– mint eljutott hozzám, ez a tömör véleménye rólam valakinek; mégpedig olyasvalakinek, akivel az elmúlt jó pár évben igen sok órát beszélgettünk, mind kettesben, mind aránylag szűk társaságban. A dolog azért említésre méltó, mert a történelem szemlátomást ismétli önmagát. „Balázs vallási krízisben van” – így összegezte rólam összbenyomását egy hajdani barátom, mintegy tíz évvel ezelőtt, miután (kérésére) hosszasan meséltem neki a bennem lezajló hitbeli változásokról.

Ez az ismétlődés elgondolkodtató, és alapot ad számomra egynémely asszociációra.

Az egyik gondolat, ami e diagnózis kapcsán azonnal bevillant, a következő. Annak idején a misszionáriusok elindultak a háborúktól, forradalmaktól, éhséglázadásoktól, vallási türelmetlenségtől és dögvésztől sújtott Európából, hogy megtanítsák a bennszülötteket az élet egyetlen helyes útjára. Úgy gondolták, e tudás átadása erkölcsi kötelességük, mert ezeknek a vadaknak (akik az emberi emlékezet kezdete óta viszonylagos békében, nyugalomban, jólétben és harmóniában élnek) szemlátomást valami bajuk van. Nyilvánvaló, hogy nagyon súlyos baj van velük, mert nem úgy gondolkodnak, ahogy az embereknek gondolkodniuk kell, nem abban hisznek, amiben az embereknek hinniük kell, nem úgy élnek, ahogy az embereknek élniük kell.

Így hát a háborúk, forradalmak, éhséglázadások, vallási türelmetlenség és dögvész közepette szocializálódott misszionáriusok – jónak és rossznak tudói – átadták értékeiket az elmaradott bennszülötteknek. Ha pedig ők – szánalmas elmaradottságukban – makacsul ragaszkodni akartak az ősi viszonylagos békéhez, nyugalomhoz, jóléthez és harmóniához, akkor a misszionáriusok keményebb eszközöket is bevetettek, hogy erkölcsi kötelességüket teljesítsék.

Az értékátadás végül csaknem száz százalékos sikerrel járt: nézzük csak meg ma a hajdani missziós területeket. Az ősi viszonylagos békének, nyugalomnak, jólétnek és harmóniának immár emléke is alig él; a bennszülöttek áttértek az élet egyetlen helyes útjára, és végre maguk is részesévé lettek a háborúknak, forradalmaknak, éhséglázadásoknak, vallási türelmetlenségnek és dögvésznek.

A másik, ami eszembe jutott, az a DSM-IV (vagyis a Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyvének jelenleg hatályos kiadása. Ebben figyelemre méltó fejlődés, hogy a legtöbb betegség diagnosztikai kritériumai között ikszedik ismérvként csaknem mindig szerepl valami ehhez hasonló mondat: „A zavar klinikailag jelentős szenvedést vagy a szociális, munkahelyi vagy más fontos funkciók romlását okozza.”

Mit jelent ez? Azt, hogy mára a pszichiátria eljutott oda, hogy nem akar mindentudó lenni. Nem akarja „felülről”, objektíve megmondani valakiről, hogy beteg, mindaddig, amíg az illető életében a szenvedés valóban meg nem jelenik. Ha valaki történetesen fehér egereket hallucinál vagy Napóleonnak képzeli magát, de emellett szubjektíve jól van, és ezt a sajátosságát nem sínyli meg sem a munkája, sem a releváns kapcsolatai – akkor az illető nem beteg.

A harmadik asszociációm az egyik kedvenc viccem.

Ennek apropójához fontosnak tartom leírni itt az (elvileg) nyilvánvalót: az, hogy egy adott időszakban miként látom a világot, soha nem ötletszerű döntések, vakmerő szellemi kalandtúrák vagy a pillanatnyi hangulatom eredménye. A hitem, a világnézetem gyerekkorom óta folyamatosan változik, új és újabb kérdések és válaszok kereszttüzében edződik, csiszolódik, alakul. Mind a kérdések, mind a válaszok forrása hol egy könyv, hol egy baráti beszélgetés, hol egy villamoson elkapott mondat, hol egy rég látott film megelevenedő emléke, hol egy álom és annak véres verítékkel való fölfejtése, hol egy (azaz inkább sok) álmatlanul átvirrasztott-áttöprengett éjszaka.

És ha ennyi munka(!) után egy-egy pillanatban úgy gondolom: valamilyen komoly akadályon épp túl vagyok, valahová eljutottam, valamit felmutathatok – akkor erre a valamire büszke vagyok, és elvárom a szűkebb környezetemtől, hogy ezt a valamit tisztelje. Nem azért, mert ez a valami a végállomása úton járásomnak, nem azért, mert ez „az igazság” – hanem a befektetett munkámat, a kérdésfeltevésem őszinteségét tisztelendő.

Persze az is egy opció, hogy valaki mindezt nem akarja tisztelni, mi több, nem tartja fontosnak. E döntéséért senkit nem kárhoztathatok. Legfeljebb megállapíthatom, hogy e döntésével X. vagy Y. kívüldefiniálta magát a fentebb említett „szűkebb környezetemen”.

És most a vicc.

Egy embert hosszú-hosszú évekre börtönbe zárnak. A börtönben magánzárkában van, senki nincs, akivel szót válthatnak. Teljes magányában egyszer cska talál egy bolhát a matracában. Megörül neki, elkezdi ápolgatni, dédelgetni, tanítgatni. Hamarosan jó barátok lesznek. Emberünk megtanítja a bolhát mindenféle atrakciókra: amaz tótágast áll, cigánykereket hány, szteppel, füttyszóra keringőzik, stb.

Évek múltán kiszabadul. Ott áll a börtön ajtajában, nincs semmije, nincs senkije, nem ért semmihez – az idomított bolha a mindene. Gondol egy merészet, és elmegy a cirkuszba, egyenesen az igazgatóhoz. Felmutatja kinyújtott tenyerét, és az izgalomtól elcsukló hangon így szól:

– Nézze, direktor úr... Itt van egy bolha...

Az igazgató hüvelykujja egy türelmetlen mozdulatával elnyomja a bolhát, és kérdően néz emberünkre:

– Igen, na és?

 
 

Címkék: Humor, Kapcsolatok, Pszicho, Vallás, Világ+ember

---