Érvényes-e a szemléletváltozás?

András írta kommentben:

Égnek áll a hajam Balázs alábbi mondatától: „Ha viszont úgy szemléli a világot, mint ami teljesen rendben van úgy, ahogy van (emberrel vagy ember nélkül), és önmagára úgy tekint, mint akinek pontosan ugyanakkora jussa van a létezésre, mint bármely más élőlénynek – akkor járjon bár autóval, állítson bár karácsonyfát, csomagolja be jó sok papírba a karácsonyi ajándékot, hosszú távon akkor is a megoldás részévé vált, mert szemléletmódja szerint nem tekinti sajátjának a világ javait.”

Hogyan válhatok a megoldás részévé, ha azt gondolom ugyan, hogy a világ teljesen rendben van úgy, ahogy van, de közben továbbra is szorgalmasan vágom magunk alatt a fát (mert az a jussom)? Kevesebb szennyet és mérget bocsát ki az autóm, mert más a szemléletem? Kevesebb fa pusztul el azért, hogy jó sok (rövidesen szemétbe hajított) papírba csomagoljam az ajándékot – mert más a szemléletem?

Történt-e ekkor egyáltalán szemléletváltás? A „világ rendben van” gondolattal ebben az esetben valójában nem csupán a tetteimet racionalizálom? Nem csupán nyugtatgatom magamat? Igaz, hogy pontosan úgy teszek, mint a többiek, és az is igaz, hogy a tetteim eredményei is ugyanazok, de ez így jó, ahogy van. És különben is: nekem más a személetem.

Gyanítottam, hogy ezzel a gondolattal többeknél ki fogom húzni a gyufát, és a jelek szerint tényleg nem árt némi pontosítás.

„A világ teljesen rendben van úgy, ahogy van” – mit jelent ez a mondat? Pontosabban: mit értek alatta én? Semmi mást, mint amit Daniel Quinn ért: a világ jó. Nincs elrontva gyárilag. Teljesen korrekt, megbízható módon működik, ahogy mindig is működött. A világnak nem volt szüksége az emberre, hogy jöjjön, és rendbe rakja a dolgokat.

És ami eggyel hajmeresztőbb: a világ ma is ugyanilyenkorrektül és megbízhatóan működik. Zajlik benne a természetes szelekció a formák és rendszerek minden szintjén. A természet van, az ember pedig a természet része. Akkor is, amikor műanyaggal veszi körül magát, akkor is, amikor atombombát robbant, akkor is, amikor tönkreteszi az élő környezetet. Mindez nem a természet ellen, hanem a természetben zajlik. Az ember élete porszem a földi evolúció történetében, és a Föld nevű bolygó élete porszemnél is kevesebb a természet egészének életében. Kicsi az ember ahhoz, hogy bármit is a „természet ellen” tegyen. Olyan ez, mintha a papucs orrán pamutbojt :) egyik fonalszálacskája úgy döntene, hogy ő más irányba fogja vinni az egész bojtot, sőt az egész papucsot, sőt a papucsot viselő embert, házával együtt. Megpróbálhatja – nem fog sikerülni. Legfeljebb kiszakad a bojtból és elvész, elfelejtik. Az ember is megpróbálhat a „természet ellen” élni, de nem fog neki sikerülni. Egy rákos sejt elpusztíthatja a gazdatestet, de nem pusztíthatja el az emberiséget. Ugyaníg az emberiség dominánssá lett Elvevő kultúrája elpusztíthatja önmagát, elpusztíthatja a fejlett élet nagy részét vagy egészét – de nem pusztíthatja el „a világot” (vagy „a természetet”), mert a világ/természet olyan komplex, önszabályozó rendszer, amely fölötte áll a részeivel történt bármely eseménynek.

Legyalulhatjuk az atmoszférát a Földről? Talán igen – ettől azonban a világ továbbra is „teljesen rendben van úgy, ahogy van”, hiszen teljesen rendben volt azelőtt is, hogy a százmillió galaxis egyikének egyik spirálkarjában egy eldugott csillag körül keringő bolygók egiykén kialakult volna az atmoszféra. Kialakult? Tök jó. És? Megszűnik? Úgy is tök jó. És?

Ez a világ szempontja – nem az emberé. Az ember (mármint az az ember, akit D.Q. régi szemléletűnek hív) a maga szempontja szerint saját megjelenését az evolúcióban az univerzum története központi eseményének tekinti, és ezért úgy véli, joga van a világ javaihoz.

A megváltozott szemléletű ember nem gondolja úgy, hogy joga lenne a világ javai közül bármihez is. Nincs több joga, mint bármely más – élő vagy élettelen „ létezőnek, amely részt vesz az anyagcsere örök körforgásában. Ebben a szemléletben minden élettel töltött perc, minden falat étel, minden korty víz és minden slukk levegő ajándék, amint én magam is ajándék leszek azoknak a férgeknek, akik majd a holttestemen híznak kövérre. Akkor is ajándék leszek nekik, ha nem ágyban, párnák közt, végelgyengülésben múlok ki, hanem gyilkos erőszak öl meg (mint a radványi sötét erdőben Bárczi Benőt).

Agere sequitur esse – mondja a skolasztika, és alighanem igaza van: a cselekvés a létezést (létmódot) követi. Másként: a (valamilyen) létezés megelőzi a (valamilyen) cselekedetet. A létezést viszont (emberi szinten) mi haátrozná meg jobban, mint a szemléletmód? Akinek megváltozott a szemlélete, annak meg fog változni a cselekedete is. Nem aznap, nem egyszeri döntéssel, hanem éréssel, döntések sorozatával. És az sem biztos, hogy egyértelmű az alany: vajon én pusztítom az életközösséget a Földön? Nem, ezt nem vállalom be. Része vagyok egy rendszernek, és lehet, hogy ezt nagyon utálom, de attól még ugyanúgy a része is maradok. Tehát az én megváltozott szemléletemből nem következik olyan cselekvés, ami leállítaná a pusztítást. A pusztítást az emberi közösség végzi, tehát csak az emberi közösség állíthatja le. Ehhez az emberi közösség szemléletének kell megváltoznia.

Nem gondolom azt továbbra sem, hogy a fenti értelemben megváltozott szemléletű ember a saját szintjén rohamszerűen eldob mindent, és keddről szerdára megváltoztatja az évtizedek alatt kialakult életmódját. Ezt elvárni szerintem olcsó moralizálás. Mondok egy példát: szelektív hulladékgyűjtés. Igneyen van, minimális többletodafigyelést igényel. Tomival csináljuk is, és ma már rutinszerűen dobjuk a műanyagot ide, a fémet amoda, a papírt emide stb. Csináljuk – de nem évek óta. Mondjuk, úgy másfél-két éve. Pedig Tomi azelőtt is környezettudatosnak tartotta magát, én pedig már vagy nyolc éve, hogy ovlastam az Izmaelt, vagyis a „döntő” szemléletváltozáson ennyi ideje túl vagyok. Akkor most mi van? Amit azokban az években írtam „a világ megmentéséről”, amíg nem gyűjtöttem szelektíven a hulladékot, addig nem volt érvényes? És mikor lesz érvényes?

Egy ideje igyekszem kihúzni a mobiltöltőt a konnektorból, ha épp nem használom, és este, ha hazamegyek a munkahelyemről, gyakran kikapcsolom az amúgy standby állapotban lévő nyomtatót. Gyakran – de nem mindig. Ez még nem vált rutinná. Akkor? Most már érvényes a szemléletváltozásom, vagy még meg kell várni, amíg leszokom a húsevésről, a karácsonyfáról, és többé nem viszek vágott virágot Tominak? Bő három-négy hónapja odafigyelek, hogy a táskámban mindig legyen egy nagyobbacska szatyor, hogy ha hirtelen rámjön a vásárolhatnék, akkor ne kelljen nejlont kérnem. De korábban nem csináltam, még akkor sem, amikor a könyvem már rég kész volt, és csak nyomtatásra várt. Akkor most mi van?

Úgy gondolom, hogy ha valaki épp jó sok papírba csomagolja a karácsonyi ajándékot, de a szemlélete alapvetően megváltozott, ami a világ és az ember viszonyát illeti, akkor előbb-utóbb szöget fog ütni a fejébe, hogy talán lehetne másképp is. És keres alternatív megoldásokat. Vagy nem keres, de rosszul érzi magát, és ezt a rossz érzését elmondja másoknak is. Akik viszont esetleg keresnek, sőt találnak megoldást. Olyan megoldást, aminek a gyakorlati átvételéhez a sok-papírba-csomagoló emberünk talán már öreg és rugalmatlan, de a gondolatát – a mémet – átveszi, sőt tovább is adja.

Így változik – az én elképzelésem szerint– az emberi közösség szemlélete. És fenntartom, hogy ez a szemléletváltás mentheti csak meg azt a valamit, amit mi világként ismerünk és szeretünk. A megváltozott szemlélet megváltozott létmódot eredményez, a megváltozott létmód pedig magával hozza a cselekedet megváltoztatását.

Ha az én szemléletem változik csak meg (aki bekapcsolva hagyom a nyomtatót), akkor annak eredményeképpen csak a nyomtató bekapcsolva hagyása maradhat abba. Ha az emberi közösség (aki pusztítja az élő környezetet) szemlélete változik meg, annak eredményeképpen abbamaradhat az élő környezet pusztítása.

Ezért írtam – és tartom fenn –, hogy akinek megváltozott a szemlélete (a fenti értelemben), az „járjon bár autóval, állítson bár karácsonyfát, csomagolja be jó sok papírba a karácsonyi ajándékot, hosszú távon akkor is a megoldás részévé vált”.

Címkék: Kommunikáció, Világ+ember

---