Mely nyelv merne versenyezni véled
Szerda este a HuMuSz Házban Trombitás Gáborral, Daniel Quinn Izmael és B története c. könyveinek fordítójával volt beszélgetés. Mint megtudtam, az itt rendezett beszélgetős alkalmakon max. 20 ember szokott részt venni – most több mint negyvenen voltak. Gábor úgy húsz percben vázolta a Quinn-könyvekből megismerhető koncepció lényegét, és utána bedobta a gyeplőt: szabad volt a vásár. Furcsa volt tapasztalnom, hogy a számos, a környezetvédelem iránt elkötelezett hozzászólóból milyen kevés volt az, aki valóban megértette, miről is szól ez az egész. Nem akarok most beleveszni a részletekbe, viszont az ott elhangzott sok minden felszínre hozott bennem egy gondolatot, amellyel a B történetében találkoztam, és ezt szeretném megosztani. E gondolat igazsága, ha úgy vesszük, fájdalmasan evidens, mondhatni közhely. A furcsa az, ennek ellenére az emberek többségének beszédmódja arról tanúskodik, hogy homlokegyenest ellenkezőképpen gondolkodnak a dologról.
A téma az ember és a természet viszonya. Városlakó kultúránkban ez többnyire olyan felkiáltásokban jön elő, mint „Vissza a természethez!”, vagy valamivel higgadtabban: hosszú értekezésekben olyasmikről, hogy az ember „elidegenedett a természettől”, továbbá olyan kifejezésekben, mint hogy „a városlakók, szemben a természetben élőkkel”, „természeti népek”, sőt olyasmit is gyakran hallani – főleg zöldek és csatolt részeik szájából –, hogy „manapság az ember a természettel szemben él”.
Tisztelettel: ez marhaság. Semmi más, mint annak az arroganciának az aránylag szofisztikált megfogalmazása, amely az Elvevők történetének alaptételéből indul ki: „A világot az emberért teremtették, az embert pedig azért, hogy meghódítsa és uralja azt.” Hiszen csakis e mítosz igaznak tételezése vezethet arra az abszurd gondolatra, hogy az ember nem a természetben él.
Bocsánat, ha nem a természetben, akkor mégis, hol?! Melyik az a pontja a világnak, amely kívül van a természeten? Nézzük, miről is lehetne megismerni egy ilyen helyet! Például arról, hogy ott nem érvényesülnek a természet törvényei. Nincs gravitáció. Nincs tehetetlenség. Nem érvényes a termodinamika második főtétele. A fizikai állandók értéke eltér az általunk ismerttől. Nincs anyag- és energiamegmaradás. Nem működik a természetes szelekció. Nem érvényesülnek az ökológiai törvények.
Valaki mutasson már egy ilyen helyet! Attól, hogy valakinek a megtapasztalt környezetében növény- és állatfajok sokasága helyett csak egy-két faj található, attól, hogy ha körülnéz, nem üde zöldet lát, hanem szürkét és szürkét, attól, hogy a környezetét felépítő anyagok nem spontán keletkeztek, hanem emberi beavatkozásra („mű”-anyagok) – attól az illető még pontosan ugyanúgy a természetben él, mint egy dzsungelharcos vagy egy tüskés pikó. Daniel Quinn valahogy úgy fogalmaz (tartalmilag idézve), hogy aki egy moziban ülve rágcsálja a popcornot, az semmivel nincs távolabb a természettől, mint aki a hegyekben lakva szívja a friss levegőt.
Alább egy természeti kép látható:

Abban a vágyunkban, hogy „szeretnénk közelebb lenni a természethez”, az a ki nem mondott állítás lappang, hogy képesek vagyunk leválasztani amgunkat a természetről, sőt ezt meg is tettük. Nem tettük meg, nem vagyunk képesek. A városépítés, a műanyag, a génmanipuláció, a multikulti, a környezetszennyezés és minden egyéb semmivel nincs kevésbé alávetve a természetnek (és összes tövényének), mint a csillagok járása és a napsütés.
A legelvetemültebben civilizált városlakó, aki (Mehemedhez hasonlóan) életében nem látott még igazi tehenet, de más hasonlót sem, és kizárólag szintetikus műkajákon él, pontosan ugyanúgy a biológiai és ökológiai törvények szerint működik, mint bárki más. A teste minden sejtje egy valamiből készült: táplálékból. Nem szivárványporból és nem csillagfényből. És teste ugyanúgy alá van vetve az anyag körforgásának, mint a világegyetem bármely pontján található bármely más anyag. S mivel élete az életközösség része, lebomlott teste táplálék lesz az élet más formái számára. E tekintetben nincs különbség a dzsungel és a betondzsungel között.
Egész „természetellenes” civilizációnk a természet integráns részeként működik. Egyedül így épülhetett fel. És pontosan így – és ezért – fog atomjaira hullani, saját súlyától összeroskadva.
Címkék: Könyv, Világ+ember