A kulcs

Bő egy évtizeddel ezelőtt fogant meg a fejemben az a gondolat, amely szerint a kulcs, mint olyan, tárgyi bizonyíték. Pusztán az, hogy létezik. Hogy voltaképpen minek a bizonyítéka, az változott az idők során. Őseredeti állapotában a megállapításom úgy hangzott, hogy a kulcs létezése tárgyi bizonyíték az áteredő bűn létezésére. Azóta átstrukturáltam a világnézetemet, s ma ehelyett azt mondom: a kulcs létezése tárgyi bizonyíték kultúránk/civilizációnk eredendően hibás működésére.

Mind a régi, mind az új megfogalmazás ugyanarra mutat rá. A kulcs arra való, hogy valamit elzárjunk. Mit? Valamit, amit a sajátunknak nevezünk. Miért zárjuk el? Hogy biztonságban legyen. Kitől vagy mitől legyen biztonságban? Az eső, a földrengés, az egerek vagy az oroszlánok elől? Nyilván nem, hiszen ezek nem kulccsal kizárható tényezők. Attól akarjuk biztonságban tudni a sajátunknak nevezett valamit, akiről feltételezhető, hogy szintén szívesen tudná azt magáénak. A másik embertől. De miért szükséges elzárni valamit? Eltekintve msot attól, hogy a magántulajdon műfaja igen furcsa képződmény az evolúcióban, miért szükséges a magántulajdonunkat megvédeni a másiktól, illetve a védelemnek miért nem elégséges eszköze a szóbeli megállapodás vagy a tulajdoni igény egyszerrű jelzése (pl. kis zászlócskával vagy a védett dolog körbevizelésével)?

Úgy vélem, azért, mert a társadalmunk alapvetően híján van valaminek, s ez a valami: a bizalom. Másképp fogalmazva: társadalmunk működésének hajtómotorja a bizalmatlanság. Mivel az egyik ember nem bízik a másikban, szövetkezik a harmadikkal a másik ellenében, a negyedikkel pedig a harmadik ellenében, de e szövetségeket is szigorú szabályok felállításával köti, amely szabályok megvédik őket egymástól és önmaguktól. E bizalmatlanság generálta szövetségek terebélyesednek aztán országokká és hadseregekké; az egyik hadsereg behatol a másik országba, és az ily módon egymást követő események láncolatát (amely tehát nem más, mint a tulajdonviszonyok erőszakos átrendeződésének, vagyis háborúknak a láncolata) nevezzük ünnepélyesen történelemnek. A világ háborúi (így a világháborúk is) nem a nagypolitikai sakkjátszmákban kezdődnek, hanem az egyes emberekben, akik vagy megbíznak a másikban, vagy sem. Egymásban bízó emberek között a háború gondolata abszurd ötlet. A mi (immár globális) kultúránkban a háború a legkevésbé sem számít abszurd ötletnek; ellenkezőleg, a gazdaság egészét, s így valamennyiünk mindennapjait befolyásoló, alapvető tényező. Gyorsan hozzáteszem: ez kultúránk azon régióira is igaz (pl. Magyarországra), amely adott esetben évtizedek óta mentes a közvetlen háború tapasztalatától.


A tízforintos

Tegnapelőtt este, amint valahonnan hazafelé tartottam, felhívtam Tomit, s ő megkért, hogy amennyiben az utamba akadna egy tejföl-shop, vegyek egy tejfölt a másnapi (azaz tegnapi) hagymaleveshez. Hogy, hogy nem, találtam egy terepszínű kis kis boltocskát a pályaudvar környékén, amely tán a világ kezdete óta ott volt, csak soha eddig nem vettem észre. Bementem, s ha már bementem, tejfölön kívül vettem egy kenyeret, némi felvágottat, meg két Túró Rudit. A végösszeg ezervalahányszázötven forint volt, az időpont este akármennyi. Nyújtok egy tízezrest, mire a boltos bácsi zavarba jön: jaj, nem tud visszaadni, és hova menne ilyenkor váltani. Nincs-e kisebb. Volt. Adtam egy ezrest, összevadásztam a valahányszázat, majd tenyeremre borítottam az aprót, és megolvastam: 40 Ft volt. Na, most mi legyen? Boltos bácsi azt mondja: adjam oda, és a hiányzó tizest majd beviszem legközelebb. Na szép, gondolom, legközelebb, amikor tizeöntéve a környéken lakom, és most járok itt először.

– Rendben – mondtam fennhangon –, és köszönöm a bizalmát.
– Ugyan – felelte – ennyi bizalommal lehetünk egymás iránt.

Megbeszéltük, hogy mikor és hogy van nyitva, meg azt is, hogy tíz forintnak voltaképpen a világon semmi jelentősége nincs. Igaz, mesélte, egyszer valakit kisegített 5 db villamosjeggyel, merthogy az illető, úgymond, otthonhagyta a pénztárcáját, és épp siettek be a városba; a nő azt mondta, másnap behozza a pénzt – azóta is hozza. Hát, igen, öt vonaljegy bizony több, mint tíz forint... Minden jót, viszlát, jó éjt...

Kínosan érzékeny vagyok az anyagiakra, úgyhogy hazaérve gyorsan magamhoz vettem némi aprót, gondosan elhelyezve a pénztrácámban egy tízforintost is. Tegnap reggel arra vettem az irányt.

– Jó napot! Ezzel tartoztam tegnapról – nyújtottam át a tizest.
– Köszönöm – mondta a boltos bácsi. Elvette, berakta a kasszából, viszlát – viszlát, és kijöttem a boltból. Ennyi történt. Egy teljesen jelentéktelen helyzetben egy ember megbízott a másikban, a másik pedig visszaigazolta, hogy ez jó döntés volt. Valaki másnap beadta a boltba a pár forintot, amivel tartozott. Teljesen hétköznapi történet, a lehető legbanálisabb fajtából. Hírértéke nulla, említeni is fölösleges.

Tudom, igen. Belül mégis csöndesen tombol valami jó érzés.

Van értelme a létemnek ezen a bolygón! Igen, a világnak szüksége van rám!

Tegnap megakadályoztam egy világháborút.

Címkék: Kapcsolatok, Sztori, Világ+ember

---