Ez van –  Blog –  Tudatmódosítók –  Salátástál –  Terápia –  Sorskönyv nélkül –  Olvasókönyv –  Képmutatás –  Kijárat...

Mottó, egyúttal felhívás az Olvasóhoz:
         „Ha nem a megoldás, akkor a probléma része vagy.”
   –   Ez bármire igaz.

Birtalan Balázs naplója

Birtalan Balázs Örülök, ha blogomat – ahogy nevezni szoktam: „napi rendes és rendetlen agymenéseimet” – nemcsak olvasással, de megjegyzéseiddel is megtiszteled. Mivel korántsem gondolom, hogy elértem volna a személyiségfejlődés csúcsára, kifejezetten szükségem van mind elismerésekre, mind építő kritikákra. Az ún. kommentezés során választhatsz: gondolataidat megoszthatod velem saját neved aláírásával, vagy – a netes hagyományoknek megfelelően – valamilyen nick-et használva, illetve írhatsz anonim módon. A döntés a tied; előrebocsátom azonban, hogy a névtelen mocskolódásról és észosztásról elég markáns a véleményem. Ha a bírálatnak ezt a módját választod, ne háborodj föl utólag, ha e véleményemnek a konkrét helyzetben is hangot adok. Emellett alapelvem, hogy nem törlök kommentet akkor sem, ha tartalma és stílusa látványosan távol esik a számomra egyébként elfogadhatótól. Kivétel a spam és a flood – annak érthető okból nem kegyelmezek. (2005)

péntek, április 03, 2009
14:35
 
Daniel Quinn: Az új reneszánsz


Szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe az alábbi szöveget. Saját fordítás, tegnap lettem kész vele. Akiknek tegnap este elküldtem levélben, azoknak jelzem, hogy azóta átnéztem, és javítottam a benne található töméntelen hibát. Aki kéri dokumentum-formátumban, az szóljon, és elküldöm mailben.

Daniel Quinn:


Az új reneszánsz1



Huszonöt évvel ezelőtt, amikor dolgozni kezdtem azon a könyvön, amelyből aztán egy szép napon az Izmael című regény lett, nagyon kevesen gondolták azt, hogy az emberiség komoly bajban van, feltéve, hogy a hidegháborúból nem lesz nukleáris háború. A legtöbb ember úgy látta, hogy minden szép és jó. Az utóbbi tíz évben ez drasztikusan megváltozott – ha nem is mindenki számára.

Amikor 1995-ben meglátogattam egy iskolát Albuquerque-ben, ahol az Izmael volt az éves kötelező olvasmány, megkértek, hogy találkozzam egészségügyi szakemberek egy roppant magas szintű csoportjával: a Presbiteriánus Egészségügyi Szolgálat – amely a régió kórházrendszere – egyes részlegeinek igazgatóival. Elfogadtam a meghívást, noha fogalmam sem volt, mi relevánsat mondhatnék ezeknek a szakértőknek. Semmit nem tudok a kórházakról, az egészségügyről vagy az orvosi hivatásról. Még a Vészhelyzetet se nézem.

Amikor helyet foglaltam a mintegy húsz férfi és nő között, egyértelművé vált, hogy mindegyikőjüket mélyen felbolygatta a könyvem. Azt ellenben egyikük sem tudta világosan megmagyarázni, miért is volt jelentőségteljes számára a hivatása terén. Azt hiszem, valójában az történt, hogy az Izmael elolvasásának eredményeképpen ők maguk mint emberi lények változtak meg, s arra próbáltak rájönni, hogy ez a változás miként változtatja – vagy változtathatja vagy kellene, hogy változtassa – meg őket mint egészségügyi szakembereket.

Tartok tőle, hogy nem sokat segítettem nekik, de nem hiszem, hogy emiatt szabadkoznom kellene. Halvány fogalmam sincs, hogy az ő szakmai életük milyen téren szorul változásra; ezt csakis ők tudják.

Rá egy évre hasonló élményben volt részem, amikor előadásra kértek fel a kereskedelmi padlóburkoló rendszerek tervezésével és kivitelezésével foglalkozó felsővezetők éves konferenciáján. Ne nevessenek. Ez egy sokmilliárd dolláros, globális iparág – egy olyan iparág, amely akkoriban kiemelkedően környezetszennyező volt, elképesztő mennyiségű hulladékot produkált, működését teljes mértékben meg nem újítható erőforrásokra (elsősorban kőolajra) alapozta, s e forrásokkal szélsőségesen pazarló módon bánt.

Munkám bennük is alapvető változásokat eredményezett – és ezzel végére is értünk a két csoport közötti hasonlóságok listájának. Ezeknek az embereknek mákszemnyi kétségük sem volt afelől, hogy e változást hogyan kéne aprópénzre váltani szakmai életükben. És ez azért jó dolog, mert természetesen nem tudtam volna tippeket adni nekik. Tudták, min szükséges változtatniuk, s ekkorra már ki is tűztek számos hosszú távú célt, amelyek nem csak a saját iparágukat alakították át, hanem változásra kényszerítettek más, velük kapcsolatban álló iparágakat is. Hogy megtarthassák pozíciójukat, az olyan óriások, mint a DuPont, szó szerint belekényszerültek abba, hogy maguk is másként kezdjenek gondolkodni.

Ha arra kérnének, hogy tartsak előadást befektetési tanácsadóknak, vegyészmérnököknek vagy légiforgalmi főelőadóknak – és ezek közül egyik sem lehetetlen –, ugyanez lenne a helyzet. A feladatom nem az lenne, hogy megmondjam nekik, milyen változásokat vigyenek véghez szakmai életükben, mivel semmit nem tudok sem a befektetésekről, sem a vegyészmérnökségről, sem a légiforgalom-irányításról.

Az én feladatom minden csoporttal, függetlenül attól, hogy milyen elv vagy szakma alapján gyűltek is együvé, ugyanaz: az embereket úgy hazaküldeni, hogy új, mélyebb belátással bírjanak azon központi problémára nézve, amely bennünket, embereket mindannyiunkat együvé gyűjt, foglalkozástól függetlenül – amely probléma nem más, mint a fajunk túlélése.

Gyakran fölteszik nekem a kérdést: látok-e reményt a túlélésre? Ilyenkor persze arra kíváncsiak valójában, hogy tudok-e nekik valami alapot kínálni a reménykedéshez.

Én igenis reménykedem, mert biztosan érzem, hogy az önök életében valami rendkívüli következik majd be – az önökében, akik három vagy négy évtizeddel fiatalabbak nálam. Valami sokkal rendkívülibbről beszélek, mint ami az én életemben történt, amely magában foglalta a televízió születését, az atomhasítást, az űrutazást és az interneten történő azonnali, globális kommunikációt. Én valami igazán rendkívülire gondolok.

Az önök életében a mi kultúránk emberei rá fognak jönni, hogyan kell fenntartható módon élni ezen a bolygón – vagy nem jönnek rá. Akármelyik is következik be, az szükségképpen rendkívüli lesz. Ha rájönnek, hogyan kell itt fenntartható módon élni, akkor az emberiség szeme előtt olyasmi tárul fel, amit jelenleg nem láthat: a végtelenbe nyúló jövő képe. Ha nem jönnek rá, akkor sajnos az ember felkerül azon fajok listájára, amelyeket naponta pusztítunk el – naponta mintegy kétszáz fajt.

Ennek belátása, közkeletű kifejezéssel élve, nem nagy kunszt. Azok között, akik nyomon követik az ilyen dolgok alakulását, és hivatásszerűen fogalmaznak meg előrejelzéseket a témában, általános egyetértés uralkodik arra nézve, hogy az emberiség létszáma a század közepére eléri a kilencmilliárdot. Ezt nem csak a vészmadarak károgják: ez egy nagyon óvatos, az ENSZ által nemrég jóváhagyott becslés. Sajnálatos módon e becslés készítői közül a legtöbben úgy hiszik, hogy ez az egész egy magától értetődő és zökkenőmentes folyamat lesz.

Hát nem.

Nyilvánvalóan töméntelen pénzbe és energiába kerül hatmilliárd ember táplálékát előállítani. De ha tekintetbe vesszük a tényleges életmódunkat, számításba kell vennünk egy járulékos, rejtett költség megfizetését is. Egész egyszerűen arról van szó, hogy ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani e hatmilliárd emberi testből álló biomasszát, a tápláléktermelés szokásos módján túlmenően kénytelenek vagyunk naponta kétszáz fajt felzabálni. Szükségünk van e kétszáz faj biomasszájára ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani ezt a biomasszát: azt a biomasszát, ami mi vagyunk. És amikor felzabáljuk e fajokat, akkor azok megszűnnek létezni. Kihalnak. Eltűnnek, mindörökre.

Másként szólva, a világ naponta kétszáz faj kipusztításával fizet azért, hogy fenn tudja tartani a hatmilliárd fős emberiséget. Ha ezt a folyamatot jövő héten, vagy akár jövő hónapban le tudnánk állítani, akkor semmi gond nem volna. Csakhogy a szomorú tény az, hogy erről szó sincs. Ez a folyamat zajlik ma, és fog zajlani holnap is, meg holnapután, meg azután, meg azután, meg azután is – és definíciószerűen ez az, ami miatt a folyamat nem fenntartható. Egy ilyen kataklizmaszerű pusztítást lehetetlen fenntartani.

A rendkívüli pedig, ami a következő két-három évtizedben be fog következni, nem az emberi faj kihalása lesz. A rendkívüli, ami a következő két-három évtizedben be fog következni, egy új reneszánsz lesz. Egy hatalmas, döbbenetes reneszánsz.

Ennél kisebb horderejű dolog nem képes megmenteni minket.



Az első reneszánszról, amely önök számára is ismerős a történelemkönyvekből, úgy szokás beszélni, mint a klasszikus tudatosság és érzékenység újjászületéséről. Elég nehéz úgy beszélni róla, mint ami valójában volt, nevezetesen egy vadonatúj történelmi korszak nyitányáról.

A reneszánsz során jó pár kulcsfontosságú középkori eszmét hajítottak ki, de nem olyan eszmékkel pótolták őket, amelyek az ókori gondolkodók számára érthetőek lettek volna. Ellenkezőleg, ezek teljesen új eszmék voltak – amelyek nem lettek volna érthetőek az ókori gondolkodók számára. Ezek az eszmék számunkra voltak érthetőek – sőt mind a mai napig azok.

A reneszánsz (és valójában a modern világ) azért jött létre, mert a tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik század folyamán az egész középkori, összefüggő eszmerendszer inogni kezdett. A rendszer központi eleme arra a kérdésre vonatkozott, hogy milyen úton tehetünk szert biztos tudásra. A középkorban úgy tartották, hogy a biztos tudás megszerzésének eszköze az ésszerűség és a tekintély. Például teljesen ésszerű feltételezésnek tűnt, hogy a Föld szilárdan áll egy helyben, és körülötte kering a világmindenség többi része. Ésszerűnek tűnt – és olyan kimagasló tekintély erősítette meg, mint a nagy, második századi csillagtudós, Claudius Ptolemaeus, azaz Ptolemaiosz. Hasonlóképpen, teljes mértékben ésszerűnek látszott annak feltételezése, hogy a leejtett nehéz tárgyak gyorsabban érnek földet, mint a könnyűek – ezt egy másik kimagasló tekintély erősítette meg, a polihisztor zseni, Arisztotelész.

Ám a reneszánsz idején az ésszerűség és a tekintély mint az ismeretszerzés megbízható útjelző táblái ledőltek, s átadták helyüket a... megfigyelésnek és kísérletezésnek. E változás nélkül sem a mai értelemben vett tudomány nem jöhetett volna létre, sem az ipari forradalom nem következett volna be.

A középkorban magától értetődőnek számított, hogy Istennel való kapcsolatunk kollektív dolog, amelynek menedzselésére egyedül a római katolikus egyház jogosult. A reneszánsz során e leosztást kikezdte egy teljesen új megközelítés, amely szerint Istennel való kapcsolatunk magánügy, amelyet ki-ki önállóan intézhet Istennel. Ebben az új leosztásban vált az individualitás fogalma szentté és sérthetetlenné, és tett szert arra a jelentőségre, amit mi a modern korban természetesnek veszünk. Ma mindannyian úgy tekintünk magunkra, mint fantasztikus hatalommal – szó szerint jogok özönével – felruházott, önmagunkban értékes egyéniségekre. Ez a középkor embere számára teljességgel elképesztő lett volna.

A középkorban a világmindenségre úgy tekintettek, mint ami eleve kész állapotában keletkezett, alig egy-két ezer évvel ezelőtt. Befejezett volt, tökéletes – és pontosan annyira ismert, amennyire csak szükséges. A reneszánsz korában azonban radikálisan új megközelítéssel kezdték szemlélni az univerzumot: olyan valóságként, amely dinamikus, végtelen – és túlnyomórészt ismeretlen. A gondolkodás e változása vezetett el mind a nagy földrajzi felfedezések korába, mind a tudományos kutatás hőskorába, amely napjainkban is folytatódik.

Ma mindez napnál világosabb számunkra. Világos, hogy a középkor nem tarthatott az idők végezetéig. Világos, hogy a dolgoknak meg kellett változniuk. De a középkoriak számára ez egyáltalán nem volt világos. Ők úgy hitték, hogy az emberek az idők végezetéig középkori módon fognak gondolkodni és élni.

Mi pontosan ugyanezt hisszük. Amint a középkoriak, mi is abszolút bizonyosak vagyunk abban, hogy az emberek az idők végezetéig ugyanígy fognak gondolkodni, ahogy mi gondolkodunk, és az idők végezetéig ugyanígy fognak élni, ahogy mi élünk.

A középkoriak azért gondolkodtak így, mert elképzelhetetlennek tűnt számukra, hogy lehet másként is gondolkodni. Hogy is tudna valaki másként gondolkodni, mint ahogy gondolkodik? Ők úgy voltak vele, hogy a gondolkodás története véget ért, méghozzá velük. Mi ezt persze megmosolyogjuk – holott valójában mi is pontosan ugyanezt hisszük. Mi is azt hisszük, hogy a gondolkodás története véget ért, méghozzá velünk.

Valójában azért kellene fohászkodnunk, hogy nehogy igazunk legyen ez ügyben. Ha ugyanis csakugyan véget ért velünk a gondolkodás története, akkor nekünk befellegzett. Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők nem úgy fognak élni, mint ahogy mi élünk. Ezt bizton megjósolhatom, mert amennyiben az emberek továbbra is úgy élnek majd, mint ahogy mi élünk, akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.

Még valamit megjósolhatok bizonyosan. Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők nem úgy fognak gondolkodni, mint ahogy mi gondolkodunk. Ezt ugyanilyen biztonsággal jelenthetem ki, mert amennyiben az emberek továbbra is úgy gondolkodnak majd, mint ahogy mi gondolkodunk, akkor úgy is élnek majd, mint ahogy mi élünk – és akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.

De miben kellene megváltoztatnunk a gondolkodásunkat? Hiszen oly egyértelműnek látszik, hogy mi mindenről pontosan úgy gondolkodunk, ahogyan gondolkodni kell.

A középkor emberei számára ugyanez ugyanilyen egyértelműnek látszott.

Noha igen sok kulcsfontosságú középkori eszme eltűnt a reneszánsz idején, korántsem tűnt el az összes kulcsfontosságú középkori eszme. Az egyik ilyen kulcsfontosságú eszme, amely megmaradt – egyébként mindmáig –, az, hogy az emberi természet alapjaiban és jóvátehetetlenül gyarlóvá lett. Körültekintünk a világban, és azt látjuk, hogy a teknősök nem gyarlók, a varjak nem gyarlók, a nárciszok nem gyarlók, a szúnyogok nem gyarlók, a lazacok nem gyarlók; voltaképpen a világban egyetlenegy gyarló faj sincs – minket kivéve. Ennek ugyan az égvilágon semmi értelme, de a középkori tudás vizsgáján gond nélkül átmegy. Ésszerűnek hangzik – a tekintély pedig kétségkívül támogatja. Ésszerűnek hangzik, mivel olyan mentséget kínál nekünk, amelyre átkozottul szükségünk van. Leromboljuk ugyan a világot – elevenen felfaljuk –, de hát nem tehetünk róla. Az emberi természet tehet róla. Konstrukciós hibával készültünk – mi egyébre számíthatnánk?

Egy másik kulcsfontosságú eszme szerint, amely ugyancsak átvészelte a középkort, mi pontosan úgy élünk, ahogy az embernek élni rendeltetett. Istenem, hisz ez oly egyértelmű, hogy nincs is mit hozzátenni. Úgy élünk, ahogy az embernek az idők kezdetétől élni rendeltetett. A tény, hogy csak a legutóbbi időben kezdtünk így élni, a legkevésbé sem számít. Nyilván hárommillió évünkbe telt, hogy ráakadjunk végre. Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az idők kezdetétől így rendeltetett élnünk. Az a tény pedig, hogy így élve lakhatatlanná tesszük a világot saját fajunk számára, ugyancsak nem számít semmit. Még ha el is pusztítjuk a világot, s vele magunkat, akkor is úgy élünk, ahogy az idők kezdetétől élnünk rendeltetett.

E két középkori túlélő még aránylag üdvösnek mondható. Ostobaságok ugyan, de ártalmatlanok. Ugyanakkor van egy harmadik túlélő eszme is, amely azonban kifejezetten nem üdvös és nem ártalmatlan, és a legveszélyesebb létező eszme. És túl azon, hogy ez a legveszélyesebb létező eszme, ez a legveszélyesebb létező dolog – veszélyesebb, mint az összes nukleáris fegyverünk, veszélyesebb, mint a biológiai hadviselés, veszélyesebb, mint az összes mérgező anyag, amivel telepumpáljuk a levegőt, a vizet és a talajt.

Mindazonáltal hihetetlenül ártalmatlannak hangzik. Az ember hallja, és azt mondja: „Aha, igen, na és?” Ráadásul hihetetlenül egyszerű is. Íme, ez az: Az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Egyfelől vagyunk mi, másfelől van a Természet. Egyfelől vannak az emberek, másfelől van az emberi környezet.

Biztos vagyok benne, hogy nehéz elhinni, hogy valami, ami ennyire ártatlanul hangzik, akár egy icipicit is veszélyes lehet; sokkal kevésbé veszélyes, mint amilyennek az imént beállítottam.

Amint mondottam volt, visszafogott becslés, hogy a világban való tevékenységünk eredményeképpen minden egyes nap nem kevesebb, mint kétszáz faj pusztul ki. Az emberek e rettenetes hírt közönyösen fogadják. Nem sikoltanak fel. Nem ájulnak el. Egyáltalán nem látnak semmi okot az aggodalomra, mert szilárdan hiszik, hogy az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Olyan szilárdan hiszik ezt a huszonegyedik században, ahogy hitték azt a tizedikben.

Tehát nem kevesebb, mint kétszáz faj pusztul ki mindennap. Semmi baj, mivel azok a fajok valahol odakint vannak. Azok a fajok nem idebent vannak. Ők nem mi vagyunk. Semmi közük nincs hozzánk, mivel az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől.

Az a kétszáz faj odakint van, a környezetben. Persze rossz a környezetnek, ha kihalnak, de ennek semmi köze hozzánk. A környezet odakint szenved, mi ezalatt idebent vagyunk, épen és egészségesen. Természetesen gondját kéne viselnünk a környezetnek, és gyalázat ez a kétszáz kihalás – de minket ez nem érint.

Hölgyeim és uraim, ha az emberek továbbra is így gondolkodnak, az emberiség ki fog pusztulni. Ennyire veszélyes ez az eszme. Mégpedig a következők miatt.

Az a kétszáz faj... voltaképpen miért is pusztul ki? Csupán mert elfogy a levegőjük vagy a vizük vagy a területük, vagy miért? Nem, ez a kétszáz faj azért pusztul el, mert olyasvalami van a birtokukban, amire nekünk szükségünk van. Szükségünk van a biomasszájukra. Szükségünk van arra az eleven anyagra, amelyből ők felépülnek. Szükségünk van a biomasszájukra azért, hogy fenntarthassuk a saját biomasszánkat. A dolog így működik. Menjenek el Brazíliába, keressenek egy jókora esőerdőt, aztán vágják ki vagy égessék fel. Majd vigyenek oda egy csomó tehenet, és legeltessék őket. Vagy ültessenek krumplit vagy ananászt vagy lóbabot. Mindaz a biomassza, amely korábban az esőerdőben élő madarakban, rovarokban és emlősökben halmozódott föl, az most átalakul tehénné, krumplivá, ananásszá vagy lóbabbá – vagyis a mi táplálékunkká.

Muszáj kiirtanunk kétszáz fajt naponta ahhoz, hogy fenntartsuk hatmilliárd ember biomasszáját. Ez nem véletlen. Nem oda nem figyelés. Nem egy apró gondatlanság a részünkről. Azért, hogy fenntartsuk a magunk hatmilliárdos populációját, naponta kétszáz faj biomasszájára van szükségünk. Kétszáz fajt a szó legszorosabb értelmében emberi szövetté alakítunk.

De nagyon sokan – sőt attól tartok, a legtöbben – hajlamosak azt gondolni: „Na és akkor mi van? Az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Mivel függetlenek vagyunk, nem számít, hány fajt pusztítunk ki – és mivel akárhogyan is, de fölöttük állunk, valójában még fejlesztjük is a világot azzal, hogy kiiktatjuk őket!”

Azokhoz az emberekhez hasonlítunk, akik a felhőkarcolók tetejére épített kis kulipintyóban élnek. Mindennap szükségünk van kétszáz téglára a saját házikónk falának fenntartásához, így hát lemegyünk, lent kiütünk kétszáz téglát a felhőkarcoló falaiból, és felcipeljük, saját felhasználásra. Mindennap... Minden áldott nap lemegyünk, és kiütünk kétszáz téglát azokból a falakból, amelyek azt az épületet tartják, amelyben élünk. Hetvenezer tégla egy évben, ugyanannyi a következőben, meg a következőben, meg a rákövetkezőben, meg minden évben.

Remélem, egyértelmű, hogy ilyen módon nem lehet fenntartani egy téglaépületet. Egy nap, előbb vagy utóbb, de össze fog omlani, és a házikó elpusztul, az épület többi részével egyetemben.

Naponta kétszáz faj kiirtásával pontosan ugyanígy nem lehet fenntartani egy életközösséget. Ha valamilyen értelemben a csúcsán is vagyunk a közösségnek, egy nap, előbb vagy utóbb, de össze fog omlani, s ha összeomlik, nem sokra megyünk a csúcson elfoglalt helyünkkel. Elpusztulunk, a közösség többi részével egyetemben.

Persze más lenne a helyzet, ha a napi kétszáz faj pusztulása csak valami ideiglenes jelenség volna. De nem az. Mégpedig azért nem, mert legyünk bármily okosak is, nem vagyunk képesek arra, hogy növeljük a bolygó biomasszájának összmennyiségét. Nem tudjuk növelni az életben maradáshoz szükséges víz és termőföld mennyiségét, és nem tudjuk növelni a talajt és a vizet érő napfény mennyiségét sem. Csökkenteni képesek vagyunk a bolygó biomasszájának összmennyiségét – például a talaj meddővé tételével vagy a vizek megmérgezésével –, de növelni nem tudjuk.

Mindössze annyit tehetünk, hogy fajok egy csoportjának biomasszáját átemeljük egy másik csoportba – és pontosan ezt is tesszük. Azon fajok biomasszáját, amelyekkel nem törődünk, módszeresen átcsoportosítjuk azon fajok biomasszájába, amelyekkel törődünk: tehénbe, csirkébe, gabonába, babba, paradicsomba stb. Önmagunk fenntartása érdekében szisztematikusan romboljuk az életközösség biodiverzitását; más szavakkal ezt úgy mondhatnók: szisztematikusan romboljuk a minket életben tartó infrastruktúrát.

Amint mondottam volt, visszafogott becslés, hogy az emberiség létszáma a század közepére kilencmilliárdra növekszik – és az emberek ezt a hajmeresztő hírt közönyösen fogadják. Senki nem sikolt. Senki nem ájul el. Az embereket éppúgy hidegen hagyja népességünk gombamód való szaporodása, miként a napi kétszáz faj eltűnése. Úgy látják, semmi okuk aggodalomra, elvégre az emberek egy olyan létrendhez tartoznak, amely el van különítve az életközösség többi részétől. Nem veszik észre, hogy népességünk növekedésével a kihalás aránya is növekszik – vélhetőleg exponenciálisan. Ez azért van így, mert amikor kiirtunk egy fajt, annak biomasszáját nem százszázalékos hatásfokkal építjük önmagunkba. Jó része egyszerűen elvész, hozzájárulva ezzel a bolygó elsivatagosodásához. A század közepére, ha a népességünk addigra valóban eléri a kilencmilliárdos szintet, a naponta kipusztított fajok száma ezer lesz vagy tízezer (a tényleges szám egyelőre kiszámíthatatlan).



Ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor ők tudni fogják, hogy az emberiség nem tartozik semmiféle olyan létrendhez, amely független volna az életközösség többi részétől. Tudni fogják ezt, épp oly bizonyosan, miként mi tudjuk, hogy a Föld kering a Nap körül. Ezt bizton megjósolhatom, mert ha az emberek továbbra is úgy gondolják, hogy egy elkülönített létrendhez tartozunk, akkor kétszáz év múlva nem lesznek itt emberek.

Mindenki azt szeretné (engem sem kivéve), ha le tudnám írni, hogyan is fognak élni itt az emberek kétszáz év múlva – ha ugyan lesznek még itt emberek kétszáz év múlva. Csak annyit mondhatok önöknek, hogy hogyan nem fognak élni. Nem fognak úgy élni, ahogy mi élünk. De miért van ez? Miért nem mondhatom meg önöknek, hogy hogyan fognak élni? A válasz: mert senki nem mondhatja meg.

Ha visszahelyezik ugyanezt a kérdést a középkorba, beláthatják, miért van így. Önök nagyon könnyen meggyőzhették volna Roger Bacont, hogy háromszáz évvel később az emberek másként fognak élni, de hogy az ördögbe tudta volna szegény megjósolni a nagy földrajzi felfedezéseket, a feudális elnyomás elleni lázadásokat, az ipari forradalmat, a tőkés burzsoázia hatalomra jutását, és így tovább? Abszurd dolog lenne ilyesmit elvárni.

Úgy is fogalmazhatnánk: ha a középkor képes lett volna megjósolni a reneszánszt, akkor az lett volna a reneszánsz.

A társadalmi evolúció természetéből adódóan kaotikus – más szóval természetéből adódóan bejósolhatatlan. Ez aránylag nyugodt időszakokra is igaz. Csak gondoljanak arra, hogy a világ minden titkosszolgálata meglepődött, amikor összeomlott az a Szovjetunió, amely néhány nappal korábban még éppoly stabilnak látszott, mint Nagy Britannia vagy az Egyesült Államok.

És ha a társadalmi evolúció már a nyugodt időszakokban is kaotikus, akkor még sokkal kaotikusabb lesz az előttünk álló időszakban, amikor is az emberek vagy elkezdenek másként gondolkodni, vagy kipusztulnak.

Természetesen megértem, hogy az emberek miért szeretnének valami leírást kapni a jövő fenntartható életmódjáról. Azt hiszik, ez képessé tenné őket arra, hogy magukévá tegyék ezt a fenntartható életmódot most, ma. De a társadalmi változások nem így történnek, amiképpen a technikai változások sem. Haszontalan lett volna Charles Babbage-nek megmutatni egy nyomtatott áramkört vagy Thomas Edisonnak egy tranzisztort. A maguk korában semmit nem tudtak volna kezdeni velük – és mi sem tudnánk semmit kezdeni egy olyan képpel, amely azt ábrázolja, hogy miként élnek majd az emberek mához száz esztendőre. A jövőt nem lehet száz évekre előre megtervezni – vagy akár tíz évre előre. Adolf Hitler Ezeréves Birodalma ezer hétig sem tartott ki. Soha nem létezett szabásminta a jövőre nézve – és soha nem is fog létezni.

Mindemellett annyit teljes bizonyossággal mondhatok önöknek, hogy a következő két-három évtizedben valami rendkívüli fog bekövetkezni. A mi kultúránk emberei rá fognak jönni, hogyan kell fenntartható módon élni – vagy nem jönnek rá. És akármelyik is következik be, az szükségképpen rendkívüli lesz.

Az, hogy képtelen vagyok önöknek lefesteni a jövőt, még nem jelenti azt, hogy önök elhagyatott parafadugóként sodródnak a történelem zavaros hullámain. Önök közül mindenki abban a helyzetben van, mint Galilei, amikor nem éppen finomkodva közölték vele, hogy tartsa a száját azzal kapcsolatban, hogy a Föld mozog a Nap körül. A római inkvizíció úriembereinek szemében a Föld Nap körüli mozgása gonosz hazugság volt, amelyet kötelességük volt eltitkolni – és el is tudták titkolni. De a tárgyalás végeztével hallották, hogy Galilei ezt motyogja: „És mégis mozog!”

Meglepően kevés múlott az ügyön. Az emberiség jövője nem azon állt vagy bukott, hogy sikerül-e szétzúzni a naprendszerről alkotott középkori képet. Azonban az emberiség jövője nagyon is azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e szétzúzni az emberiségnek a bolygó életközösségéhez való viszonyáról alkotott középkori képet.

Galilei nem tudta, hogy az emberek számára az űrutazás egy szép napon természetes lesz, azt viszont tudta, hogy egy szép napon felismerik, hogy a Föld kering a Nap körül. Mi nem tudjuk, hogyan élnek majd az emberek kétszáz év múlva, azt viszont tudjuk, hogy ha lesznek itt még emberek kétszáz év múlva, akkor felismerik, hogy pontosan oly mértékben részei az életközösségnek – oly mélyrehatóan függenek tőle –, mint a gyíkok, a lepkék, a cápák, a földigiliszták, a borzok vagy a banánfák.

Az emberek általában nem akarnak még többet ugyanabból. Mégis, furcsamód, amikor megkérdeznek arról, hogy mi menti majd meg a világot, ugyanabból akarnak többet hallani – valami ismerőset, valami beazonosíthatót. Felkelésekről akarnak hallani és anarchiáról, vagy szigorúbb törvényekről. De ezek egyike sem tud megmenteni minket – bárcsak tudna. Amire szükségünk van, az nem kevesebb, mint egy olyan világ, amely telis tele van megváltozott gondolkodású emberekkel. Megváltozott gondolkodású tudósokkal, megváltozott gondolkodású iparosokkal, megváltozott gondolkodású tanárokkal, megváltozott gondolkodású politikusokkal – noha természetesen ők lesznek az utolsók. Épp ezért nem várhatunk rájuk, hogy ők vezessenek át minket egy új korszakba. Az ő gondolkodásuk nem fog megváltozni mindaddig, amíg az őket megválasztó polgárok gondolkodása meg nem változik. Nem Gorbacsov teremtett meg egy új gondolkodásmódot; az új gondolkodásmód teremtette meg Gorbacsovot.

Az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatása olyasvalami, amiben bármelyikünk részt vehet, függetlenül attól, hogy kik vagyunk, hol élünk vagy milyen munkát végzünk. A gondolkodásmód megváltoztatása nem tűnik valami roppant drámai vagy izgalmas feladatnak, de e feladat végrehajtásától függ az emberiség jövője.

E feladat végrehajtásától függ az önök jövője.


(Birtalan Balázs fordítása)



1 A szerző 2002. március 7-én, Houstonban, a Texasi Egyetem Egészségtudományi Központjában tartott előadása.
 
 
 
 

Címkék: , , ,


Hozzászólások:


Ez olyan jó lenne, ha sikerülne, de hogyan? Mit tehetnék még: szelektíven gyűjtöm a szemetet (a főnököm kiröhög, mivel őszerinte úgyis egyberakják a végén), mindkét oldalára írok a papírnak, nem használok öblítőt a mosáshoz, most mosódiót keresek ( persze lehet, hogy ez se jó mert a végén ipari mértékben fogunk mosódiót termelni az őserdők helyén?).
Nincs rá lehetőségem, hogy a távfűtött lakásomban bármit is takarékoskodjak a fűtéssel, az árammal talán igen meg a vízzel. Az a típus vagyok, akinem szemetel az utcán és a kutyakakit is fölszedem Flódni után, de ez nekem olyan reménytelennek tűnik. Az egésznek hatalmas a tehetetlenségi nyomatéka. Magyarázd meg annak, aki éhezik, hogy nem ültethet búzát az őserdő helyébe!Nem is tudom...
Poltrona



A szelektív gyűjtés és hasonlók klassz dolgok, de a világ megmentésének útja nem az, hogy ilyen programokból kell mind többet és többet csinálnunk. A világot nem a sok hulladék (és egyéb más tünet) tette tönkre, hanem egy mém, amely szerint a világ a mienk. A sok hulladék (meg minden más tünet) ennek csak következménye. A világ megmentése éppezért csak úgy lehetséges, ha a kiváltó okot (ezt a mémet) elimináljuk a köztudatból. Ha ez megtörténik, akkor ennek automatikus következménye lesz a tünetek csökkenése.

A mém eliminálásának útja pedig, ahogy Daniel Quinn írja, a gondolkodás megváltoztatása, és ebben, ahogy ugyancsak írja, mindannyian részt vehetünk.

Egy egyszerű tipp a részt vállalásra:

Olvasd el Daniel Quinn könyveit (magyarul eddig az Izmael és a B története jelent meg, év végén jelenik meg Az én Izmaelem), vegyél belőlük 3 plusz példányt, és ajándékozd oda olyan barátoknak vagy ismerősöknek, akik nyitottak arra, hogy végre valami újat is halljanak.



Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: "Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!" Majd azt mondta Isten: "Íme, nektek adtam minden füvet, amely magot hoz, a földön, s minden fát, amelynek a gyümölcsében benne van a magva, hogy legyen ennivalótok, a zöld növényzetet pedig a föld minden állatának, az ég minden madarának és mindannak, ami mozog a földön, s amiben élő pára van, hogy eledelük legyen!" Úgy is lett. És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt. És lett este és reggel: a hatodik nap.

Jöhetne egy nyolcadik nap, amikor Isten nem pihen, hanem rendet rak (a fejekben)...



Szerintem már csinálja, mármint a rendet a fejekben. Másképp nem beszélgetnénk most erről és a Quinn sem írt volna ennyi mindent. Ha valaki már hallott ezekről a dolgokról kötelessége, hogy csináljon valamit, amit csak tud, hogy ezek a dolgok megváltozzanak. Az jutott eszembe, Balázs, mivel nekem gyerekeim vannak, hogy ővelük is kellene erről sokat beszélgetni. Persze eddig sem gondoltam, hogy a Föld az enyém, nem mondtam így ki, de természetesnek éreztem, hogy csak része vagyok, mint egy fűszál, vagy madár vagy tigris. Ezt remélem közvetve már átadtam a gyerekeimnek eddig is, de most jobban fogok figyelni, mert tényleg nincs sok időnk. Egyébként, ha értelmes emberként gondolkozunk nem vehetjük szó szerint, ami a Bibliában van.
Poltrona



hmmmm. ez a quinn-szöveg annyi sebtől vérzik, hogy csak. eltekintve a laikus történészi baklövésektől (a legfájóbb a gorbacsovos hasonlat, vazz, mégis ki gondolkodott 85 előtt "új módon"? már szabadlábon? nem is beszélve, vajon a gazdasági-fegyverkezési összeroppanás nélkül bárki is kezdett volna-e gondolkodni, és nem beszélve arról, h az új módon gondolkodás mellett is összeomlott egy fönntarthatatlan birodalom), az alapgondolata sántít szerintem

nem látom igazolva, hogy ne lehetne akár 200 évekre előretekintve ha nem is _tudni_, mi minden lehetséges, hanem _elképzelni_. aki szokott régi, több száz vagy több ezer éves szövegeket olvasni, az szerintem érti, hogy mennyire relatív ez az "új módon" gondolkodás. mintha attól, hogy kicsit máshogy készítem a vacsorát, új ételt találnék ki, pedig minden alkotóelemet ismerek, és kreatívan kikísérletezek egy új ízt belőle. merőben nézőpont kérdése, mi az "új módon" gondolkodás

pl. maga quinn is egy szemérmes és szoftos malthus. és bár nem fogok kétszáz év múlva létezni, véleményem szerint nem nehéz belátni, hogy vagy nyomor lesz (sok-sok ember szükségletei alatt), járvány és egyebek, ami miatt csökken a népesség, vagy háború az erőforrásokért, vagy csak szimplán a fogyasztói társ. "egyke vagy egy se" modellje, de egyaránt az emberi népesség csökkenése követhezik be, ha leszünk 200 év múlva (akár ma még lázálomnak tűnően mondjuk kivándorlás a földről, az is _csökkenti_ a földi népességet). ehhez nem kell _új módon_ gondolkodni

amúgy vicces is sztem, mert baromi nagy ellentmondás quinn jelen gondolatmenetében ez az egész újgondol (nem tagadom, borzalmasan 1984 íze van ám ennek). mert ugye ha a természet szerves része vagyunk, akkor tök elég az tudat nélkül működő, évmilliárdok óta hatékony evolúció. nem az agyalás lényeg, hanem az, h ami életképtelen, az el fog pusztulni, legkésőbb akkor, amikor olyan kihívással néz szembe, ami létalapjait feszegeti az adott egyénnek, közösségnek. a túlélésnek egyáltalán nem föltétele a bármilyen módon gondolkodás. sőt: szerény véleményem szerint kissé komolyabban kéne venni azt a szép zsidó mesét az almáról, ami megakadt a torkunkon. az emberi tudat, gondolkodás szerintem eddig csak rontott a túlélési esélyeinken, ám ha nem is rontott, a természet milliónyi faja sikeres, fejlődőképes emberi tudat nélkül



Vasika, én két dolgot hallok ki a kommentedből. Egyrészt azt, hogy nagyon erős indulatok állnak mögötte. Másrészt azt, hogy ezen indulatok miatt jórészt nem magára a szövegre reagáltál, hanem bizonyos saját prekoncepcióidra; olyasmikre, amik nincsenek is benne magában a szövegben.

De ezt persze az én percepcióm, nem az "Igazság".



Én nem is értem, Vasika, hogy mit mondasz, de én egy teknősbe oltott Colombo vagyok, tehát majd kicsit később visszajövök és lassan újraolvasom az egészet, akkor talán tudok érdemben reagálni.(Persze nem ártana a könyvet is elolvasni - ezt csak úgy magamnak dünnyögtem.)
Poltrona



Vasika, vagy valaki! Mi az, hogy szoftos malthus? Vagy ez elírás?
Poltrona



Kopipészt innen:

Thomas Robert Malthus (Rookery, Surrey, 1766. február 13. – †Bath, 1834. december 23.) demográfus, az angol klasszikus közgazdaságtan fontos képviselője.

Első műve az 1798-ban írott Tanulmány a népesedés törvényéről (An Essay on the Principle of Population). Ebben főleg Benjamin Franklin amerikai polihisztor megfigyeléseire hivatkozva megállapította, hogy míg az élelmiszertermelés legfeljebb számtani sor szerint tud növekedni (tehát például 1, 2, 3, 4, 5, ...), addig a népesség mértani sor szerint nő (1, 2, 4, 8, 16, ...). Ennek megfelelően egységnyi élelmiszerre egyre több és több ember jut. Ahelyett tehát, hogy a gazdasági növekedés következtében a jólét kiterjedne a társadalom valamennyi csoportjára, ahogy azt korának jelentős gondolkodói hitték, Malthus szerint a nyomor ölt majd egyre nagyobb és nagyobb méreteket. De, hogy ez a tendencia ne váljon végzetessé, arról maga a természet gondoskodik a háborúk, a betegségek és a bűn segítségével. Malthus többféle módját is felsorolta a népességnövekedés féken tartásának: későn kötött házasság, szexuális tartózkodás, fogamzásgátlás, abortusz. (Utóbbi kettőt morálisan nem tartotta elfogadhatónak.) Ellenezte a szegényeknek juttatott szociális támogatásokat is, mondván, hogy azok közvetve a népesség gyorsabb növekedését eredményezik, fenntartva a szegénységet. Helyette a kiemelést a szegénységből, az erkölcsi nevelést, és az oktatást ajánlotta. A segélyekről szóló érvelését a 19. század során gyakran visszhangozták a segélyezés ellenfelei. Az elmélet pesszimista képét még komorabbá tette azzal, hogy valószínűsítette: a népességkorlátozó eszközök csak időben kitolják, de nem akadályozzák meg a jövőbeli katasztrófát.

Malthus a későbbiekben többször gyűjtött adatokat, amelyekkel kibővített művét újra és újra kiadta.

Elméletének hosszú ideig nagy befolyása volt, később azonban egyértelművé vált, hogy sem az élelmiszertermelésre, sem a népességnövekedésre vonatkozó előrejelzései nem állták meg a helyüket. Maga a probléma azonban, hogy a népesedés lehetőségeivel szemben a Föld erőforrásai nem végtelenek, ma is fennáll. Az elméletnek volt haszna a 19. században is, következményeként ugyanis az angol és az európai értelmiség eltávolodott attól a korábbi meggyőződéstől, hogy a népességnövekedésnek egyértelműen pozitív hatásai vannak egy ország gazdasága számára.

A népesedési elmélet talán legnagyobb haszna pedig nem is a demográfia, a politika vagy a közgazdaságtan területén jelentkezett: Charles Darwin számos helyen használta fel Malthus nézeteit evolúciós elméletének megalkotásához.

- - - - - - - - -

Idézet vége. Daniel Quinn maga is hivatkozik Malthusra, de ő maga elősdlegesen nem az élelem elfogyásával foglalkozik, mivel ez maga legfeljebb csak következmény.



Köszönöm.
Poltrona



Számomra nagyon ismerős a Vasika féle szkeptikus-nézet. Minduntalan beléjük botlom. Tapasztalataim szerint azon honfitársainkra jellemző, akik a fennálló rezsim (Kultúra Anya) csecseit szopogatva valamiféle kvázi-privilegizált állapotot élveznek. Nem arról van szó, hogy ingyenélők lennének, avagy korrupt politikusok módjára harácsolnának. Ők nagyon is megdolgoznak pozícióikért, ezért aztán foggal, körömmel védelmezik. Konkrét leszek. Miután túljutottam egy-egy ilyen színezetű heves hitvitán többek között egy zongoraművésszel és egy neves matematikussal, tudom, hogy művészekről, tudósokról, zenészekről, avagy esetenként keményen dolgozó menedzserekről van szó, akik tehetségüknél fogva (és a plebszhez viszonyítva) gyakorlatilag pihébe ágyazva élvezik és habzsolják a civilizáció előnyeit. Ők „a valakik”, ők vitték valamire, a rezsim ádáz védelmezői, és mivel sok a vesztenivalójuk, ellenségei a felvilágosodás minden formájának. Bár lelkük mélyén belátják a quinni érvek igazát, nekik mégis nagyon jó az, ami van, és ahogyan van, mert a civilizáció jutalmazó visszacsatolása alapozta meg (jobb) sorsukat.



Koszonjuk szepen a forditast!
gyoma



Most olvastam az Izmaelt, és nagyon tetszett. Végig olyan érzésem volt, mintha valaki a saját érzéseimet fogalmazta volna meg. 31 vagyok, de már 16 évesen is azt tapasztaltam, hogy képtelen vagyok beilleszkedni a társadalomba. Amikor egy-egy környezeti katasztrófáról szóló videót megnézettek velünk a gimiben, hihetetlen felháborodás lett rajtam úrrá, olyan volt, mintha a Föld elkeseredettségét éreztem volna a saját szívemben. Annyira fájt a dolog, hogy a fajom iránt érzett gyűlöletem már-már tettekre sarkallt. Azon töprengtem, hogyan tehetném el láb alól hatmilliárd társamat, hogy véget vessek az esztelen pusztításnak. Tudom, hogy nevetségesen hangzik, amit leírtam, de ma már úgy érzem, semmi beteges nem volt abban, ahogyan a környezetszennyezés hírei hatottak rám. Az érzéseimmel nem volt baj. Helyénvaló dolog sajnálatot és felháborodást érezni olyan filmek láttán, melyekben olajszállító tankerekből kiömlött nyersolaj fókák, halak, rákok és más élőlények millióit pusztítja el. Vagy melyekben hegyi gorillákat ölnek meg testrészeikért, vagy elefántokat agyarukért. Lehetne még sorolni, ugye? Szerintem az a beteg, aki ilyen ingerekre közönnyel reagál. E felháborodásomra 16 évesen megvetéssel és gyűlölettel válaszoltam. Gyűlöletem nem személyekre vonatkozott, hanem az egész emberi fajra. Akkor azt hittem, ez az érzés soha nem fog eltűnni belőlem. Egyedül éreztem magam ezzel a problémámmal, amit környezetem (szüleim, társaim) méginkább erősített bennem azzal a mondattal, hogy "egyedül úgysem tudsz tenni ellene!". Lefogadom, hogy ezzel a lélekölő mondattal sokan találkoztatok már. Sajnos akkor bedőltem nekik. Tényleg azt hittem, egyedül én vagyok ilyen "háborodott". Édesanyám még pszichiátriára is elvitt, hogy kezdjenek már velem valamit. Ettől nyilvánvalóan nem lett túl nagy önbizalmam. Kezdtem magam selejtesnek érezni. Két-három évnek kellett eltelni ahhoz, hogy gyűlöletem elmúljon. De nem is igazán elmúlt, mint inkább átalakult. Kezdtem rájönni, hogy ha én is gyűlölöm az emberi fajt hitványságáért, mitől leszek jobb, mint ők. Egyébként is, az embereknek szeretetre van szükségük, hogy változni tudjanak.
Innentől fogva az volt a célom, hogy egy kis faluban letelepedjek, és példa értékű életet éljek, rávilágítva arra, hogy lehet ezen a Földön úgy is élni, hogy az ember őszintén mosolyogva tudjon a tükörbe nézni. Erre volt pár receptem is, amivel itt nem untatnék senkit, elég az hozzá, hogy nem árt, ha az ember vállalkozó kedvű és őszinte önmagához. Nekem pont ez ment nehezen, könnyebb volt mindig másokat (pl. szüleimet) okolni azért, hogy ott tartok, ahol.
Emellett önmagamat sem tartottam sokra, és ennek meg is vannak a következményei. Pontosan azt tettem mindig magammal, amit Quinn leírt az Izmaelben: a világot az Elvevők, mint leigázandó dolgot látják. Csak én nem a világ ellen küzdöttem, hanem önnön természetem ellen. Azt akartam, hogy az ösztöneim is úgy ugráljanak, ahogy én fütyülök. Mert azt hittem, én mindent tudok arról, hogyan kellene működniük a dolgoknak. folyt. köv.
Nóti



Az előlő hozzászólás folytatása:

Emberek! Nem adhattok nagyobb ajándékot a Világnak, mint Önmagatokat, ahogy a Teremtő teremtett benneteket!!! Merjetek beszélni az érzéseitekről, nincs azokban semmi szégyellnivaló. Tárulkozzatok ki a Világnak, hiszen a Világnak szüksége van a gondolataitokra, érzéseitekre, rátok! "A gonosz ott diadalmaskodik, ahol a jók tétlenek maradnak." Ültessétek át ezeket a gondolatokat a hétköznapokra! A boldogság nem egy olyan állapot, ami ha valamit megteszel, örökké részed lesz benne. Minden nap egy új kihívás, új feladat, új lehetőség. Ne üljetek le, mint aki jól végezte dolgát, mert "leül veletek a világ is"! Új nap, új lehetőség az újabb boldogságra. És nagyon jól lát(tat)ja Quinn: ha eléggé értelmesek vagyunk az atommag-hasításhoz, űrutazáshoz, "talán" elég értelmesek vagyunk az életünk, világunk jobbításához is. Hiszem, hogy nem attól lesz boldog valaki, hogy autója meg jachtja van, hanem hogy szereti a világot, amiben él, hogy felfedezheti a szeretet érzését. És ehhez tényleg át kell formálnia a Világról alkotott képét. A világ nem az a hely, ahol az elemek az ember ellen dolgoznak, hanem pontosan az, ahol érte történnek dolgok, vegyük már észre, hogy azok a dolgok, amikkel nap, mint nap találkozunk, ott vannak az orrunk előtt, csupán a boldogulásunkat szolgálják. Példa: vegyünk egy egyszerű, de egyetemes tényt, az ember letelepedett életmódot választott, házat épített, melyben sajátos környezetet alakított ki, elsődleges célja a kényelem lett. Valami azonban folyton fejtörést okoz neki, hiába minden erőfeszítése, a probléma nem akar megszűnni. Valahogy minden nap újabb vékonyka porréteg lepi a ház minden zugát, ha otthon van, ha nincs. Rettentően irritáló jelenség. Különféle technikai vívmányokkal kísérletezik már több évtizede, de máig nem tudta kitalálni a módját, hogyan tudna végleg megszabadulni a bajtól. Mert alapvetően bajnak, problémának látja a jelenséget. Pedig lehet, csak arról van szó: "ahogy fenn, úgy lenn". Ahogy a bútorokat, padlót, szobanövényeket, függönyöket, terítőket elfedi, elhomályosítja a por, úgy homályosodik el elménkben, lelkünkben nap-napután minden szellemi és lelki értékünk, vagyonunk, kincsünk, ha nem figyelünk rájuk vagy nem használjuk őket. Le kell tehát porolnunk szellemi kincseinket, ki kell takarítani "házunkat", hogy hasznunkra lehessenek a mindennapi életünkben. Nem véletlenül hívjuk Világnak a minket körülvevő szűkebb és tágabb univerzumot, hiszen ráVILÁGít a bennünk lévő, bennünk élő teremtésre. Tanuljunk meg ebben a Világban élni, tanuljunk a környezetünkben élő különféle fajoktól, mert van, mit tanulnunk tőlük. Eddig csak a primitív lényt láttuk bennük, vegyük észre, hogy az intelligencia tekintetében mi sem vagyunk ám csúcson. Hány és hány ember van a világon, aki tojik a környezetére, és közben attól szenved, hogy a környezete tojik rá. Mégsem jut eszébe, hogy a két dolog összefügghet egymással, na ez aztán a szuperintelligencia jele. Arra van az agyunk, hogy használjuk, mégpedig nemes célok érdekében, és nem arra, hogy hogyan vonjuk hatalmunk alá a Világegyetemet. De mi azon sem döbbenünk meg, hogy a mai ember nagyon kicsi hányadát használja csak az agykapacitásának. Ha ez nem gondolkodtat el bennünket, akkor nem tudom, mi lenne erre képes. Ha hallunk egy hírt a tudományos életből, rögtön azon törjük magunkat, hogyan illeszthetnénk be azt a mai világnézetünkbe. Pontosan értem, amit Quinn a könyv elején megfogalmaz: felfogásunk a világról mozaikokból tevődik össze. A mozaik minden új darabját addig farigcsáljuk, míg bele nem illik elképzeléseinkbe. Azaz objektumból szubjektumot formálunk, és így ítéljük meg a világot. Ennek a megfogalmazásához ért nagyon Quinn. A történelmi áttekintés nekem is kicsit sántít (ezügyben mindenkinek jószívvel ajánlom Varga Csaba Az elme eredete című könyvének bevezetését), viszont a könyv mondanivalójával szinte teljesen azonosulni tudok.
folyt. köv.
Nóti



Az előlő hozzászólás folytatása:

Mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy mélyedjen el az élete mozaikjának összerakásában, alkosson saját véleményt,gondolatokat a körülötte lévő dolgokról, ne fogadjatok el készen semmit. Nem tudok túl sokat a Világ működéséről, de az a tapasztalatom, hogy a legtöbb emberi csoportosulás, legyen az gazdasági, politikai, vallási, stb., visszaél a hatalom eszközével. De ezt azért teheti, mert mi lemondtunk az egyéni véleményformálásról, lemondtunk az önrendelkezés jogáról, csak a Jóisten tudja, miről nem mondtunk még le. És lemondunk minden egyes nap, amikor hagyjuk, hogy helyettünk döntsék el, mi a jó nekünk. Minden ember veleszületett joga, kötelessége és képessége, hogy megálmodja, meggondolja és megcselekedje a saját hozzájárulását a Világ működéséhez. Értsd jól: Jogom, képességem és kötelességem legjobb tudásom szerint gondoskodni magamról és a rámbízottakról.
Ne engedjük már, hogy az előbb említett hatalmat gyakorló embercsoportok csorbítsák ezen lehetőségeinket! Ne hagyjuk magunkat lealjasítani, lekiskorúsítani, elkorcsosítani.
Nem tudom, létezik-e gonosz vagy ördög, de ne ezeket keressük egymásban, hanem igyekezzünk felébreszteni magunkban és egymásban a szeretetre való vágyat.

Ja, és vegyünk mindenkit!!! emberszámba!
Áldás!
Nóti
noti1979@t-online.hu


Megjegyzés küldése

<< Vissza


Címkék:

5K, Add tovább, Agymenés, Apa, Brühühü, EMK, Emlék, Életkor, Felmutatható, Film, Gasztro, Halál, Humor, Húbazmeg, Hüjeblogger, Jog, Kapcsolatok, Kisebbség, Kommunikáció, Kopipészt, Könyv, Lakás, Melegség, Nyaralás, Panaszkönyv, Politika, Pszicho, Rádió, Súlyos, Szemműtét, Szomatik, Sztori, Számvetés, Tavasz, Ünnep, Vallás, Vendéglátás, Vers, Világ+ember, Virtuál, Zene



Terápiás olvasókönyv
Pszichológiai témájú irásaim gyűjteménye

Sorskönyv nélkül
Pszichológiai blogom

Sématerápia
Általam szerkesztett oldal


2015-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Felmászok a létra, Napkút Kiadó, 2015.

Felmászok a létra
(versek)


2009-ben megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Művirágok a szimbolizmus oltárára, Katalizátor Kiadó, 2009.

Művirágok a szimbolizmus oltárára
(versek)


2008-ban megjelent könyvem:

Birtalan Balázs: Aszalt szilva naplementekor (mémtörténetek), Katalizátor Kiadó, 2008.

Aszalt szilva naplementekor
(mémtörténetek)


Korábbi hónapok:

január 2005 | február 2005 | március 2005 | április 2005 | május 2005 | június 2005 | július 2005 | augusztus 2005 | szeptember 2005 | október 2005 | november 2005 | december 2005 | január 2006 | február 2006 | március 2006 | április 2006 | május 2006 | június 2006 | július 2006 | augusztus 2006 | szeptember 2006 | október 2006 | november 2006 | december 2006 | január 2007 | február 2007 | március 2007 | április 2007 | május 2007 | június 2007 | július 2007 | augusztus 2007 | szeptember 2007 | október 2007 | november 2007 | december 2007 | január 2008 | február 2008 | március 2008 | április 2008 | május 2008 | június 2008 | július 2008 | augusztus 2008 | szeptember 2008 | október 2008 | november 2008 | december 2008 | január 2009 | február 2009 | március 2009 | április 2009 | május 2009 | június 2009 | július 2009 | augusztus 2009 | szeptember 2009 | október 2009 | november 2009 | december 2009 | január 2010 | február 2010 | március 2010 | április 2010 | május 2010 | június 2010 | július 2010 | augusztus 2010 | szeptember 2010 | október 2010 | november 2010 | december 2010 | január 2011 | február 2011 | március 2011 | április 2011 | május 2011 | június 2011 | július 2011 | augusztus 2011 | szeptember 2011 | október 2011 | november 2011 | december 2011 | január 2012 | február 2012 | március 2012 | április 2012 | május 2012 | június 2012 | július 2012 | augusztus 2012 | szeptember 2012 | október 2012 | november 2012 | december 2012 | január 2013 | április 2013 | május 2013 | június 2013 | augusztus 2013 | szeptember 2013 | október 2013 | november 2013 | december 2013 | március 2014 | április 2014 | május 2014 | június 2014 | október 2014 | december 2014 | január 2015 | február 2015 | március 2015 | április 2015 | május 2015 | július 2015 | augusztus 2015 | szeptember 2015 | november 2015 | december 2015 | február 2016 | március 2016 |


Így írok én – A jelen blog paródiája (by Jgy)
Így írok én 2. – Ua. (by Ua.)


>>> LEVÉL <<<



látogató 2005. január 10-e óta