Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

szerda, október 15, 2008
11:25
 
Ha a világ rigó lenne (ad hoc verselemzés)

Ha a világ rigó lenne

Ha a világ rigó lenne,
Kötényemben ő fütyülne,
Éjjel-nappal szépen szólna,
Ha a világ rigó volna.

De ha a világ rigó lenne,
Kötényembe nem is férne,m
Kötényem is honnan volna,
Ha egész világ rigó volna.

(Weöres Sándor)



Nem tudom, mennyire jellemző, hogy valaki napra pontosan számot tud adni élete első könyvéről. Nekem könnyű a dolgom: életem első könyvét 3 napos koromban – ma 39 éve – kaptam Öcsitől: Weöres Sándor Bóbita c. könyvének elején ott a nekem szóló ajánlás (valamint az előrelátó keresztapai jó tanács: „Olcsó bort csak szódával igyál!”), végén a dátummal.

Apám lenne a megmondhatója, de valószínűsítem, hogy Weöres gyerekverseit előbb tanultam meg, mint bilibe kakilni. A fent idézett Ha a világ rigó lenne is nagyon kedves mondóka: minden bizonnyal mondogattam is magamnak vagy bárki másnak, aki épp kéznél volt, és nem tudott elszaladni előlem. Ma viszont (mikor máskor, mint zuhanyozás közben?) eszembe jutott, csak úgy, hogy ejnye már: ez a nyolc sor voltaképpen nem mondóka. Hanem úgynevezett vers.

A mondóka és a vers között az a különbség, hogy az előbbit a maga ritmusa miatt nagyon jól lehet (sőt jó érzés) mondogatni, ellenben kurvára lényegtelen, hogy miről szól. A verset meg vagy lehet jól mondogatni, vagy sem, de kicsit sem mindegy, miről szól. És amikor ezt végiggondoltam, a rigós vers nagyot ütött.

Az első versszak nyilvánvalóan a kisgyerek képzelgése: a fantáziavilágban minden további nélkül megtörténik, hogy valami nem az, ami, hanem valami más. A tehén repül, a kis halacska miákol, a költő meg ikrát ürít kacéran. A világ meg éppenséggel rigó, oszt fütyül, nu, sag schon, miért ne?

Talán kevésbé nyilvánvaló, hogy ez a képzelgés nem puszta szürrealizmus, hanem nagyon is konkrét tartalommal bír, mégpedig a kötényemben szó miatt. Mert hogy egy rigó fütyül, az nagyon helyénvaló dolog. Ha az egész világ rigó, akkor az egész világ fütyül, éjjel-nappal. Ez a dolga. De miért éppen az én kötényemben? A kötényemben az van, amit beleteszek, ami az enyém, amit (pillanatnyilag) én birtoklok: az én kis kincseim. Üveggolyó, spárga, egy fura alakú fadarab, pár vadgesztenye – vagy épp egy fészekből kiszedett (vagy jobb esetben: földről fölemelt) rigó. Igen, elképzelhető, hogy egy rigó valamilyen úton-módon egy gyerek zsebében köt ki. Volt már ilyen. Ez a kép teljesen rendben van. Az a feltételezés azonban, hogy ha a világ rigó lenne, annak egyenes következménye volna, hogy pont az én kötényem zsebében fütyörésszen – na, ez már elég ijesztő.

Ijesztő, mert felismerhető benne az a gondolat (ha tetszik: az a mém), hogy „a világ az én jussom”. Szőröstül-bőröstül-rigóstul. Lehetne erre azt mondani, hogy e mindent bekebelező attitűd csupán a kisgyermek sajátja. Ez azonban nem igaz. A csecsemő, mivel még nincsenek kiépült, szilárd énhatárai, valóban nem tud különbséget tenni önmaga és a világ között. Azonosítja önmagát az őt körülvevő valósággal, beleértve más személyeket is. Az egész világ az ő szükségletei kielégülésének szolgája: amit akar, az megtörténik. Ha éhes, enni kap. Ha fázik, betakarják. Ha szüksége van az anyjára, az anyja ott van. Nem kérdés, hogy miért és hogyan: ez a rend. E korszak az ún. „mágikus mindenhatóság ” korszaka.

Azonban amikor a kisgyerek azt mondja: „kötényemben”, akkor egyúttal tanújelét adja annak, hogy immár különbséget tesz önmaga és más létezők között: van ő, és van a kötény, és e kettő között a reláció nem az azonosság, hanem a birtokviszony. Mi több: vannak rigók, és van a világ, amely nem rigó. Ez a reflexió már a fejlett tudat bizonyítéka. Vagyis az a gondolat, hogy „a világ az én jussom”, nem köthető a mágikus mindenhatóság fejlődési korszakához, hanem kiépült énhatárok mellett is létező attitűd. Ennek belátásához persze nem kell verset elemezni: elég, ha megnézzük a civilizációnkat, amelyet tízezer évvel ezelőtt arra a (homoknál is gyöngébb) tézisre kezdtek fölépíteni, hogy „a világ a mi jussunk”. E tézis valóra váltásának megnyilvánulása mindaz, amit úgy nevezünk, hogy történelem. Kezdve a totalitárius mezőgazdaság elterjedésével, amikor is kultúránk ősei kiirtották a konkurens törzseket (mármint azokat, akik nem hódoltak be nekik, és nem voltak hajlandóak elfogadni „az élet egyetlen helyes útját”), egészen a mostani hitelválságig.

„Ha a világ rigó lenne, kötényemben ő fütyülne” – ez a mondat magyarázó lábjegyzetként állhatna a világtörténelmi kronológia minden véres eseményénél.

A versnek azonban van egy második versszaka is, és ez rámutat arra, hogy a tudat puszta megjelenése és az énhatárok fent taglalt kiépülése nem jelenti azt, hogy a személyiségfejlődés végállomásra érkezett. Lehet továbbfejlődni, van helye további reflexióknak. S ez egyben örömhír is azok számára, akik a világ bajait látván már temetnék az emberiséget. A vers beszélője fölismeri annak abszurditását, hogy a világ egészét bekebelezze: egyfelől kicsi az ő köténye ahhoz, hogy belefértesse a mindenséget, másfelől a köténye (vagy bármi más létező) nem a mindenségen kívüli entitás, hanem része annak. E ponton pedig az egész világbekebelezési projekt abszurddá, nevetségessé válik. Az örömhír pedig az, hogy ha egy kisgyerek is képes fölismerni, milyen abszurd az a gondolat, amely az egész kultúránk mozgatórugója, akkor ez az abszurditás fölismerhető. A logikában ezt úgy hívják, hogy ab esse ad posse, vagyis a létezőről a lehetőségre való következtetés. Ha egyszer már megtörtént valami, akkor logikailag bizonyos, hogy az a dolog nem áll ellentétben a nagy kozmikus törvényekkel, hanem megtörténhet. Ha egy kisgyerek is beláthatja, hogy a világ birtoklására tett törekvésünk abszurd, nevetséges, a megvalósítására tett törekvések következményei pedig beláthatatlanok, akkor ezt bárki más fölismerheti, aki veszi a fáradságot, hogy annyi energiát feccöljön e kérdés végiggondolására, mint egy kisgyerek. És ha elég sok ember belátja, hogy valami, amit kollektíve csinálunk, az nem működik, akkor van esély arra, hogy közös erővel elkezdjenek (elkezdjünk) helyette olyasvalamit csinálni, ami működik.

Számomra azonban a legdöbbenetesebb felismerést a vers harmadik szakasza jelentette, ami nincs. A vers két szakaszból áll. Az elsőben fölvetődik a gondolat arról, hogy a világnak rigóként az én kötényemben lenne a helye. A másodikban a reflektáló értelem belátja, hogy a kötényemnek nincs léte a világon kívül: a kötényem (és értelemszerűen minden holmim, amiről azt hittem, hogy alanyi jogon az enyém) is része a világnak. Ha a világ rigó lenne, akkor nem lenne semmi más, kötény se – csak egy kibaszott nagy rigó.

Ordítóan hiányzik a gondolat folytatása: ha a világ rigó lenne, akkor nemcsak kötényem nem lenne, hanem én sem lennék. Nemcsak a birtokaim (beleértve a kötényemet, az ennivalómat, a karomat, lábamat és a füleimet) alkotják részét a világnak, hanem én magam is. Túl a kötényemen, az ennivalómon, a karomon, lábamon és fülemen. Túl mindazon, ami belőlem kézzelfogható. Az egész lényem a világ része – akkor is, ha fogalmam sincs, mit is jelent valójában a talányos „egész lényem” kifejezés. Bármit is jelentsen – a gondolataimat, emlékeimet, érzéseimet, lelkemet, szellememet, egómat, feltételes reflexeimet, asztráltestemet vagy kasztárlt-testemet (a nem kívánt rész törlendő) – én magam megkerülhetetlenül, kijátszhatatlanul a világ része vagyok – nem azon kívüli létező.

Miért nincs ez leírva a versben? Miért áll meg a beszélő a köténytémánál? Úgy gondolom, azért, mert ezzel olyan határhoz ért el, ami a természetes, megszokott eszközeinkkel átléphetetlen. Állítólag (nem tudom, igaz-e), noha majdnem mindenki álmodik arról, hogy nagyon közel kerül a halálhoz, meg olyat is, hogy a túlvilágon van, senki nem képes azt álmodni, hogy éppen meghal, vagyis hogy megsemmisül az énje. Egy régi vicc jut eszembe:

   – Azt szeretném – diktálja utolsó kívánságát a haldokló –, ha a temetésemen százfős zenekar játszana.
   – Igenis – mondja az írnok. – És milyen zenét óhajt majd hallani?


Az ember, a megismerő szubjektum képtelen képet alkotni önnön nemlétéről. Olyan nincs, hogy valaki jogosan mondhassa ki ezt a rövid mondatot: „én nem létezem”. Ezt Micimackó (a maga csekély értelmével) is belátta, amikor Nyuszi azt hazudta, hogy senki nincs otthon: „Ez nem stimmel. Senki nem mondhatja azt, hogy senki. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell.” (Fejből idézem, remélem, pontosan.)

Ha a világ rigó lenne, nem létezne rajta kívül semmi más: se kötény, se valami másik, alternatív rigó, sem pedig én magam. Ez a gondolat azonban szavakkal kimondható ugyan, valójában azonban elgondolhatatlan. Ezért nincs, ezért nem lehet benne a versben, hiszen a vers nem mondóka; a dolga nem az, hogy jól hangzó szavakat rendezzen egymás mellé, hanem hogy gondolatokat és/vagy érzéseket adjon át. A saját nemlétezésünk gondolata eo ipso gondolhatatlan. E gondolhatatlan (ámde furcsa módon megnevezhető) valamitől való félelmünk (vagy riadalmunk vagy zavarodottságunk vagy megilletődöttségünk vagy bármi egyéb) nagyon is valós érzések. Amelyeket a vers épp azáltal oszt meg, hogy nem nevezi néven őket, mi több, nem nevezi néven az ezt kiváltó okot sem: hogy leáll, mondhatni mesterségesen leblokkol a kötény nemlétezhetőségének felismerésénél, és nem megy tovább. Nem megy tovább, mert a Semmibe nincs út.

Ha a világ rigó lenne, nem lenne költő sem, aki verset írna a költőről, a világról, a kötényről és a rigóról. Ha az egész világ nem volna egyéb, mint egyetlen brutál nagy, irtóztatóan hatalmas fekete izé, az roppant ijesztő, ugyanakkor végtelenül unalmas is volna. Szerencsére ebben az esetben nem lenne senki, aki megijedne vagy félne tőle. És talán ennél is nagyobb szerencse, hogy a világ nem egyetlen hatalmas fekete izé.

Alkalmasint jó lenne, ha nem is tennénk azzá.

Címkék: , , ,


Hozzászólások:


Két dolog jutott eszembe:
1. Bár versként elemezted, azért ez mégiscsak egy mondóka, gyerekek(!) általi mondogatásra. Egy gyerek még nincs fölszerelkezve a történelem véres valóságaival, és a félelmekkel sem, amiket mi nagy, és okos fölnőttek táplálunk magunkban. Éppen ezért számukra ez egyszerűen, és logikusan összeálló kép. Mi csak kerülgetjük, és igyekszünk lehetőleg nem belátni, és birtoklásba menekülni.
2. Csak egy szabad asszociáció eredménye: a Végtelen történet Semmi-je jutott eszembe.. ami mese formájába öntve még riasztóbb: első lépése annak, hogy megtanulja a gyerek, hogy félni, és rettegni kell a nemléttől..?
"hakima"



Ami A Végtelen Történetet illeti, nekem más a véleményem. Szerintem a gyerek nem onnan tanulja meg, hogy a nemléttől "rettegni kell" -- ott csupán néven neveztetik az ősi rettegés. Valami, amit ő a zsigereiben már a kezdetektől ismer. Mondjuk onnantól kezdve, hogy először bukta be a fent említett "mágikus mindenhatóságot": amikor az anyja először nem volt a látóterében akkor, amikor ő azt igényelte volna. Ha lehet hinni a fejlődés-lélektanászoknak, akkor ilyenkor a csecsemő nem azt éli meg, hogy "anya nincs itt", hanem hogy "anya nincs". És mivel a különbség még nincs kiépítve az "én" és a "nem én" között, egyben azt is megéli, hogy "én nem vagyok" -- ennek minden szorongásával.

Michael Ende regénye szerintem pont azért képes nagyon mélyen megérinteni, mert nem "valami újat" közöl, hanem valami nagyon régi félelmet fogalmaz meg. És igazi mágiát művel, a régi recept szerint: nevezd néven a Szörnyet, és ezáltal birtokba vetted, legyőzted.

Szerintem.



Szerintem is.



Oké, megadtam magam a bölcsebbek előtt.. ;) Nincs olyan alapos ismeretem ebben a témában, csak a saját tapasztalatom vezetett ebben.
"hakima"



Ma véletlenül találtam erre a vers/mondóka elemzésre...bár ezt a keresést megelőzte, hogy kislányom ezt tanulta meg először az oviban "fejből" visszamondani...

Nem tudom, hogy azért, mert engem is megérintett Daniel Quinn munkássága és azóta másképpen, más szemüvegen keresztül szemlélem e világot...de valahányszor elmondom ezt a verset vagy csak rá gondolok egy-egy sorára a szemembe könny szökik...

Köszönöm, hogy Te is foglalkoztál ezzel a szép költeménnyel/gondolat sorral!


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta