most esik is, fúj is, és elfelejthetem. Ahogy elfelejtettem ama bizonyos, Timár utcás-szotyolás-héveset is. És tanulhatom újra magam. Szépen vagyunk. Már megint tanulhatom újra magam.

Asszem, ez lesz az. Ez az önmagam állandó újratanulása.

Ez az a bizonyos ájdentiti. Ami lehet könyv, lehet kártya vagy papírfecni, vagy még az sem – de az enyém. És átlyukaszthatatlan.

Címkék: Agymenés, Emlék, Vers, Világ+ember

---