„Azt szeretném kérdezni, hogy számodra értelmezhető-e valahogy a megváltás fogalom: ha a bűnökből nem kell megváltani, másból kell-e?” –

– szegeződik nekem a kérdés, amely teljesen érthető, hiszen egy korábbi kérdésre ilyesmit válaszoltam:

Aki egy akármilyen jelenség (legyen az akár a megváltás is) értelmezésében lemond az adott jelenség kulturális beágyazottságának vizsgálatáról, az a valóságról mint olyanról mond le. A megváltás vonatkozásában nem lehet elmenni egy összefüggés mellett.

Azt, hogy az ember alapvetően gyarló (vagy bűnös, vagy homályban jár, vagy „kialakulatlan” – az állítás millió megfogalmazásban létezik), és ezen állapotából csak valamilyen speciális beavatkozás emtheti ki (nevezzük azt a valamit megváltásnak, megtérésnek, szabadulásnak, megvilágosodásnak, újjászületésnek, nirvánának stb.), ha ugyan kimentheti bármi is – ezt a tételt a keleti és nyugati világ valamennyi civilizált kultúrája kivétel nélkül vallja.

Az ún. „primitív” kultúrák tagjai azonban meglepő módon egyetlen kukkot sem értenek ebből az egészből. Ahhoz, hogy egy törzsi kultúrában élő embert valamely civilizált vallás hívévé tegyünk, az az első lépés, hogy először hathatósan meggyőzzük arról, amiről sajátélményként soha semmi tapasztalata nem volt: hogy ő igenis bűnös, rossz, hibás. Ha ez a projekt kész, akkor (és csak akkor) lehet előállni számára az ellenszerrel (amely a kereszténység esetén nem más, mint az evangélium).

Nem furcsa egybeesés, hogy a megváltás iránti igény a hárommillió éves emberiség történetének mindössze utolsó pár ezer évében bukkan fel? Abban a pár ezer évben, amelynek története a mi civilizációnk története? És hogy ebben a korszakban is kizárólag a mi kultúránk védfalai között?

Hárommillió év eltelt azóta, hogy az Australopitechusból homo lett. Az a homo, aki állítólag Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Nem furcsa, hogy ezen időszak 99,9%-ában Isten a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta az ember felé? Hogy esze ágában sem volt kinyilatkoztatással, prófétákkal vagy megváltással közeledni hozzá?

Érdekes módon akkor érkezett el az idő a kinyilatkoztatásra, a prófétákra és a megváltásra, amikor a kultúránk embereinek tevékenységének egyenes következményeként vadonatúj jelenségek jelentek meg a társadalomban. Hódító hadjáratok, bűnözés, járványok, korrupció, éhínség, forradalom, nihilizmus, reménytelenség. Ezek egytől egyik olyan civilizációs vívmányok, amelyek a törzsi kultúrákban ismeretlenek.

És milyen választ adtak erre a kultúránk gondolkodói, akik a kollektív amnézia áldozatául esve egyszerűen elfelejtették, hogy az ember sok százezer éve itt élt már ezen a földön, mire a civilizációnk alpjait lerakó ősök megjelentek? Azt a választ adták, hogy az ember eredendően bűnös.

Mint amikor egy 100 km hosszú, csodaszépen megépített, sok ezer sávos autópálya egyik sávjának utolsó pár száz méterét elárasztja a sár, és az autópályamérnökök erre azt a diagnózist adják, hogy az egész út nem más, mint mocsár és mocsok.

Ezért van az, hogy az áteredő bűnre én jó ideje úgy tekintek, mint teológiai konstruktumra, mint egy kulturális magyarázó elvre, s mint ilyen: mint üres halmazra.

Ezen előzmények után értelmezhető hát a kérdés:

„Számodra értelmezhető-e valahogy a megváltás fogalom: ha a bűnökből nem kell megváltani, másból kell-e?”

Nyilván van egy csomó olyasmi az életemben, ami kellemetlen. Pl. ha fáj a fejem. Na már most, azt az valamit, ami révén a fejfájásom csillapul, lehet úgy nevezni, hogy „megváltás a fejfájástól” – csak éppen ez az elnevezés nem nyújt semmi plusz információt az eszközölt beavatkozásról, lett légyen az Quarelin, NLP-s munka vagy bármi más.

Ugyanez elmondható bármi olyanra, ami az életemben rossz, aztán valahogy jóra fordul. Lehet az orvosi vagy pszichológiai beavatkozás, illetve lehet társadalmi vagy gazdasági fordulat, jogi fejlemény vagy akármi más. Lehet a kedvező időjárás is a kedvezőtlen után – de mit nyerünk azzal, ha ezek bármelyikére (vagy együttesére) ráakasztjuk a „megváltás” címkét? Arról nem is beszélve, hogy az ilyen „világi” megváltásértelmezés eleve teljesen idegen a teológiai felfogástól.

A halál esetleg?

A halál alól akkor kéne megváltás, ha úgy tekintünk rá, mint ami a „bűn zsoldja” lenne. Az áteredő bűn fogalmával kapcsolatos fenntartásaimat már leírtam. Emellett pedig tudvalevő, hogy a teológusok többsége is úgy gondolja: a fizikai elmúlás (vagyis a halál) a paradicsomi „eredendő ártatlanság” korának is része volt.

Nem magával a halállal van tehát baj, nem az a gond, hogy halál van; az a gond, ha nem tudunk vele mit kezdeni. Ha rossznak tartjuk. Akár a magunk halálát, akár másokét. Ez a helyzet azonban nem ontológiai beavatkozást igényel, nem valamiféle külső „megváltást”, hanem kognitív változást a részünkről.

Persze azt a kognitív változást, amelynek következtében aztán a halálra nyitott szívvel és tiszta derűvel tudunk úgy tekinteni, mint az élet természetes részére, mint olyan határpontra, amely támaszul szolgál és kijelöli helyünket az életközösségben – ezt a változást ugyancsak lehet megváltásnak nevezni, ha valaki akarja. De amint a fejfájás esetében, itt se gondolom azt, hogy ezen elnevezés használata bármi pluszt adna akár a halálhoz, akár az élethez.

Címkék: Vallás, Világ+ember

---