Noha semmilyen babonás vagy misztikus jelenséget nem tulajdonítok neki, betegesen vonzódom a dátumokhoz, az évfordulókhoz. Úgyhogy, beékelve a római útinapló két része közé, szeretnék megemlékezni életem egy epizódjáról.

Ma húsz esztendeje annak, hogy azon a bizonyos távolsági buszon ülve, a Mátrában található kies Bagolyirtásról Budapestre tartva történt velem valami, amit akkor nem tudtam néven nevezni, mert az aktív szókincsemben nem szerepelt a „megtérni” kifejezés.

Az elmúlt húsz év során számtalanszor elmeséltem ezt a történetet, amely jószerével nem is történet, hiszen nem volt se más szereplője, se valódi cselekménye. A február 12-i vasárnappal záródó hétvégén zajló baráti beszélgetések (valamint a mátraszentimrei templom kulturális érdeklődésből való megtekintése) során valamiképpen elvékonyodott a köztem és a transzcendencia közötti fal, valahogy úgy, mint Bux Barnabás Boldizsár és a Kislány Királynő Között. Elvékonyodott a fal, és ott, a buszon, a rám hulló magányban (azokat, akiket akkor barátaimnak tudtam, épp magam mögött hagytam a Mátrában; odahaza a céltalanság várt) egyszer csak átszakadt.

Elkezdtem sírni, holott nem szokásom (korábban évekig nem voltam rá képes, és ezt követően se nagyon), és teljes természetességgel szólítottam meg azt, akit azt megelőzően évekig szólongattam sikertelenül, mind verseimben, mind titkos, szenvelgő pózaimban. Amikor a Népstadionnál leszálltam a buszról, alig vártam, hogy hazaérjek, és mint egy holdkóros, mentem szinte egyenesen a könyvespolchoz, hogy megkeressem a kopott Újszövetséget. Aztán csak olvastam, olvastam, és az olvasott szöveg minden szava a húsomba vágott. Egy héttel később már túl voltam a megkeresztelkedésen, egy hónapra rá pedig – öntuddatos katolikusként – szilárdan tudtam, hogy ferences pap akarok lenni...

...Ez a szilárdság azóta elenyészett. Öntudatos katolikusságom emléke is egyre távolodik tőlem, és a transzcendencia teljes termeszetességgel történő megszólítása sem oly természetes, mint annak idején. Illetve a kapcsolat természetességével nincs hiba, csupán a megszólíthatóság szorult ismét háttérbe. Régóta tervezem, hogy írásban tételesen számot adok (elsősorban önmagamnak), hogy mit hiszek és mit nem hiszek abból a terjedelmes listából, amit a húsz éve történt fordulat után évekig fenntartás nélkül hittem, mitöbb, identitásom gerincét képezte.

Lehet, hogy nagyon szegényes lenne ez a lista. Lehet, hogy azok, akik minden fenntartás nélkül, kapásból kereszténynek mondják magukat, e listát olvasva kapásból ateistának neveznének. Persze fordítva is igaz: akik reflektálatlanul ateistának címkézik önmagukat, ugyanezen listát olvasva ugyanúgy bigott katolikusnak tartanának, mint sok évvel ezelőtt.

Mindez valamikor borzasztó fontos volt számomra. Ma már egyre kevésbé izgat mások véleménye. Önmagam szeretném megismerni és megérteni önmagamat. E megismerés és megértés folyamat, amelynek nyilvánvalóan soha nem jutok a végére. Azt azonban ma is teljes bizonyossággal jelenthetem ki, függetlenül a fentebb taglalt (még meg nem írt) lista hosszától, hogy személyes történetem egy bizonyos pontján hirtelen gyökeres változás történt az életemben.

És ez az egy bizonyos pont ma húsz éve volt, 1989. február 12-én.

Címkék: Emlék, Ünnep, Vallás

---