A 39-es szám egy úgynevezett pszichológiai álprím. Azért úgynevezett, mert úgy nevezem. A Google-ből tudom, hogy létezik matematikai álprím is: annak a kis Fermat-sejtéshez meg a kriptográfiához van köze, és van benne valami bázis is, mint a DNS-ben – szóval bonyolult, és én buta vagyok hozzá.

A pszichológiai álprím olyan szám, amely valójában nem prímszám, de nagyon rosszul teszi, hogy nem az, ugyanis a feelingje olyan, mintha prímszám lenne. Ilyen szám a 39, amely annyira prímszámhangulatot áraszt, hogy csak na, miközben, eléggé el nem ítélhető módon, valójában 3 × 13.

Hermione szerint a számmisztika a legnehezebb tantárgy a Roxfortban, de roppant érdekes. Nekem ez sajnos kimaradt, így kénytelen vagyok egyszerű mugli asszociációkra hagyatkozni.

A 39-hez az első képzettársításom Alfred Hitchcock híres filmje, a 39 lépcsőfok, amelynek egyik központi figurája egy emlékezőművész, aki a frappáns Mr. Memória névre hallgat. Ha felteszem magamnak az obligát terápiás kérdést, hogy „mi dolgom van nekem ezzel?”, akkor a válaszom az, hogy az emlékezéssel nagoyn is sok dolgom van. Az életminőségem nagyrészt azon múlik, hogy a jelenem mennyire van kiszolgáltatva a múltnak: tudjak emlékezni arra, ami előrevisz, ami megóv, és tudjam elfelejteni azt, ami visszafog, ami újra meg újra felsebez.

A másik asszociációm a magas láz. Egyszer-kétszer volt csak az életben 39 fokos lázam. Ebből egy olyan esetről tudok (kb. 9 éves koromban, egyik mártélyi nyaralásunk során), amikor félre is beszéltem, de a többiben is átéltem a lázálom élményét. Nem mondom, hogy kellemes kikapcsolódás, de mindenképpen tanulságos tapasztalat, különösen akkor, ha valakit – miként például engem – amúgy is érdekelnek a módosult tudatállapotok, illetve a tudatállapotok közötti átjárhatóság.

És akkor persze van még a fentebb már említett 3 × 13. A 3 mint a kereszténységben (meg a magyar igazságban) a teljesség szimbóluma (felejtsük el egy pillantra Jungot és a kvaternitást), a 13 pedig mint tizenhárom, annak minden szerencsétlen konnotációjával.

Van-e nekem ehhez bármi közöm? Lefedi-e az életemet így 39 évesen a fenti szimbolika, igaz-e rá, hogy „tökéletesen” „szerencsétlen”?

Volt, amikor erre a kérdésre határozott igennel válaszoltam volna. Csakhogy amikor még igenlő lett volna a válaszom, akkor még nem volt aktuális a kérdés: messze voltam a 3 × 13-tól. Most, hogy aktuálissá vált, továbbra is úgy gondolom: ha egymás mellé tenném a sebeimet és hiányaimat, az így nyert lánccal körbetekerhetném a Földet. Csakhogy ma már ki merem mondani: az életem nem tekinthető sebek és hiányok összességének. Amint másfél éve, a terápiám lezárása után megfogalmatam: „Nem szükséges valamilyen lelki nyavalyát felmutatnom ahhoz, hogy "izgalmas" legyek. Nem szükséges feltétlenül az sem, hogy izgalmas legyek. Az élet akkor is lehet szép, amikor épp nem tragikus.”

Márpedig az életem egyáltalán nem mindig tragikus, sőt jellemzően nem az. Freud klasszikus definíciója szerint egészséges az, aki tud dolgozni és szeretni. Nekem pedig van munkám, amit szeretek (és kollegáim, akikkel – minden látszat ellenére – alapvetően kedveljük egymást). Van párkapcsolatom, amelyben csaknem nyolc esztendő után is – még és már – jelen van mind a tűz, mind a biztonság. Van értékrendem és világszemléletem, mi több: vannak kérdéseim, van kíváncsiságom. Ezzel együtt van mondanivalóm, sőt van lehetőségem, hogy a mondnaivalómat megosszam. Időnként, kézen-közön, kerül is valaki, aki kíváncsi rá. De olyanok is kerülnek, akinek a mondanivalója engem érdekel, és megadatott számomra, hogy aktuális értékrendembe és világnézetembe ne kapaszkodjak oly görcsösen, mint a majom a dobozba tett banánba, hanem képes és hajlandó legyek azt ismételten, sokadszor is elengedni, és megragadni azt, ami jobbnak, nemesebbnek, igazabbnak bizonyul. Mindemellett van két működő kezem és két működő lábam; egyelőre működik az is, ami közte van; van körülöttem több ezer könyv, a szoba sarkában és a pincében pedig sok üveg nyáremlékű bor. A hűtőben napok óta pácolódik az ünnep ebédhez a bélszín. Mi kellene még?

Igen, vannak sebeim, vannak hiányaim. Vannak betegségeim, halottaim és szorongásaim. Nem tudom (azaz nem akarom tudni), mi lesz a világunkból az elkövetkező években. Viszont annyi szépséget kaptam az életben, annyi erőt, gyöngédséget és biztonságot halmoztam fel, hogy a kérdés immár nem az, hogy jelen vannak-e ezek az erőforrások az életemben, hanem csak az, hogy képes vagyok-e a megfelelő időben hozzáférni. Azt tanulgatom, hogy is kell tüskék, tövisek között átnyúlva meríteni ezekből a forrásokból.

Tanulgatom, immár 39 éve.

Jó dolog 39 évesnek lenni.

Címkék: Agymenés, Számvetés, Ünnep

---