Helyzetgyakorlat
Erőszakmentes kommunikáció témában kaptam pár napja egy levelet Fernandeltől, azzal, hogy ha gondolom, blogoljam le. Gondolom, úgyhogy ezennel közzéteszem, kommentár nélkül. Azért így, mert nem akarom megmondani a frankót: kíváncsi vagyok, ki mit gondol róla. Főleg azok, akik tudják, mi az az EMK.
Most, munkába jövet a közeli CBA-ban sikerült összeszólalkoznom egy nővel. Az iránta való -indulatomat már megalapozta, hogy a kosarát a földön tolta, erre nagyon allergiás vagyok. Aztán a pékárus pultnál hosszan érdeklődött a különböző termékek minősége, illetve az ő számára félrerakhatósága iránt. Nem tudom, létezik-e valamiféle „illendő időtartam”, amit egy vevő ne lépjen túl, ha mögötte is vannak, mindenesetre tetemes sor képződött a nő jóvoltából. Hangsúlyozom, a tevékenysége nem szó szerinti vásárlás, hanem tájékozódás volt. Persze, mert gyarló emberek vagyunk, a sorban már többen tettük a megjegyzéseket. A nő egyszer oda is szólt nekem, hogy ha sürgős, kérjem, amit akarok. Mondtam, én kérném is, de hát... (Ez a „de hát” arra vonatkozott, hogy én akarhatok, amit akarok, az eladó továbbra is ővele foglalkozik.) Végül csak sorra kerültem, de utóbb a nő utánam szólt, hogy ha panaszom van, neki mondjam, ne pedig beszóljak a háta mögött (másvalaki szólt be, szerintem azt a hangot tulajdonította nekem), és egyáltalán, ő, ha a helyzet úgy hozza, akár félórán át vásárolhat. Mondtam, persze, joga van félórán át vásárolni, nekem meg jogom van morogni. Igen, de ő fölajánlotta, hogy kérjek, amit én nem köszöntem meg, helyette epés megjegyzést tettem. Egy úriember megköszönte volna, de ezek szerint én nem vagyok az. Úgy látszik, tényleg nem, feleltem, mert nem vagyok frappáns: az, hogy bizonyos helyzetekben nem vagyok úriember, csak később jutott eszembe. Mint ahogy az is, hogy ő félóráig nem vásárolt, hanem kérdezősködött. Ezt szóvá is tettem, ebből újabb meccs kezdett kialakulni.
Hosszú felvezetés után most jön a lényeg. Egyrészt nem éreztem maradéktalanul sármentesnek magamat sem az ügyben, másrészt láttam, hogy ebből a játszmából egyikünk sem tud jól kijönni. Úgyhogy megkérdeztem, megfelelő megoldásnak tartja-e, ha most elnézést kérek a nem megfelelő hangért. Igen, mondta, sőt, ez esetben ő is elnézést kér. Két-három nyájas mondatban biztosítottuk egymást, hogy általában nem szoktunk így viselkedni, ma valami front lehet vagy mi... és elköszöntünk egymástól.
Nem tudom, ez a lezárás zsiráfológiailag minek számít. Zsiráfnyelvre váltásnak, vagy a sakálfülek behúzásának? Hogy részemről minek számít, tudom, mert nem maradt bennem semmi „dögölj meg!” jellegű érzés.
Címkék: EMK, Kommunikáció, Kopipészt