Csaknem húsz éve hallottam róla először, de mivel nem hiszek a reinkarnációban, sokáig nem érdekelt, vagy ha titkon érdekelt volna is, nem mertem kézbe venni, mert féltem, hogy démonizál. Mivel ma már nem tartok a démonizálódástól (ez egyesek szerint nyilván démonizált mivoltom perfektuálódásának ékes bizonyítéka), elhatároztam, hogy megismerkedem vele. Nem mintha időközben meggyőződést cseréltem volna (vagy óhajtanék cserélni) az ember életeinek darabszámára vonatkozóan, csupán kíváncsi lettem arra a könyvre, amelyről tudom, hogy sok, tőlem különböző módon gondolkodó ember számára fontos referenciapont. Ilyenformán épp Szepes Mária A Vörös Oroszlán című regényét olvasom; hol bosszant a bárgyúsága, hol lenyűgöz a stílusa, hol elgondolkodom a mondanivalóján, hol pedig elgondolkodom azon, hogy van-e min elgondolkodnom a témával kapcsolatban. Mindenesetre egy részt idézek belőle. Pélocnak, a XVIII. századi öreg, bölcs, higgadt orvosnak a szavait. Nem azért, hogy bárki kifejezze egyetértését vagy cáfolatát, hanem csak úgy.

– Azt hiszem, bármiféle viszonylatról könnyebb beszélni, mint a Vele való kapcsolatról – mondta Péloc maga elé nézve. – Én talán sohasem beszéltem róla, annál is inkább, mivel ez a fogalom állandó alakulásban van bennem. Az én Istenem egy régi gyermekidőben a föld felett függő, csillagos kulisszák mögött lakott; hosszú, vattás szakálla volt, és trónuson ült. Unalmas, távoli öregúrnak tűnt előttem, akivel egyszer, ha meghaltam, vétkeim miatt esetleg kínos ügyeim lesznek. Azután később, egy nagyon nehéz kamaszórában közelrohant hozzám; süket, sötét vádlóvá változott, de semerre sem mutatott kiutat. A válságot leküzdöttem, és Isten összezsugorodott, egészen mellékessé törpült, mint egy fakó régiség a padláson. Egy poétikus fellobbanásomban újra elővettem. Különféle tulajdonságokkal ruháztam fel. Fétist csináltam belőle. Hízelegtem neki, mert hiú volt, és imádkoztam hozzá, hogy megvesztegessem, de még mindig rajtam kívül izolált előkelőség volt, akinél rövid, tisztelgő látogatásokat tettem. Fiatal férfi koromban egyszerre izgatni kezdett valódi kiléte. Körültapogattam, megmértem, arcába néztem. Rájöttem: hozzám hasonlít. Tökéletlen, véges és tehetetlen, mint én vagyok. Akkor megöltem. Sokáig halott volt. Most kísértet. Kívül nincs többé. Valahol bent bolyong testetlenül, körvonalak nélkül, megfoghatatlanul, egészen mélyen. Nincs hangja, csak impulzusai vannak, amelyek a gondolat küszöbéig érnek, mégis több minden gondolatnál és szónál, több a látható formavilágnál, amely körülvesz, a káprázatoknál és fájdalmaknál, a félelemnél és a halálnál. Több mindennél, amit ismerek és ami megismerhető.

Címkék: Kopipészt, Könyv, Vallás

---